Kis francia szerzői jogtörténet #1

A kis magyar szerzői jogtörténet sikerén felbuzdulva arra jutottam, hogy a francia jogtörténetből is mazsolázok egy kicsit. Bízom abban, hogy az érdeklődők számára igazi csemegével szolgálhatok. Ebben a posztban a szerzői jog nagy francia forradalomig terjedő fejlődése kerül röviden bemutatásra, egy későbbi posztban pedig majd a francia forradalom vívmányaival foglalkozom.


A francia szerzői jog korai története Franciaországban is a Nyugat-Európában elterjedt gyakorlathoz igazodott: az uralkodók privilégiumokat adtak ki a nyomdászoknak a könyvek többszörözésére. A feljegyzések szerint az első privilégiumot 1498-ban kapta meg egy Trechsel nevű nyomdász az arab tudós, Avicenna „Kánon” című orvosi munkájának egy kommentárja kinyomtatására. Szűkebb körben ismert az, hogy zeneműveinek kiadására II. Henrik francia király bocsátott ki először privilégiumot 1551-ben Guillaume Morlaye lantjátékosnak.

Maguknak a szerzőknek ezek a rendeletek ritkán lettek kibocsátva, az első, privilégiumokra vonatkozó rendelet sem tartalmazott rendelkezést a szerzőkre nézve. 1610-től kezdve viszont már a kiadott privilégiumokat lajstromba kellett venni, ami elvétve tartalmazta a szerző nevét is. A 18. században viszont már az is gyakorivá vált, hogy a szerzők a saját jogukon szereztek privilégiumot, amely a szövegen fennálló jogukra vonatkozott. Az első ilyen privilégiumot egyébként egy Juan de Celaya nevű spanyol filozófus kapta 1517-ben. Sajnos a szakirodalomban nem olvasható arra vonatkozóan információ, hogy melyik művére vagy milyen területre érvényes privilégiumot bocsátottak ki a számára.

A privilégiumok mellett a szerzői jog fejlődésének másik meghatározó eleme a bírói jogfejlesztés volt. Több olyan perről is tudomásunk van, amely a szerzői jog szempontjából fontos kérdésekben hozott elvi éllel döntést.

Az egyik legfontosabb ezek közül 1568-as a Muret-per, amelyben a jogász Marion állt elő egy érdekes érveléssel. Egy párizsi nyomdász privilégiumot kapott Seneca műveinek nyomtatására, két másik nyomdász pedig megtámadta ezt a privilégiumot. A szóban forgó Seneca kiadás, amelyre a többszörözés vonatkozott, a humanista Muret által glosszált és illusztrált változat volt. Muret azonban még a privilégium kiadása előtt, 1585-ben meghalt, az eredeti mű is a halálát követően Rómában lett kiadva. Ennek okán érvelt Marion akként, hogy a mű közkinccsé vált, azt bárki szabadon nyomtathatja, mivel a szerző maga döntheti el, hogy első alkalommal milyen körülmények között kívánja kinyomtatni. Marion megfogalmazásában: “egy könyv szerzője annak teljes ura és mint olyan, szabadon rendelkezik vele.” Marion perbeszédét szokták éppen ezért akként definiálni, mint amely elsőként ismerte el az irodalmi tulajdont, jóllehet izolált esetről volt szó, amely nem bírt jelentős hatással a szerzői jogi gondolkodásban.

1725-ig, az Héricourt-perig kellett várni ahhoz, hogy a Marion által elkezdett ösvényen elinduljanak a korabeli jogászok. A párizsi és a vidéki nyomdászok között zajló perben az előbbiek érdekeit védve Louis d’Héricourt kifejtette, hogy egy kézirat dolgot képez, amely annak szerzőjéhez tartozik, aki annak tulajdonosa és ennek következtében a mű egyetlen ura. A lényegében locke-i felfogáson alapuló érvelésnek egyenes következménye a privilégiumok rendszerének megkérdőjelezése.

La Fontaine 

Denis Diderot, a francia felvilágosodás egyik leghíresebb alakja többek között ennek az ügynek a nyomán írta meg méltán híres „Levél a könyvkereskedelemről” című munkáját, amely szintén nem mentes a locke-i áthallásoktól.


A perek sorába illeszkedik a La Fontaine meséinek nyomtatása tárgyában hozott döntés is. 1761-ben a Királyi Tanács akként határozott ebben az ügyben, hogy a nyomdának adott privilégium lejártát követően az öröklés joga szerint a művek a szerző leszármazóit illetik.

A szerzői jog helyzetét közvetlenül a forradalom előtt a Királyi Tanács 1777-ben meghozott rendeleteitárják elénk. Összefoglalva az ítéletekben elmondottakat, a Királyi Tanács megállapította, hogy senki nem nyomtathat ki könyvet anélkül, hogy nem kapott rá privilégiumot. Amennyiben maga a szerző kapta meg, akkor azt az örökkévalóságig az örökösei szerzik meg, hacsak a szerző korábban nem veszítette el a megszerzett privilégiumot. A nyomdáknak és kiadóknak nyújtott privilégiumok 10 évre, és a szerző élete végéig szólnak. Ha a szerző túléli a privilégiumban meghatározott időtartamot, új privilégiumot a kiadó nem szerezhet. A privilégium a kiadásra és az eladásra nézve kizárólagos jogot biztosít. A bitorlás büntetésére nézve is találunk rendelkezést, amely szerint a visszaesőket súlyosabb büntetéssel sújtották, és a “kalóz kiadásokat” elkobozták és bezúzták. A privilégium jogosultjai pedig kártérítésre tarthattak igényt. A privilégium időtartama alatt nyomtatásra engedély más személynek nem volt adható, ennek lejárta után viszont minden kiadó és nyomdász engedélyt kapott a nyomtatásra és a könyvek értékesítésére.

Bár a források többsége – mint láthattuk – tulajdonjogi koncepció mentén érvel a szerzői jog mellett, a francia jogászok már a 20. század elejétől fogva igyekeztek kimutatni a személyhez fűződő jogok legalább ilyen régre visszanyúló gyökereit. Ilyennek tekinthető például Marot silány minőségű kiadása miatti felszólalása, amelyek sértették a becsületét, a személyét.

Franciaországban a szerzői jog fejlődése kapcsán nem csak az irodalmi műveket kell górcső alá venni, ugyanis – mint azt később látni fogjuk – a törvényi szabályozás is hamarabb született a zeneművek és a színpadi művek vonatkozásában. Érdekes adat ennek kapcsán, hogy a francia költő és drámaíró, Philippe Quinault vetette fel először annak szükségességét, hogy a szerzők is részesüljenek a színpadi darabok bevételeiből. Ezt az elgondolást követve a 17. század végén a Comédie française az előadások bevételeiből a szerzőknek is juttatott. Az összeg nagyságát a darab hosszúságához igazították: míg egy egyfelvonásos darab esetén az összbevétel 1/18 része illette csak meg a szerzőt, addig egy öt felvonásos darab esetében már az 1/9 része. Quinault valamivel ismertebb kortársa, Pierre Corneille is aktív szerepet játszott abban, hogy a drámaírók jogai védelmet élvezzenek.

Egy másik író, Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais hatására a Királyi Tanács 1780-ban két rendeletet hirdetett ki, amely a korábbiaknál bőkezűbben biztosított jövedelmet a színművek szerzőinek. A pénzbeli juttatás összegét is megnövelték, illetve a szerzőknek meghatározott számú ingyen belépőjegyet biztosított az előadásokra.

A zeneművek szerzői pedig még ennél is később, mindössze 1784-ben kaptak némi védelmet. A védelmet biztosító rendelet azonban csak a Királyi Zeneakadémia szerzőire vonatkozott, a többi zenemű az irodalmi művekhez hasonló védelemben részesült a kották kinyomtatása révén.



Felhasznált források:
Bertrand, André R.: Histoire, évolution et nature du droit d’auteur, in: Dalloz Droit d’auteur, chapitre 101, Éditions Dalloz, elektronikus verzió
Latournerie, Anne: Petite histoire des batailles du droit d’auteur, Multitudes, 2001/2 n° 5 p.37-62.
Pfister, Laurent: Author and work in the French Print Privileges System, in: Privilege and Property: Essays ont he History of Copyright, szerk.: Deazley, Ronan – Kretschmer, Martin – Bently, Lionel, Open Book Publishers, 2010 (http://www.openbookpublishers.com/reader/26)
Pfister, Laurent: Histoire du droit d’auteur, JurisClasseur Propriété littéraire et artistique, Fasc. 1110, LexisNexis, 2010, elektronikus verzió
Primary Sources on Copyright (1450-1900), eds L. Bently & M. Kretschmer, www.copyrighthistory.org

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.