Egy kis könnyed előadóművészet… második rész

Amiben bepillantást nyerünk a jog világából arra, hogy habár minden színpadon lehet előadást tartani, sőt azon túl, hogy színház az egész világ, mégsem mindenki előadóművész, aki a színpadon előad…


Egy művész a szerep színrevitelekor azon fáradozik, hogy maradandót alkosson előadásról előadásra. A jog pedig fontosnak tartja 1) a szerep fontosságát, 2) a személyiség megjelenését és 3) az azonosíthatóságot az előadóművészekkel szemben, mint a speciális védelemhez megkívánt kritériumokat. Kell lennie tehát olyan szűrőknek, amik segítségével dönteni tudunk. A következő sorokban pontosan ez fog a szemünk előtt lezajlani, amikor sorra vesszünk különböző foglalkozási kategóriákat, mint például: a statiszták, a manökenek, a sportolók, a technikusok, a bemondók, karmesterek, és az improvizáló művészek, akik a jogszabályi szövegrész szerint: „más olyan személyeknek minősülnek, akik irodalmi vagy művészeti műveket megjelenítenek, énekelnek, elmondanak, szavalnak, játszanak vagy bármely más módon előadnak.” 

Fontos ezt kimondani bármely abszurdnak is tűnik első látásra, hiszen a mai technikai eszközökkel képesek lehetünk arra, hogy egy gép igénybevételével, avagy egy szoftver segítségével létrehozzunk akár egy háttérkórust, aláfestő zenét, de képesek lehetünk az intonáció megváltoztatására is. Éppen így számítógép által generált zenei szolgáltatást nyújthatnak virtuális klónok is. Ezek azon az alapon zárhatók ki az előadóművészi védelmemből, hogy egy dolog által végbevitt cselekvés eredményei és nem egy ember személyes közreműködésének gyümölcsei.

A fenti kritériumokat rávetítve egyes esetekre a következő eredményt kapjuk. A szerep fontossága kapcsán vizsgálhatjuk a statisztákat. Abban a pillanatban ugyanis, hogy ha a művész szerepe másodlagos, statisztának minősül. Ez a kijelentés azonban csak annak fényében áll fenn, hogy a mellékszereplő, akinek szerepe – bár kevésbé hangsúlyos – de nélkülözhetetlen, így nem lehet „mellékesnek” tekinteni a szerepe hang, vagy gesztikulációk segítségével való megformálásakor. Ez a következtetés sohasem szubjektív.  Erre példa a manökenek esete. Az ő foglalkozásuk szintén a személyiségük, személyi adottságaik felhasználására irányul. Az imázs, a képmás felhasználása az érvényesülésükhöz az előadóművészeknél azonban nem elsődleges szempont, habár további érvényesülésükhöz kiváló lehetőség, mégsem a fő eleme teljesítményük megformálásának. A fenti két példát rögtön egyértelművé téve, mikor tehát egy népszerű hollywood-i filmszínész, arcát adja egy cég kampányfilmjéhez, akkor csak „statisztál” a népszerűsége előtt, de önmagában ezzel nem hajt végre előadóművészi tevékenységet.

Továbblépve a fenti kritériumok mentén, az azonosíthatóság kapcsán azt kell vizsgálnunk, hogy a művész megőrzi-e teljesítménye során a személyisége mindvégig semleges marad-e, és cselekvése bármelyi másik teljesítménnyel azonosnak mondható, vagy kilép ebből az anonimitásból. (Jó példa erre szöveg felolvasása akár, ami lehet teljességgel technikai jellegű, illetőleg eredményezhet immáron egy valóságos teljesítményt is, azzal, hogy az előadásban egyetlen másik művész felolvasása sem hozta volna létre azt a produkciót. Az azonosíthatóság persze kétértelmű akkor, ha egy dokumentumfilm és az abban résztvevő szereplőkről van szó, akik mégsem minősülnek előadóművésznek, mert nem irodalmi, művészeti művet adnak elő, és teljesítményük a dokumentum jellegéhez igazodik. Más a helyzet egy életrajzi film művészei tekintetében.

Ehhez kapcsolódva kell vizsgálni egy olyan komplex világot is, mint a dublőrök, akik tiszafavirág rövidségű időre jelennek meg a „sztárok” árnyékában. Ide tartoznak foglalkozásuk szerint a kaszkadőrök, az akt színészek és a világosítók is. Az ő teljesítményük értékelési skálája az előadóművésztől a statisztán át, egészen az egyszerű technikai szakemberig terjed, akik ki vannak zárva az előadóművészként való elismerésből. Továbbá ide tartozik a „sampling” azaz (mintavétel) problémája is. E műfaj megjelenése a könnyűzenében kétségtelenül, jellegzetes „előadói” megoldás. A gyűjtőfogalom alatt egy közkedvelt, szintén pusztán technikai beavatkozás heterogén formái rejlenek, melynek lényege, hogy ismert művekből von el rövid egységeket, felhasználva azokat egy másik műben. Ebben az esetben sem értékeljük e cselekvést az előadóművészi tevékenység körében, hanem az szerzői jogi védelemre tarthat igényt.

Ugyancsak példának hozhatjuk fel a mixer, DJ, vagy lemezlovas beavatkozását is, akkor, amikor tartalmaz egy olyan „névjegyet” az új mű, mely felismerhetővé teszi a hallgatók felé, hogy ki ennek az új műnek a szerzője. E logika szerint pedig akár előadóművészi tevékenységet is kifejthet, annak ellenére, hogy a lemezlovas tevékenységét elsősorban a formát érintő beavatkozásnak szoktuk meg, vagyis személyük inkább az alkotók tábora felé húz, és nem az előadóművészek felé, ahol a gondolatok megformálásának, a közvetítésnek van hangsúlyos szerepe.

Összegezve a fentieket, jól látszik, hogy egyfajta de facto – tényleges – eredetiséget feltételez a jog az előadóművészektől is, ami képes arra, hogy megkülönböztesse az interpretációt a statisztériától és ugyanolyan józan mérlegelést tesz lehetővé, mint a szerzői mű egyéni-eredetiségének és az ezt nélkülöző technikai jellegű „művek” összehasonlítása esetén. Nem esnek éppen ezért a fent bemutatott határesetek kategóriájába a karmesterek és a karvezetők és a szinkron színészek.

Azonban mindezek ellenére, létezik egy olyan kategória, amelyet kizártak a szomszédos jogi védelemből. Ezek az általában vett sport teljesítmények. E teljesítmények bizonyos formái azonban egyes esetekben nem esnek az általános megítélés alá, és a kategória relativizációját kívánják meg, amikor nem annyira a sport jelleg, mint a művészi igényesség játszik szerepet.  Példának hozhatjuk fel a szinkron- és műkorcsolyát, az akrobatikus gimnasztikát, a szinkronúszói teljesítményeket, a szabadesést végzők által létrehozott különböző formációkat. Bármelyik esetet is vizsgáljuk, mindegyikről elmondható, hogy ezek a formációk a sporton túl a művészi összhatás létrehozására vannak kiélezve. A megtervezett és bravúros teljesítményben a technikai tudás és a látvány egymás kiegészítője. A cél pedig az, hogy olyan teljesítmény nyújtsanak, melyeket senki rajtuk kívül, akár az adott szakágon belül. A kérdés csak az, hogy hol található a művészet és a sport közti határvonal. Ha a hagyományos szerzői és szomszédos jogi eszközöket próbáljuk e jogosultak kezébe adni, akkor hamar kiderül, hogy ezzel egyúttal felhígulna mind az alkotások, mind az interpretációk köre, vagyis saját eszközével oltanánk ki azt. 

Érdekes lehet végezetül annak a vizsgálata, hogy milyen védelem illeti meg a televízió bemondókat, vagy az egyes szórakoztató kvíz műsorok műsorvezetőit. Vizsgálandó itt az, hogy estéről estére rutinszerűen kérdések feltétele, felolvasása és adásról adásra a műsor irányítása önmagában vajon hordoz-e olyan művészi és személyes jegyeket, ami egy előadás cselekményéhez mérten ezt tükrözné, és ami túlmutatna egy a szakmában „megedződött” emberi teljesítményen? A repertoár itt is széles és általában egyedi döntés eredménye adhatja meg a pontos választ a kérdésre, hogy jogilag megfelelően maradjunk talpon.

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.