Néhány hónappal ezelőtt szemrevételeztem egy igen izgalmas uniós előzetes döntéshozatali eljárásban született főtanácsnoki véleményt. Jó egy hónapja már, hogy az Európai Unió Bírósága nyilvánosságra hozta a TU Darmstadt v. Ulmer előzetes döntést. Nagy meglepetések, úgy hiszem, nem születtek a Prechal bíró által megszövegezett ítéletben: a könyvtárak engedély nélkül digitalizálhatják az állományukba tartozó köteteteket, és tehetik azokat elérhetővé az épületeikben elhelyezett terminálokról.
Az ügyben eljáró német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (BGH) három kérdéssel fordult az EUB-hoz. Az első kérdés az InfoSoc-irányelv 5. cikk (3) bekezdés n) pontjában található rendelkezés egy fajsúlyos, mégis általában elfelejtett tagmondatára vonatkozott. Eszerint a könvtári terminálokon kutatási célokból való elérhetővé tétel kizárólag „az adásvételi vagy felhasználási feltételek alá nem eső” kötetekre vonatkozhat. Az alapügy felperese, az Ulmer kiadó, úgy érvelt, hogy e feltétel már akkor beáll – vagyis az említett, könyvtáraknak biztosított kivétel értelmét veszti -, ha a kiadó az érintett intézménynek méltányos szerződéskötési ajánlatot tesz. Ahogy ugyanakkor az várható volt, Jääskinen főtanácsnok indítványával összhangban, az EUB elutasította ezt az érvelést, és kizárólag a már megkötött megállapodások esetén látta alkalmazhatónak e rendelkezést. A bíróság szavaival élve (28. és 32. pontok):
„Márpedig az Ulmer által támogatott értelmezés azt jelentené, hogy a jogosult egyoldalú és alapvetően önkényes beavatkozása folytán az érintett intézményt megfosztanák e korlátozó szabály kedvezményétől, és így megakadályoznák abban, hogy elláthassa alapvető feladatát és elősegítse az említett közérdek megvalósulását. (…) Másfelől, ha önmagában az a tény, hogy felhasználási szerződés megkötésére tesznek ajánlatot, elegendő lenne a 2001/29 irányelv 5. cikke (3) bekezdésének n) pontja alkalmazásának kizárásához, az ilyen értelmezés nagy részben megfosztaná az e rendelkezésben foglalt korlátozást annak lényegétől, sőt, akár megfosztaná azt a tényleges érvényesüléstől, hiszen ha ezt az értelmezést fogadnánk el, akkor az említett korlátozás, amint azt az Ulmer is állította, csak azokra az egyre ritkábban előforduló művekre vonatkozna, amelyek tekintetében elektronikus változat, különösen elektronikus könyv formájában, még nincs forgalomban a piacon.”
A BGH második kérdésével érdemben arra kereste a választ, hogy az említett n) pontban foglalt kivétel mely megszövegezését tekintve „csupán” a nyilvánossághoz közvetítésre tesz utalást, magába foglalja-e az érintett intézmény előzetes digitalizálási magatartását is. Mint arra a korábbi bejegyzésemben utaltam, jelentős részben értelmét vesztené e rendelkezés, ha a többszörözés lehetőségét a jog kizárná. (Azért csak részben, mert persze a két jog – a többszörözés és a nyilvánossághoz közvetítés – egymástól elkülönített jogosítvány, vagyis egymástól külön is gyakorolhatók. Ez azt jelenti, hogy a könyvtár elvben olyan köteteket is elérhetővé tehetne előzetes többszörözés nélkül, amelyeket számára mások biztosítottak.) Az EUB ugyanerre az álláspontra helyezkedett, mikor rögzítette (43. pont):
„A művek e (nyilvánossághoz) közvetítésének joga, amellyel a nyilvánosság számára hozzáférhető könyvtárakhoz hasonló, a 2001/29 irányelv 5. cikke (3) bekezdésének n) pontjában említett intézmények az e rendelkezésben meghatározott feltételek korlátai között rendelkeznek, lényegének java részétől, sőt, akár annak tényleges érvényesülésétől is megfosztottá válna, ha ezen intézmények nem rendelkezhetnének az érintett művek digitalizálására is kiterjedő joggal.”
Az EUB a három lépcsős tesztet is a vizsgálata tárgyává tette, és arra a következtetésre jutott, hogy a német szövetségi szabályozás megfelel az uniós előírásoknak. Egyrészt a könyvtár mindenkor csak az érintett kötetek fizikai formában rendelkezésére álló példányszámának megfelelő mennyiségben engedélyezte a terminálokról történő megtekintést, másrészt ez utóbbi felhasználásra tekintettel méltányos díjazás megfizetését tette kötelezővé.
A harmadik kérdés pedig annak a gyakorlatnak a megítélésére irányult, miszerint az érintett terminálokról akár papír alapú másolat készítése, illetve a kérdéses mű digitális példányának USB kulcsra való másolása is lehetővé vált. Júniusban azt prognosztizáltam, hogy ez már nem fog átmenni a rostán, legalábbis nem az irányelv 5. cikk (3) bekezdés n) pontja alapján. Az EUB ugyanerre az álláspontra helyezkedett, mikor jelezte, hogy mivel itt már tartós másolatkészítésről van szó, amelyet nem a kedvezményezett intézmény, hanem az olvasó készít el, ezért e magatartás nem illik a kérdéses kivétel keretei közé. Ugyancsak egyezik a véleményem az EUB által megfogalmazott azon meglátással, miszerint ennek ellenére elvben alkalmazhatónak tűnik az InfoSoc-irányelv 5. cikk (2) bekezdés a) vagy b) pontja, melyek egyrészt a magáncélú többszörözés reprográfiai (vagy hasonló) eljárás, illetve bármely más módon és más hordozóra történő megvalósítása kapcsán engedélyezi a tagállamoknak a korlátozás vagy kivétel bevezetését. Más szavakkal: amennyiben a fenti gyakorlat szerint létrehozott másolat után a méltányos díjazás (akár a reprográfiai díj, akár az üres hordozó díj) megfizetésre kerül, és így a szerző jogos érdekeit nem károsítja indokolatlanul a felhasználó magatartása, akkor a többszörözés is rendben lehet. Ez utóbbiról ugyanakkor már az uniós tagállami bíróságnak (a BGH-nak kell döntenie a konkrét tények ismeretében).