Paródia az Európai Bíróságon

Nem, nem arra akarok utalni, hogy a luxembourgi fórum nevetséges ítéletet hozott volna. (Bár többek rendre szeretnek ezzel dobálózni.) A cím csak “poén” akart lenni, mivel – rövidesen megszülethet – az én szerény ismereteim szerint első – előzetes döntés, amelyben az EUB az InfoSoc-irányelv paródiával kapcsolatos kivételére reflektál. Nagyon várom!


A felperesi borító.
Forrás: Főtanácsnoki indítvány
Egyelőre azonban “csak” a főtanácsnoki indítványt hozták nyilvánosságra, melyet a szerzői jogi jogvitákban egyre rutinosabb Pedro Cruz Villalón jegyez. Ezzel együtt is azt mondhatom, nem mindenben értek egyet az indítvánnyal.

A jogeset tényállása viszonylag egyszerű, mégis rendkívül fontos. A felperesek (egy grafikus, Willebrord Vandersteen jogutódjai és a kiadók) amiatt perelték be egy belga párt tagját, illetve egy alapítványt, amely ugyanennek a pártnak a pénzügyi “támogatója”, mert utóbbiak engedély nélkül használtak fel egy képregény borítót, és alakították át azt saját üzenetük közvetítéséhez. Az elsőként mellékelt képen látható egy “jótevő”, aki a Suske en Wiske képregényben szerepelt. A vitatott felhasználás keretében erre a borítóra erősen emlékeztető kép készült, s az az alperesek által kiadott naptár borítójaként került felhasználásra. 

Az alperesi borító.
Forrás: Főtanácsnoki indítvány

Érdemes egy pillantást vetni erre a második képre is. Ezen az ábrázolt “jótevő” Gent korábbi polgármestere, aki szórja a pénzt, melyet – és íme egy fontos tény – burkába öltözött és színes bőrű emberek vesznek fel a földről. E tények mentén a felperesek amellett érveltek, a másodlagos mű megsértette mind vagyoni, mind személyhez fűződő jogaikat egyrészt az engedély nélküli átdolgozás, másrészt a mű integritásának megsértése miatt.

Cruz Villalón indítványa elég terjengős, természetesen részben a  tagállami bíróság által feltett kérdésekből kifolyólag. A lényeg mégis úgy foglalható össze, hogy (1) mi az a paródia?; (2) vajon paródia-e az olyan felhasználás, amelynek keretében a “parodizáló” az idegen művet úgy használja fel, hogy nem azt vagy annak szerzőjét, hanem azon kívül álló személyt/jelenséget parodizál; (3) vajon szembe megy-e az integritás jogával, ha az eredeti mondanivalót nyilvánvalóan idegenellenes gondolatokra cserélik?

A főtanácsnok szerint (1) a paródia az uniós jog önálló fogalma, amelyet egységesen kell értelmezni, azonban annak fogalmi elemeit illetően a felek nemzeti hagyományaikra tekintettel szabad mérlegelési joggal rendelkeznek; (2) igen, elképzelhető a “valamivel parodizálás”; (3) a véleménynyilvánítás szabadságának a paródia megfogalmazásakor is érvényesülnie kell, vagyis egy gondolat akár a személyhez fűződő jogok hátrányára is kifejthető, ugyanakkor az érdekek ütközésének a feloldása a tagállami bíróságok feladata.

Nem mondhatnám, hogy meggyőzött Villalón bármelyik pont kapcsán kifejtett érve. A paródia, mint korlátozás vagy kivétel bevezetését az InfoSoc-irányelv általános jelleggel lehetővé tette, ugyanakkor semmilyen fogódzót nem adott meg annak tartalmát illetően. Mivel a tagállami jogokra sem utalt az irányelv, ezért – és ez kétségtelen – az EUB gyakorlata alapján a kifejezés az uniós jog önálló fogalma. A problémák azonban itt kezdődnek, és a főtanácsnok csak szépen megkerülte a választ, mikor a tagállami szabad mérlegelésről tett említést. A tagállami jogokban ugyan félelmetesen nagy különbségek is felfedezhetők e téren. Egyrészt egyes országokban nincs is ilyen törvényi rendelkezés (így hazánkban sem, ahol ugyan egy SzJSzT szakvélemény behatóan elemezte a témakört, és megítélése szerint a paródia törvényi rendelkezések híján is elfogadható, ez nem biztos, hogy a végső szó a témában; az Egyesült Királyságban most tervezik a bevezetését); más országokban van ugyan, de csak elrejtve (Németországban az ún. “freie Werknutzung” kategóriája alá illeszthető be, ahol azonban a zenei “melódiák” felhasználását a törvény kizárja); végül van, ahol kifejezett jogszabályi rendelkezést találhatunk (például Franciaországban). [Az Egyesült Államok jogáról nem is beszéltem, ahol kiterjedt joggyakorlata van a paródiának. Értelemszerűen, mivel nem uniós országról van szó, az USA joga itt irreleváns.] Ami viszont fontos: olyan érdemi különbségek létezhetnek, mint hogy “humorosnak” kell-e lennie egy paródiának (a franciák szerint igen, a németek szerint nem; csak megjegyzem: az amerikaiak szerint sem); a paródiának kritikát kell-e kifejeznie (rendre igenlő a válasz); ennek a kritikának a forrásmű vagy annak szerzője ELLEN kell-e irányulnia (rendre itt is igenlő a válasz); mennyire kell eltávolodni az eredeti műtől. 

Cruz Villalón a paródia fogalmát két dimenzió mentén vizsgálta: strukturális és funkcionális jellemzőket elemzett. Strukturálisan – mellyel egyet tudok érteni – úgy látta (50-51. pontok), hogy

“Kisebb vagy nagyobb mértékben mindig másolatnak minősül mivel nem teljesen eredeti szerzői műről van szó. Ezzel ellentétben, a paródia egy korábbi szerzői mű elemeit veszi kölcsön (függetlenül attól, hogy az a keletkezésekor teljesen eredeti volt‑e vagy sem), és ezek olyan kölcsönzött elemek, amelyek főszabály szerint nem másodlagosak és mellőzhetők, hanem ellenkezőleg, ahogy azt látni fogjuk, a mű értelme szempontjából alapvető elemek. Ugyanakkor a korábbi műnek, amelynek jellemzőit lemásolják, a célközönség előtt ‘felismerhetőnek’ kell lennie. Ez is a paródia mint szerzői mű egyik kiindulópontja. E tekintetben a paródia mindig mutat valamilyen tiszteletet, elismerést az eredeti mű iránt. Kétségtelen továbbá, hogy a paródia ugyanakkor mindig ‘alkotás’ is. Az eredeti mű kisebb vagy nagyobb mértékű megváltoztatása már a paródia szerzőjének szellemi terméke. Végeredményben ez utóbbi végső soron az első számú érdekelt abban, hogy a paródiáját ne tévesszék össze az eredeti művel, még abban az esetben is, ha egyúttal mindkét mű szerzője.

A funkcionalitás vizsgálata már bajosabb. Eszerint (64-65. pontok):

Hajlok arra a feltételezésre, hogy a paródia irányelv szerinti fogalmát nem kell a paródia azon eseteire korlátozni, amelynek értelme kimerül a parodizált eredeti műben. Talán azt lehetne állítani, hogy az irodalomelmélet szempontjából a paródia nagyobb mértékben gyökerezik abban a formában, amelynek alapvető szándéka, hogy ilyen vagy olyan célból kivetüljön az eredeti műre. Ettől függetlenül nem vitatható, hogy a szokások elleni kritika, a társadalmi és politikai kritika – az üzenetben rejlő hatékonysági szempontok miatt – nagyon régóta alkalmazta azt a kivételes hordozóanyagot, amelyet a kritika célközönsége által kellően felismerhető, már meglévő műnek a megváltoztatása jelent. Végeredményben úgy vélem, hogy a paródia azon formája, amelyet az egyszerűbb szóhasználat kedvéért ‘valamivel parodizálásnak’ minősítünk, a „kommunikációs kultúránkban” jelenleg kellőképpen rögzült ahhoz, hogy ne lehessen mellőzni az irányelv értelmében vett „paródia” fogalmának pontosításakor. Így már rá kell térni a paródia szerzője által elérni kívánt hatás vizsgálatára.

Én nem hajlok erre. A társadalomkritika szerintem is elengedhetetlen a kultúra és a maga a társadalom szempontjából, s ezzel az eszközzel művészek tömegei élnek. Ez azonban önmagában szerintem nem elegendő még arra, hogy más művére építve (átdolgozást eredményezve) fejtsük ki véleményünket. (Különösen igaz ez azokban az országokban, ahol a hiányzik a paródia szerzői jogi kategóriája, mivel az átdolgozás vagyoni joga kizárólagos engedélyezési jogot biztosít a szerzőnek, melyet épp a paródia törhet meg – keretek között.)

Hasonlóképp nem látom logikusnak, amikor Cruz Villalón a következők szerint érvel (68. pont):

A legnehezebbnek tűnő kérdés számomra a szándék vagy funkcionalitás ezen elemének a ‘gúnyra’, a ‘komikusra’ és a tréfára történő szokásos korlátozásának, vagy kevésbé pontos meghatározásának kérdése. Főleg ha figyelembe vesszük a vicces kifejezésben rejlő hatalmas komoly alapot, vagy a tragikomikusság néhány kultúránkban nehezen eltúlozható jelentőségét: milyen fokban komikus – egy ismert példát hozva – a középkori lovagregények adott paródiája?”
Véleményem szerint ugyanis a gúny önmagában még nem kell, hogy vicces legyen. Sőt, ami valakinek vicces, az a másiknak akár sértő is lehet. A szerzői jog pedig kifejezetten nem tesz különbséget a tartalmak között minőségi jellemzők mentén. Szerencsére a főtanácsnok e ponton azért némileg finomított a véleményén (69. pont):
“Mindenesetre, a paródia szándékbeli vetületének szokásos leírási módjaként a ‘gúnyra’ történő hivatkozást elfogadva úgy vélem, hogy az államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak meghatározásakor, hogy a szóban forgó műre jellemző‑e a paródia e minősége.”
Végül a főtanácsnok a személyhez fűződő jogokat azok tartalmának érdemi elemzése nélkül elhelyezte az Alapjogi Charta által meghatározott és az EUB által már többször érintett mérlegelési/egyensúlyozási gyakorlatba. Ami épp ezért érdekes, az az, hogy a főtanácsnok a forrásmű torzításával járó integritásvédelmet nem szerzői jogi alapokon, hanem alapjogi alapokon látja indokoltnak. Az érvelés szerint:
A ‘jelenlétre’ tekintettel, amelyet az alapvető jogok számára az egész jogrendben biztosítani kell, úgy vélem, hogy főszabály szerint és pusztán a paródia fogalmának szempontjából az említett fogalomból nem lehet csak azért kizárni egy adott képet, mert az eredeti mű szerzője üzenetével nem ért egyet, vagy a nyilvánosság nagy része elutasítja azt. Mindazonáltal nem kell paródiaként elfogadni, és a mű azon szerzői, akiknek segítségével a paródia megvalósul jogosultak ily módon érvényesíteni az eredeti mű azon torzulásait, amelyek alakilag vagy tartalmilag, a társadalom legmélyebb meggyőződésével gyökeresen ellentétes üzenetet közvetítenek, és amely meggyőződésekre végeredményben az európai közös tér épül és valójában létezik.”
Ezzel az érveléssel meglátásom szerint az a baj, hogy amennyiben elfogadjuk a “valamivel parodizálás” gondolatát, akkor a fenti szillogizmus – a felhasználás mindaddig megengedett, amíg az a legmélyebb társadalmi meggyőződéssel nem ellentétes – túlterjeszkedik a személyhez fűződő jogok közel évszázados nemzetközi hagyományain (a nemzeti hagyományok ennél is régebbi múltra tekintenek vissza), melyek a mű torzítását célzó felhasználásokat jogsértőnek látják. Másként megfogalmazva: szerintem az integritásvédelem még szigorúbb keretek között érvényesítendő, ha elfogadjuk a “valamivel parodizálás” koncepcióját.

Mint írtam: nagyon várom az EUB ítéletét, mindenesetre erősek az aggályaim, hogy a Cruz Villalón által kifejtettekhez képest jelentős változások lennének majd az ítéletben. Az első kérdésre a válasz egyértelműen az lesz, hogy a paródia az uniós jog önálló fogalma, izgalmas ugyanakkor, hogy vajon a tagállami “önálló mérlegelés” koncepcióját is átveszi-e a bíróság. Szinte biztos, hogy az alapjogi mérlegelést az EUB is felkapja, az arrafelé most nagy divat, amit vagyoni jogok esetén egyértelműen megértek, a személyhez fűződő jogok esetén ez már jóval bajosabb. És a lényeg: kérdéses, hogy a “valamivel parodizálás” koncepciója megerősítést nyer-e. Én annak örülnék, ha e ponton az EUB megszorító értelmezést alkalmazna.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.