Kompromisszumos irányelv-tervezet az árva művekről

Júniusban nyilvánosságra hozta az Európai Bizottság (EB) és az Európai Parlament (EP) az árva művek hasznosításával kapcsolatos “kompromisszumos” irányelv-tervezetet. A dokumentum a két szervezet egyetértését ugyan tükrözi, de megítélésem szerint a valós problémákat továbbra is csak felületileg, illetve részben képes kezelni.

Jó ideje már, hogy közzétettem az irányelv EB által kimunkált tervezetével kapcsolatos elemzésemet. Azóta eltelt több mint egy év, és kezemben tarthatom a kor egyik legégetőbb szerzői jogi kérdésére választ találni igyekvő normaszöveget – nem kevés megelégedéssel, ám továbbra is sok aggodalommal. A tervezetnek nem áll módomban minden pontját külön leelemezni, ám a leginkább kardinális kérdésekről feltétlenül beszélnem kell.
A tervezet tartalmával szemben valószínűleg nem csak a magyar küldöttség, illetve jogász társadalom emelte fel konstruktív hangját. Az általam a fentiekben megjelölt korábbi írásban, illetve egy konkrét öt oldalas elemzésben, négy javaslatot tettem a szöveg javítása érdekében (és egy észrevétellel éltem – ez utóbbit, nevezetesen, hogy a tervezet egy anti-Google norma, továbbra is tartom). Nagy megelégedésemre szolgál, hogy javaslataim közül gyakorlatilag mind a négy megvalósulni látszik, kettő mondhatni szó szerint. 
Egyfelől arra tettem javaslatot (felteszem szerzői jogászok tucatjaihoz/százaihoz hasonlóan), hogy a felhasználási, illetve felhasználói kört szélesítse ki a jogalkotó. A kompromisszumos irányelv-tervezet ennek kétféleképpen mindenképpen eleget tesz. Egyrészt kiszélesítené a felhasználható árva művek körét az audio archívumok által kezelt hanganyagokra is, egyúttal az e műtípusokat őrző szervezeteket is a kedvezményezett jogosulti körbe vonná. Másrészt rendkívül érdekes kompromisszumos megoldást választott az EB és az EP a fényképészeti alkotások irányelvbe illesztésére. Főszabály szerint az irányelv a könyvekre, folyóiratokra, újságokra, magazinokra és egyéb írásokra, filmművészeti alkotásokra és (újonnan) hangfelvételekre terjed ki (1. cikk 2. pont). Ugyanakkor bármely fenti műbe/szomszédos jogi teljesítménybe (a továbbiakban: alkotás) ágyazott, belefoglalt, vagy annak integráns részét képező alkotás (“this Directive shall also apply to works and other protected subject matter that are embedded, incorporated or constitute an integral part of the works or phonograms referred to in paragraph 2 and 2a“) az irányelv hatálya alá tartozik (1. cikk 2b. pont). Ez számomra egy pozitív és egy furcsa üzenetet hordoz magában: 1. a fényképeket is fel lehet a jövőben használni; 2. valójában azonban csak akkor, ha a fotó (és persze bármely más mű – például egy filmfelvételen egy jogvédett festmény) más alkotásba került beágyazásra (pl. magazin címlap, könyv illusztráció stb.). Ez utóbbi tulajdonképpen azt jelenti, hogy a fotósokkal ugyan nem foglalkozunk, ha azonban már a könyvek, folyóiratok stb. felhasználását akadályozhatná az árva mű dilemma, akkor azért mégiscsak foglalkozunk velük.

Másfelől azt is javasoltam, hogy az eredeti, csupán az árva művi státusz kölcsönös elismerésén alapuló szisztémát az Unió egészítse ki egy világos, kifejezett szabad felhasználási esetkörrel. Ez a vágyam teljesülni látszik, ugyanis a tervezet 6. cikke szó szerint rögzíti, hogy a kedvezményezett intézmények részére a nemzeti jogalkotóknak korlátozást vagy kivételt kell bevezetniük. Ugyanitt (6. cikk) a tervezet komoly változtatásokat eszközölt az eredeti modellhez képest. Egyrészt az eredeti tervezet különbséget tett a “kötelezően engedélyezendő” (“permitted use“, régi 6. cikk) és “engedélyezhető” (“authorized use“, régi 7. cikk) felhasználások között (a magyar fordítás nem nyelvtanilag, hanem tartalmilag fedi az egyes típusokat). Előbbi esetén a megőrzés, indexálás,  nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel stb. céljából történő többszörözés, illetve a tényleges hozzáférhetővé tétel kötelezően “megengedendő” lett volna a jogosultaknak, anélkül azonban, hogy ebből bevételre tehettek volna szert, avagy díjat kellett volna fizetniük az egyébként ismeretlen jogosultak részére. Az engedélyezhető felhasználások alatt a fentieknél tágabb eseteket kellett volna érteni, ám logikusan ennek ellentételezése a díjfizetési kötelezettség lett volna. A kompromisszumos megoldás (új 6. cikk) lényege, hogy most már minden intézmény generálhat minden felhasználásból bevételt (ez volt anno a 4. javaslatom), ha e pénzből a kulturális megőrzési, digitalizálási céljainak elérését finanszírozza, ugyanakkor minden esetben díjat kell fizetni a jogosultnak, ha az “színre lép”, vagyis az árva művi státuszt felszámolja.
Még egy fontos változás. Az eredeti tervezet kicsit szétszórtan rögzítette, hogy a felhasználó  intézményeknek miként kell lefolytatniuk a jogosult utáni alapos keresést (“diligent search“), s hogy minden egyes keresés után miként rögzítsék a fellelt adatokat. A kompromisszumos tervezet ésszerűsítette e szabályokat. Ennek részeként beillesztésre került a jóhiszeműség követelménye a keresést illetően, a mű/teljesítmény első megjelenése/sugárzása szerinti tagállamban való keresés kötelezettsége (kivéve, ha a jelek szerint egy másik tagállamban való keresés sikerre vezethet), valamennyi a keresés, a fellelt adatok, a tényleges felhasználások, valamint a felhasználó elérési adatainak rögzítése egy egységes, nyilvános, központi adatbázisban.
Az irányelv tervezetének nagyjából ennyi a lényege (persze a preambulum bekezdések mind tartalmaznak hasznos észrevételeket, és a záró rendelkezések is fontosak, de mindezek elemzésétől e ponton eltekintek). Még egyszer: meglátásom szerint komoly, pozitív fejlesztésen ment keresztül az anyag, részben mégis indokoltak azon elemzők aggályai is, akik szerint a kompromisszumos megoldás nem feltétlenül vitte előbbre a helyzet megoldását (lásd a TechDirt írását). 
Amit problémásnak érzek, s amely kérdésekre az EB és az EP továbbra sem ad megnyugtató választ:
– a fotóművészeti (és egyéb, nem nevesített) árva művek felhasználása körüli aránytalanság;
– a for-profit szféra nyilvánvaló kizárása a kedvezményes felhasználás lehetőségéből (egészen pontosan kizárólag a másolatok elkészítésének szolgai szerepébe való kényszerítés);
– money talks: mennyi pénz lenne minderre? Ténylegesen ki és mennyit fizetne / fizethetne a jogosultaknak? A gazdagabb és szegényebb tagállamok között bizonyosan szakadék fog kialakulni a felhasznált árva művek száma tekintetében; (e ponttal kapcsolatban lásd alább Grad-Gyenge Anikó kolléganőm bevallottan még pesszimistább álláspontját)
– az alapos vizsgálatot ugyan az első megjelenés helye szerinti országban kellene lefolytatni (így a magyar művek esetén idehaza), azonban nem tűnik számomra garantáltnak, hogy a tényleges keresésre sor is fog kerülni.

Update: 2012. október 25-én az Európai Parlament és a Tanács végül elfogadta a 2012/28/EK irányelvet. Ennek elemzésétől eltekintek, a fentiekben úgy érzem, a lényeget összefoglaltam.

One thought on “Kompromisszumos irányelv-tervezet az árva művekről”

  1. Aniko Gyenge says:

    Pesszimistább vagyok, mint Te (szokás szerint).

    Ennek a rendszernek a záróköve talán a legproblémásabb: az eredeti javaslattól lényegesen eltérő megoldás szerint ugyanis az árva műként való felhasználás idejére – arra az esetre, ha ismertté válik a személye – méltányos díjazás illeti meg a szerzőt. Az nyilvánvaló, hogy az ismertté válás utáni időszakra már teljes szerzői jog illeti a jogosultat, tehát a felhasználás díját szabadon állapíthatja meg. Ennek a díjigénynek a részletszabályait teljes mértékben a tagállamokra bízza az Unió, azzal, hogy ennek megállapításánál – értelemszerűen – be kell tartaniuk az Unió szabályait.
    Az első kérdés, hogy mikor is kell ezt a díjat megfizetni? Akkor is, ha nem válik ismertté a szerző, vagy csak akkor, ha ismertté válik? Ugyanis nem biztos, hogy a szöveg ahhoz a feltételhez köti-e a díjfizetési kötelezettség keletkezését, hogy ismertté válik a jogosult (így csak akkor keletkezne, ha tényleg ismertté válik), vagy arra az esetre írja elő a díjfizetési kötelezettséget, hogy ha ismertté válna a jogosult (így pedig minden esetben, akár ismertté válik, akár nem – ahogy ezt a hatályos magyar jog is rendeli). Ha az intézménynek kell fizetnie a díjat, akkor ezt miből fogja finanszírozni, feltéve, hogy egyébként a felhasználásból származó bevételei csak a szűken vett költségeit fedezhetik, ezek pedig nem tartalmazzák ezt a díjat? TOvábi kérdés, hogy a szerző hogyan érvényesítheti ezt a díjat? Egyedileg kell fellépnie minden egyes felhasználó intézmény ellen? Vagy ezt a díjat – ahogy minden más díjigényt – közös jogkezelő szervezet fogja begyűjteni? Ha igen, akkor mi történik a ki nem fizetett díjakkal?
    Ha a méltányos díjazási szabály egyébként kötelező („shall”) szabály, vagyis kötelező a díjigény bevezetése, akkor milyen tekintetben lehet ezt a modellt egyáltalán szerzői jogi értelemben „kivétel”-nek („exception”) tekinteni?
    További nehézséget okoz, hogy az irányelv az egész díjigény tekintetében csupán egyetlen aspektust rendez, miszerint a díj mértékét annak a tagállamnak a joga szerint kell megállapítani, ahol a kedvezményezett intézmény található. Ez pedig adott esetben azt is jelentheti, hogy sok felhasználó kedvezményezett intézmény esetében a szerzőnek minden tagállamban külön kell a díját érvényesítenie. Talán érdemes lett volna nem csak az intézmények, hanem a szerzők „pán-európai” érdekeit is figyelembe venni.
    Szóval, szerintem nem lett ez sokkal jobb, mint volt, és itt még csak egy bekezdésnyi problémát soroltam fel…
    Btw a jóhiszeműség korábban is benne volt a javaslatban,csak a preambulumban, amit midig együtt kell értelmezni a rendelkező résszel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.