A GVH elefántot küldött a porcelánbolt kitakarításához

Meglepve olvastam az origo.hu hasábjain a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) egyik legfrissebb határozatáról, amely kifejezetten elmarasztalta a közös jogkezelők joggyakorlatát, bár jogsértést nem állapított meg. Az egész kérdéskör számomra egy több-kevésbé stabil status quo, vagy ha úgy tetszik fair deal végét jelenti, még ha nem is tökéletesen írják le ezek a fogalmak az eddigi helyzetet.

Jelentős leegyszerűsítéssel élve ugyanis – az én olvasatomban – a helyzet eddig úgy állt, hogy a szellemi tulajdon piacának valamennyi szereplője tisztában volt vele, hogy a digitális adathordozókra nem csak magáncélú másolatokat, hanem saját, egyéni-eredeti műveket is rögzítenek a fogyasztók-felhasználók.

Másrészt viszont mindenki tisztában volt azzal is, hogy a magáncélú másolatkészítés eleve nem minden műtípusnál lehetséges, másrészt a jogdogmatika kimunkálta azt az előzetes feltételt, hogy a magáncélú másolatkészítés nem történhet jogellenes forrásból. Az ezzel nyilvánvalóan ellentétes gyakorlat ellenére a jogosultak de facto tudomásul vették a fennálló helyzetet, és abba lényegében beletörődtek.

Amikor nem így tettek, és például az egyedi engedélyezés felé próbáltak elmozdulni, akkor pedig épp fogyasztóvédelmi és versenyjogi támadások érték – gyakran nem minden alap nélkül – a jogosulti érdekcsoportokat. A DRM rendszerek ezen harcok nyomán tűntek el például a hangfelvételek piacáról.

A szerzői jogi döntések azonban eddig a magáncélú másolatkészítésre vonatkozó jogdíj védelmére keltek, elsődlegesen a sokat idézett Padawan-döntés nyomán. Ezen a védelmi rendszeren ütött nemrég kisebb rést az Amazon-ügy kimenetele.

Az EU tagállamok ezentúl bevezethetnek ugyanis olyan rendszert, amely rendelkezik a jogdíj visszatérítéséről, amennyiben ez a jog tényleges és nem teszi túlságosan nehézzé a megfizetett jogdíj visszatérítését. Ez tehát nem kötelezettség, hanem egy lehetőség, amit különösebben nem töltött meg tartalommal a vonatkozó ítélet.

Rákanyarodva a konrét témára, nem lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy az Állami Számvevőszék ugyanebben az időszakban vizsgálta a közös jogkezelők felügyeletét, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának átvilágítása során. A GVH döntés viszont számos ponton támadta a jogdíjfelosztást, és az annak alapjául szolgáló tanulmányokat.

Noha az eljárása során több problémát is feltárt az Állami Számvevőszék, azonban az is megállapításra került, hogy a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala megfelelően alakította ki a közös jogkezeléssel kapcsolatos feladatai ellátását támogató kontroll-környezetet az ellenőrzött időszakban. A közös jogkezelő szervezetek felett gyakorolt felügyeleti tevékenysége pedig összességében szabályszerű volt.

Az sem mellékes talán, hogy a jelenlegi jogszabályi környezetben a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala jár el a reprezentatív közös jogkezelő szervezetként végzett közös jogkezelés körében alkalmazott díjszabások miniszteri jóváhagyásra történő előkészítése során. Ennek értelmében kérdés, hogy a Gazdasági Versenyhivatalnak hatáskörébe tartoznak-e egyáltalán azon megállapítások, melyeket a döntésében meghozott.

Másrészről az sem világos, hogy jogszabálymódosítás nélkül, kizárólag a Gazdasági Versenyhivatal döntése nyomán megvalósítható-e egy olyan, visszatérítésről szóló rendszer, amit a döntésben megjelöltek. Sőt, egyáltalán létezhet-e működőképes és hatékony rendszer? Vajon reális-e egyáltalán ennek a kialakítását a közös jogkezelők feladatává tenni?

Nem egyértelmű az sem, hogy miként lehetne ennyire nagyszámú fogyasztót nyilatkoztatni a gyakorlatban. Ráadásul semmi garancia nincs arra vonatkozólag, hogy a digitális adathordozókra nem kerül a későbbiekben magáncélú másolat. A nyilatkozattétel valóságtartalmának utólagos ellenőrzése a közös jogkezelők részéről pedig már-már utópisztikusnak tűnik.

Bár az írásom nyomán eddig úgy tűnhet, hogy a közös jogkezelők, a jogosultak és a fennálló intézményi struktúra mellett kardoskodom, mégsem ez a célom. Számos olyan megállapítása van ugyanis a GVH döntésének, amivel bizonyos szintig egyet tudok érteni. Azonban nem lehet elmenni azon tény mellett, hogy a GVH eljárása meglehetősen rendszeridegen formában kíván változásokat eszközölni egy olyan piacon, amely sajátos fair dealeken, vagy legalább azoknak elfogadott tényeken alapul.

Teszi ezt ráadásul oly módon, hogy az semmilyen módon nem értelmezhető a szerzői jog területén, amelybe beavatkozni kívánt. Például a legkardinálisabb kérdésben, a visszatérítési kötelezettség kapcsán úgy fogalmaz a határozat, hogy “az eljárás alá vontak vállalják, hogy a 2017. évtől kezdődően díjszabásra vonatkozó díjszabási javaslatban szabályokat fogalmaznak meg azon alkotó tevékenységet folytató fogyasztók üres hordozó díj visszatérítésére vonatkozó igényének kezelésére, akik egyes üres hordozó(k)ra kizárólag saját, professzionális tartalmaikat másolják.”

Ez az egyetlen bekezdés is jól példázza, hogy a szerzőket “alkotó tevékenységet folytató fogyasztóknak” is lehet csúfolni, míg olyan alapvető szerzői jogelveket is szét lehet tiporni, minthogy a szerzői mű definíciója független azon értékítélettől, hogy az adott mű egyébként értékes, vagy, ha a GVH-nak úgy jobban tetszik: professzionális, vagy épp silány, amatőr szellemi alkotás eredménye. Összegezve tehát, lehet, hogy súlyos problémák vannak a szerzői jog hazai intézményrendszerében, de abban is egészen biztos vagyok, hogy azokat nem így kell megoldani.

(Borítókép: origo.hu)

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.