Nyilvánossághoz közvetítési morzsák az EUB-tól #1: az SGAE v. Rafael Hoteles ügy

Mint mondtam, az október a jogesetek hónapja lesz. A mai napon egy minisorozatot indítok útjára, amelynek elemei tömör vázlattal szolgálnak arról, hogy az EUB miként vélekedik a nyilvánossághoz közvetítés vagyoni jogáról. Az első bejegyzés az SGAE v. Rafael Hoteles ügyet fogja bemutatni.

[A bejegyzés-sorozat ugyanakkor értelemszerűen nem lehet teljes. Egyrészt számtalan előzetes döntést hozott már az uniós bírósági fórum, viszont nem mindegyik ad hozzá kellő értéket a témakörhöz, hogy áttekintsük, sőt van olyan döntés, ami csak francia és görög nyelven érhető el. Másrészt a döntések egy részét már korábban több-kevesebb részletességgel bemutattam (vö.: Svensson ügy a linkelésről; FAPL ügy, ami külföldi csatornák sportközvetítéseinek angol bárokban való nyilvánossághoz közvetítésével függött össze). Nem tettem ugyanakkor mindeddig említést néhány kiemelkedően fontos döntésről, melyek több-kevesebb értékes észrevétel mellett a rend megzavarására is alkalmas gondolatokat tartalmaztak. Ezek következnek majd szép sorjában]
Az egyik legelső releváns ügyben (Case C-306/05) egy spanyol közös jogkezelő szervezet a Rafael Hoteles céget perelte be hangfelvételeknek a szállodai szobákban történő nyilvánossághoz közvetítése, egész pontosan az ez után fizetendő jogdíj elmaradása miatt. A védett tartalmak egyrészt a szállodai szobák falai között, illetve az épület nyilvános helyein elhelyezett készülékekről is elérhető váltak. A hotellánc tulajdonosai azzal érveltek, hogy a szálló vendégei mindig csak a szoba nyújtotta privát szférájukban fértek hozzá a művekhez, s ezért ez nem minősíthető “nyilvánossághoz” közvetítésnek. Az EUB ezzel ellentétben következetesen, precedens erőre emelte saját jogértelmezését, miszerint 
“a ‘nyilvánosság’ kifejezés meghatározatlan számú lehetséges tévénézőt jelent. (…) Az olyan ügyek esetén, mint az alapeljárásbeli, olyan átfogó megközelítésre van szükség, amely egyrészről nem csak azoknak a szállodai szobákban megszálló vendégeknek a figyelembevételét teszi szükségessé, akikre az előzetes döntéshozatali kérdések konkrétan irányulnak, hanem azon vendégekét is, akik az említett létesítmény bármely más helyiségében tartózkodnak, és a közelükben ott elhelyezett televíziókészülék található. Másrészről figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy általában az ilyen létesítmények vendégei gyorsan váltják egymást. Általában viszonylag jelentős számú egyénről van szó, ezért ők nyilvánosságnak tekintendők a 2001/29 irányelv alapvető célja szempontjából.” (Ítélet, 37-38. pontok)
Már előre vetítve a későbbi ügyek zavaros értelmezéseit, a bíróság ugyancsak rögzítette, hogy
“[a]zt is hangsúlyozni kell, hogy az alapeljárásbelivel megegyező körülmények között történő közvetítést a Berni Egyezmény 11a. cikkének első bekezdése ii) pontja szerint úgy kell értékelni, mint az eredetihez képest más szervezet által végzett közvetítést. Így tehát az ilyen közvetítés a mű közvetítésével célba vett eredeti közönségtől eltérő közönség, vagyis már egy új közönség számára történik.” (Ítélet, 40. pont.)
A hotel vendégeit ily módon az EUB új, egyúttal “szukcesszív” nyilvánosságnak tartotta, vagyis irrelevánsnak bizonyult, hogy egy adott pillanatban mekkora a hallgatóság létszáma, ha összességében (egymást követően összeadva a vendégeket) egy meghatározatlan, nagyobb számú közönségről beszélhetünk. (Az új nyilvánosság teóriájának problematikája különösen utóbb, a Svensson ügy kapcsán került előtérbe, melynek keretében a bíróság épp arra hivatkozással vetette el a mélylinkelés jogellenes voltát, hogy a belinkelt tartalom már eleve elérhető a netről, vagyis a link továbbítása nem új közönséget céloz.)

Még két fontos észrevétele volt a bíróságnak. Egyrészt, az InfoSoc-irányelv 27. preambulumbekezdése ugyanis rögzíti, hogy a nyilvánossághoz közvetítésre alkalmas berendezések fizikai rendelkezésre bocsátása még önmagában nem eredményezi a vagyoni jog sérelmét. Az EUB azonban ezt a gondolatot a következők szerint formálta át:
Még ha a tárgyi eszközök puszta biztosítása – amelyben általában közreműködőként szerepet játszanak a szállodán kívül a televíziókészülékek értékesítésére vagy kölcsönzésére szakosodott vállalkozások is – önmagában nem is képez a 2001/29 irányelv értelmében vett közvetítést, az mindenesetre bizonyos, hogy e berendezések technikailag hozzáférést nyújthatnak a sugárzott művekhez a közönség számára. Ennél fogva, ha az ott elhelyezett televíziókészülékek segítségével a szálloda az e létesítmény szobáiban tartózkodó vendégei számára adásjeleket közvetít, akkor nyilvánossághoz közvetítésről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy az milyen jelátviteli módszer alkalmazásával történik.” (Ítélet, 46. pont.)
Ez tehát azt jelenti, hogy amint az “installált” készülékbe a jelek befutnak, függetlenül annak bekapcsolásától a nyilvánossághoz közvetítés megállapítható. (Ez egyébként magyar viszonyok között is folyamatos vita tárgya, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy “mi van, ha a fodrász szalonban van egy tv, de az nincs bekapcsolva”? A válasz – összhangban egy régi, közismert esetről írt bejegyzésemmel – elég egyértelmű…)

Végül, a bírák azt is rögzítették, hogy nem a nyilvánossághoz közvetítés helyszíne a domináns (és annak privát vagy publikus jellege), hanem a közönség hatóköre bír relevanciával.

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.