Milyen szájízzel zárult a Heks’nkaas ügy? 2. rész

A Heks’nkaas ügy elemzésének második részében arra keressük a választ, hogy milyen további rejtett problémákat hordoz az EUB előzetes döntése.

[Az elemzés első részét itt olvashatja.]

Akkor mi lehet a probléma – esetleg – a fenti ítélettel? (Keressünk a kákán is csomót!) Három kérdést automatikusan fel kell tenni: egyrészt a mű fogalmának meghatározásakor az EUB kellő alapossággal vette-e figyelembe a hatályos nemzetközi előírásokat? Az EUB fenti meghatározása ugyanis a jelek szerint alkalmas lehet a mű fogalmának kiszélesítésére. Ha végignézzük, hogy az EU-t milyen nemzetközi előírások kötik, akkor azt látjuk, hogy idáig nem lett volna szabad eljutni. Az EU aláírta a TRIPS Megállapodást, mint amely említi a műveket. A TRIPS megoldásának a lényege azonban az, hogy visszautal a Berni Uniós Egyezmény műfogalmára ÉS azon felül irodalmi műként ismeri el a szoftvert is, de az ötlet/elgondolás dichotómia mentén le is szűkíti annak a tartalmát. Vagyis érdemben mű csak „irodalmi, tudományos vagy művészeti” alkotások lehetnek. Ebbe a sajt íze értelemszerűen nem férhet bele, de az EUB szerinti fogalmi elemek mégis alkalmasak lehetnek arra, hogy a fenti „szentháromságnál” szélesebb körben is elfogadja „modern” alkotások szerzői jogi védelmét.

Másrészt valóban kellően pontosan és objektív jelleggel azonosítható egy irodalmi mű, festészeti vagy filmalkotás vagy zenemű, mint azt az EUB állítja (vö. 42. pont második mondata)? Szerény ismereteim e téren azt sugallják, hogy e ponton az EUB felületes, megalapozatlan állítást tett. Különösen a zene világában lehet igaz, hogy egy mű/részlet egyáltalán nem biztos, hogy objektívan elhatárolható egy másik műtől/részlettől. Ez hatványozottan igaz a sampling perekre, ahol az esetek elhanyagolható része kerül csak bíróság elé; számos eset bíróságon kívül rendezést nyer, ám a legtöbb hangminta észrevétlen marad, mert egyszerűen nem azonosítható. (És itt most tekintsünk el az ötlet/kifejezés dichotómiától, amely a jogvédelem előfeltételeként vizsgálandó. A hangminták egy jelentős része egyértelműen védett részletek közül kerülnek ki.) Ugyanez igaz lehet a fenti elemzés irodalmi, festészeti és filmes alkotásokra is, fotókról nem is beszélve (amelyeket az EUB persze ismét csak nem említett, vélhetően a speciális irányelvi szabályozás tényére).

Harmadrészt a kellően pontos és objektív azonosíthatóság a laikus, az átlagosan figyelmes, ésszerűen eljáró fogyasztó vagy a szakértő szemszögéből vizsgálandó? Az EUB egyrészt azt mondja, hogy „hatóságok” – ami nyilván a bíróságokat is felöleli. Így közvetve a nemzeti eljárásjogok is előtérbe kerülhetnek (s abban már eltérnek a tagállami jogok, hogy milyen térben jutnak szerephez a szakértők és a laikusok, így az ülnökök és az esküdtek). Másrészt azt mondja, hogy magánszemélyek/gazdasági szereplők – akik jogi értelemben laikusok (lehetnek jogvégzettek is, de a sztenderd inkább az „average lay observer” vagy a „reasonable man”, hogy angol/amerikai terminológiát használjak). Ha persze elfogadjuk, hogy a magánszemélyek/gazdasági szereplők, mint arra utaltam, inkább a megelőzés okán kell, hogy azonosítani tudják a művet, akkor sem vagyunk sokkal előrébb, mert ad 1) a logikám nem biztos, hogy helytálló (vagyis lehet, hogy a magánszemélyek azonosítási képessége peres eljárásban is releváns); ad 2) ez nem oldja fel azt a dilemmát, hogy egy bírósági eljárásban milyen szintű elemzés szükséges.

Tény, hogy egy laikus messze nem tud annyit, mint egy szakértő. Én például szeretem az irodalmat, de szinte akkor sem lennék képes azonosítani egy irodalmi idézetet úgy, mint egy nálam sokkal olvasottabb (laikus, de hozzáértő) ember vagy egy irodalmi szakértő. Ezzel pedig gyakorlatilag nehezen feloldható dilemmához érkeztünk: minimum három érdemi szintje lehet az azonosítási képességnek: az adott területen teljesen laikus szemlélőé; az adott területen széleskörű ismeretekkel rendelkező személyé, aki hivatalosan nem szakértő (amúgy a gazdasági szereplőktől elvárható egy ilyen mélységű ismeret; gondoljunk csak egy észszerűen gondolkodó kiadóra, aki kiterjedt olvasó-ügynöki rendszerre hagyatkozva, de saját tapasztalatai alapján is válogat a kiadandó művek közül); és az igazságügyi szakértőé. Melyik sztenderd érvényesüljön? Mindegyik mellett szól pro és kontra érv, nem is kevés. A kérdés ennyiben tehát nyitva marad, s ezzel mostantól a tagállami bíróságoknak kell valamit kezdeniük.

Ha hosszúra nyúlt is a fenti elemzés, szerintem indokolt volt. Bármilyen egyszerű is volt (lett volna) rögzíteni, hogy egy sajt íze nem jogvédett, a bírósági döntés új, nagyon komoly kérdésekhez vezetett minket. (És még csak fel sem tettem azt a kérdést, hogy a fenti előzetes döntés alapján mi a sorsa a parfümök szerzői jogi „illatvédelmének”. Első olvasatra a válasz világos és egyszerű kellene, hogy legyen.) Ha a mindennapi uniós szerzői joggyakorlat nem is fog hatalmasat változni (amíg legalábbis a fentiek egy rendkívül speciális kérdésben, sajtok íze, kerül kimondásra, semmi precedens-erőt nem érzek a döntésben), ám erősen abba az irányba terel minket a döntés, hogy az uniós szerzői jog új önálló fogalmán csámcsogjunk még egy kicsit, ízlelgessük annak az ízét egy darabig.

Zárásként: nagyon köszönöm Faludi Gábor értékes észrevételeit az elemzést illetően. Segítsége formai és tartalmi szempontból is javára vált az anyagnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.