Korábban már hírt adtunk arról, hogy a Hollandiából származó Levola v. Smilde Foods – ám az érintett sajttermék okán inkább csak Heks’nkaas – ügyben a főtanácsnok véleménye szerint a felperes sajtjának az ízét nem védi az uniós szerzői jog. Ennek megfelelő javaslatot is tett az EUB-nak. 2018. november 13-án az EUB nagytanácsa elfogadta Wathelet javaslatát, és kizárta a sajt ízének a szerzői jogi védelmét. Az egyetlen kérdés: milyen áron?

Hogyan merülhetett fel egyáltalán a kérdés, hogy egy sajt íze védhető-e? Erre viszonylag egyszerű választ adhatunk: a jogvita Hollandiából ered, amely számos „furcsa” szerzői jogi megoldásnak az otthona. Az ország például körmeszakadtáig védte a nemzetközi jogkimerülés intézményét (vö.: Laserdisken ügy), illetve a jogkimerülés keretei közé illeszthetőnek látta a másolással előállított új, az eredetitől (plakát) eltérő hordozóra (vászon) másolt példányok terjesztését is (vö.: Art & Allposters ügy). Ugyanitt jogerős döntés fogadta el a parfümök illatának a szerzői jogvédelmét is, abból kiindulva, hogy a tartalom egyéni-eredeti jellegű kifejezésének (expression) módját nem korlátozza a szerzői jog. E holland kreativitás legújabb megtestesülése a Heks’nkaas ügy, amelyben a felperesek logikája szerint nem csupán az orrunk által érzékelhető „tartalmakat” védelmezheti a szerzői jog, hanem a szájüregi érzékszerveink által érzékelhetőeket is, vagyis egy-egy étel ízét.

Ha ez a jogvita az Egyesült Államokból eredt volna, eddig el sem jutott volna. Az amerikai szerzői jogi szabályok ugyanis a jogvédelemhez a mű rögzítését írják elő – ez egy sajt esetén még viszonylag igaz is, amennyiben a sajt az ízet rögzítő hordozó –, de úgy, hogy a mű (tehát az íz) az ideiglenesnél hosszabb időszakon keresztül érzékelhető, reprodukálható lehessen. (Vö.: a USCA §101 “fixation” kifejezéssel kapcsolatos definícióját.)

A Heks’nkaas ügy tényállása szerint a felperes egy szabadalmaztatott eljárással előállított sajtjának az ízére – a felperes állítása szerint – megszólalásig hasonlít az alperes sajtjának az íze. Erre hivatkozással a felperes a „művének” a többszörözési jogát sértő magatartásként értékelte az alperes sajtelőállítási magatartását (az eredeti íz többszörözését), és kérte a jogsértés megállapítását, valamint a jogsértéstől való eltiltást.

Az EUB elvetette ezt az érvelést, ám az ördög a részletekben rejlik. Először is az EUB rögzítette, hogy a „mű” fogalmát az uniós jog nem definiálja (közvetve a szoftver és az adatbázis fogalma világossá válhat a speciális irányelvekből, de itt most ezek a védett tartalmak fel sem merülhetnek), viszont e vonatkozásban nem is utal a tagállami jogokra, ezért a „mű” az uniós jog önálló fogalma, amely egységes értelmezést kíván (vö.: 33. pont). A műként való minősítést pedig az EUB két feltétel együttes teljesülésétől teszi függővé. Egyrészt előfeltétel az eredetiség, ami érdemben annyit tesz, hogy a mű a „szerző saját szellemi alkotása” (36. pont), másrészt a mű csak a fenti szellemi alkotás „kifejezéseire” korlátozódik (37. pont; utóbb a magyar fordítás sajnos következetesen a kifejeződés szót használta). Utóbbi feltételt az EUB tovább részletezi: a kifejez(őd)ésnek lehetővé kell tennie, hogy a művet „kellő pontossággal és objektivitással azonosítani lehessen, még akkor is, ha e kifejez(őd)és nem szükségképpen állandó” (40. pont).

Ezek a gondolatok két szempontból „forradalmiak” (de akár mondhatnám azt is, hogy az EUB aktivizmusa ismét előtérbe került): egyrészt nem következetes az EUB „eredetiséggel” kapcsolatos gyakorlata, másrészt a „kifejez(őd)és” e határozatban megjelenő kritériumrendszere – a szoftverjog területén kívül – mindeddig teljesen ismeretlen volt az uniós szerzői jogban. Nézzük kicsit részletesebben.

Az eredetiség kapcsán az EUB az említett 36. pontban az FAPL ítélet 97. pontjára és az ott hivatkozott Infopaq döntésre utalt. Ez azonban így nem teljesen korrekt, ugyanis az EUB egy további fontos ítélete kimaradt. Igaz, hogy a Painer ügyben foglalt fényképészeti alkotás fogalmát nem az InfoSoc-irányelv alapján, hanem a Védelmi idő irányelv szerint lehet értelmezni. Azonban

ad 1) ez a harmonizáció érdemben a védelmi időről szólt, és megítélésem szerint az eredetiség követelménye szempontjából az InfoSoc-irányelv közvetlen relevanciával bír (ez ellen szóló érv, hogy a védelem előfeltételeként tűzött eredetiségre a Védelmi idő irányelv is utal);

ad 2) a fényképészeti (fotóművészeti) alkotások is „szerzői művek” a nemzeti jogok alapján, vagyis egy fotó és egy könyv – és talán egy sajt íze – is azonos feltételek szerint kell, hogy védelmet élvezzen;

ad 3) az EUB maga állítja (vö.  33. pont), hogy a „mű” az uniós jön önálló fogalma, s azt egységesen kell értelmezni. Ha pedig ez igaz, akkor minden irányelvre és minden korábbi döntésére – elvileg – figyelemmel kellene lennie a bíróságnak. Amit pedig a bíróság állít, annak – kivételek beiktatása híján – valamennyi szerzői jogilag védett műre érvényesnek kell lennie. Mindezeknek azért lehet jelentősége, mert az EUB a Painer ügyben egy további feltételt is támasztott a jogvédelem feltételeként, ez pedig a „personal touch”, vagyis „személyes színezet”. (Ami amúgy a magyar szerzői jog szerinti “egyéniség” követelményébe beleillik.)

A kifejez(őd)ések kapcsán pedig – bár a döntés hivatkozott az Infopaq és az FAPL döntésekre, mégis – valami nagyon újat mondott az EUB. A 41-43. pontok szerint ugyanis a kifejez(őd)és kellő pontossága és objektivitása azért szükséges, hogy a jogvédelem biztosításáért felelős „hatóságok” és magánszemélyek, különösen a gazdasági szereplők megismerhessék a ténylegesen védett tartalmakat (előbbiek pedig azok megsértőivel szemben felléphessenek, utóbbiak pedig azért, legalábbis elvileg, hogy tudják, mely műveken fennálló jogokat ne sértsék meg). A bírák szerint egy íz esetén a kellően pontos és objektív azonosíthatóság kizárt, mivel az íz azonosítása

„ízérzeteken és -tapasztalatokon alapul, amelyek szubjektívek és változóak, mivel többek között a szóban forgó élelmiszert kóstoló személyhez kapcsolódó tényezőktől függnek, mint e személy kora, étkezési preferenciái, táplálkozási szokásai, valamint azok környezettől vagy kontextustól, amelyben a terméket kóstolja.” (42. pont)

Ehhez az EUB még hozzátette, hogy a technika jelenlegi állásával sem lehetséges az ízek pontos és objektív elhatárolása más termékek ízétől.

A fenti logika elsőre teljesen jogos. És valójában igaz is lehet – egy ilyen kontextusban. Egy McDonalds’ és egy Burger King hamburger között vajon milyen érdemi „ízkülönbség” fedezhető fel? Mert a hamburgerrajongók szerint bizonyosan van különbség, de ezt hogyan azonosítjuk, és az, hogy az egyik zsírosabb, sósabb, lágyabb stb. ízű, automatikusan elegendő lehet-e az „egyéni, eredeti jelleg” megalapozásához? Nem meglepő, hogy kevesen érveltek mindeddig az ízek védhetősége mellett. Erre tekintettel a döntés jogpolitikailag helyes. Egészen rossz ötlet lenne a szerzői jogvédelmet kiszélesíteni az ízek világára is. (És egyébként is, nehogy már csak egy cégnek lehessen „hasonló” ízű terméke? (A rántott csirkecomb íze alapvetően mindenkor hasonló. Az persze, hogy a KFC bunda speciális fűszerezésének köszönhetően speciális ízélményt biztosít, inkább a szellemi tulajdon más területeire illik, vö.: a Coca Cola üzleti titkával.)

Folytatás következik!