Innovációs és infokommunikációs konferencia – 1. nap

2012. május 24-25-én Turkuban gyűlt össze az immáron negyedjére megrendezésre kerülő “Conference on Innovation and Communications Law” nemzetközi mezőnye. Mivel Erasmus oktatásomat is ehhez az időponthoz igazítottam, magam is regisztráltam, hogy kicsit beszélhessek a kedvenc témámról. A konferencia ugyanakkor rengeteg érdekességet rejt a szellemi tulajdonvédelem iránt vonzódó embereknek. Igyekszek valamennyi általam követett előadásról beszámolót készíteni, s azokat folyamatos jelleggel publikálni.

A konferenciát Jukka Mähönen dékán nyitotta meg, örömének adva hangot, hogy a turkui jogi kar immáron másodjára láthatja vendégül a rendezvényt. A szót azonban hamar tovább adta az első nap fő előadójának, Fiona MacMillannek, aki a közkincs kérdéséről tartott egy órás, rendkívül elméleti előadást. (Ebből kifolyólag nehéz átfogóan bemutatni az elhangzottakat. Csupán néhány gondolatot villantanék fel.) MacMillan szerint a “public domain” és a “private domain” közötti határvonal meghúzása viszonylag egyszerű, viszont ennek alakítására alapvetően csak a szellemi tulajdonvédelmet szabályozók kezében van. A közkincs világa csak akkor változik, ha a szerzői jogosultak és a jogalkotó az úgy akarja. A közkincs határait ugyanakkor más törvények/szabályok is behatárolják, például az emberi jogok, a kulturális megőrzéssel kapcsolatos szabályok, becsületsértés/rágalmazás elleni korlátok stb. MacMillan kiemelte, hogy az IP közkincs gondolata a római jog által a fizikai tárgyak körében biztosított közkincs koncepciójából (res communes és res publicae) ered. A “private” és a “public domain” elhatárolásakor egyes szerzők szerint a következők szerint oszthatók be a fogalmak az egyes csoportokba: nyers vs. elkészített; tudás vs. innováció; ötlet vs. kifejezés; természet vs. kultúra. MacMillan ugyanakkor megkérdőjelezi, hogy ez lenne a realitás (sokkal inkább hiperrealitásnak tűnik számára). Egyesek azt is hangsúlyozzák, hogy a “kulturális tulajdon” (“cultural property”) megőrzésének legjobb módja, hogy azt a szellemi tulajdon keretébe vonjuk, s a megőrzésért cserébe az őrzők jogokat kapnak. MacMillan szerint azonban ez a gondolkodás a naivitást tükrözi. A két irány ugyanis teljesen eltérő sajátosságokat tükröz, s ezért összemosni őket nem szabad. Végül egy nagyon érdekes dologra hívta fel a figyelmet Fiona: már a római korban létezett egy harmadik kategória is a tudásra/tulajdonra: “res universitatae”. Erre ugyan a jog szabályai vonatkozhattak, ugyanakkor belülről sajátos szabályok szerint működött. Mintha az open access gondolata állt volna ezen ókori kifejezés mögött. (Római jogászok azért megerősíthetnék, jól értettem-e ezt a dolgot.) A kérdésekre válaszolva MacMillan arra is kitért, hogy mindaz, amit ő ismertetett, nem az IP létének indokoltságát vonja kétségbe, hanem azt, hogy milyen mértékben és milyen alapon akarja a “private domain” kisajátítani a közkincs területét.

Az első több embert és egyben rövidebb előadásokat felsorakoztató panelben Doris Long, Yoshiyuki Tamura és Peter Yu kapott helyet. Doris Long a szellemi tulajdonvédelem “deviáns szélesítéséről, globalizálódásáról” tartott előadást. A deviancia alatt azt értette, hogy a jelenlegi “informális piac” a valóságban eltér attól, amit a jog jelenleg szabályoz(ni tud). A szabályozott mellett ott van a szabályozatlan, a jogszerű mellett ott van a fekete gazdaság. Az informális piac egyik legfontosabb sajátossága ugyanakkor, hogy képes megfelelni a fogyasztói igényeknek. (Még akkor is, ha valójában sokszor jogellenesnek tekinthető a szolgáltatók magatartása.) Ugyanakkor az is látványos, hogy az e világból rengeteg innovatív ötlet származik. Ennek az informális piacnak a megértéséhez legalább néhány dolgot kell tisztán látni: 1) ez egy piac, vagyis számít, mi mennyibe kerül; 2) a piacnak meg kell felelnie a fogyasztói igényeknek; 3) ösztönözni kell az innovációt; 4) a piac szereplőit ugyanakkor szabályozni kell. Ami a pénzt illeti: újra kell gondolni az engedélyezés kérdését (Long még arra is javaslatot tett, hogy a The Pirate Bay kapjon engedélyt a működéséhez – a kérdések és válaszok fázisban pedig már azt említette Long, hogy a fájlcserélést szabad felhasználásnak, pontosabban fair dealingnek, kellene nyilvánítani); esetleg be kell vezetni a nemzetközi jogkimerülés intézményét is. Tisztán kell látni, hogy ha a fogyasztói igényeket a tartalomipar nem elégíti ki, akkor az emberek az informális piachoz fognak fordulni. Az innovációt kell előtérbe tolni, ide értve a fair use kereteinek szélesítését, valamint olyan szabályozási környezet kialakítását, amely az innovatív fejlesztéseket jutalmazza, lehetőséget ad a határokat átívelő engedélyezésre, az árva művek felhasználására. Az informális társadalmat mindezek mellett is szabályozni kell, különösen arra tekintettel, hogy a felhasználás hol történik. (Jaj de kár, hogy a végét csak elhadarta, ez nagyon izgalmas rész lett volna.)

Peter Yu rendkívül színes, képekkel illusztrált előadást tartott a hamisítás nemzetközi, különösen a kínai helyzetértől. Pizza Huh, O’McMcDonalds, AdiDogs, Hike papucs, Miphone, és a társai. Nem véletlen, hogy sokan a kínai IP rezsimet feketének tekintik. Ami azonban nem teljesen jogos Yu szerint. A hamisítványoknak is mindenféle változatai léteznek: kiváló minőségűektől a hitványakig, párhuzamos import áruk, veszélyes utánzatok stb. A hamisítás célozhatja eredendően a fogyasztók megtévesztését, de az is előfordulhat, hogy ez nem motiválja a hamisítványok készítőit. Yu arra is kitért, hogy a védjegyjogi irodalom rendszeresen elfeledkezik annak vizsgálatáról: a fogyasztókat mi motiválja a hamis termékek megvásárlásában (turistáskodás, a társadalomnak való megfelelés, lázadás). A hamisítással kapcsolatos perekben Yu szerint az amerikai bírók körében megfigyelhető a különbség a “bíró”, a “közgazdász”, a “gondnok” és a “társadalmi tervező” között. Kínában a legnagyobb baj azonban, hogy egyrészt “a hegyek magasak, a császár messze van” (vagyis a lebukás esélye csekély), a korrupció magas, és a jogszerű és a jogellenes termékek előállítása is (részben) Kínában történik. A szerzői jog jelenleg a cenzúra miatt, a szabadalmi jog pedig a kínai gazdaság lemaradása, illetve annak felzárkóztatása miatt élvez protekcionista támogatást. Ugyanakkor a védjegyjog csak a pénzről szól jelenleg. És a kínai piac egyre gazdagabb, egyre többen hajlandóak fizetni az eredeti árukért, s ezért a kínai gazdaság is egyre több saját terméket állít elő. Így a tendencia az, hogy a védjegyjogsértések területéről egyre inkább át fog térni a védjegyek oltalmazásának világába a kínai jog és gazdaság.

Yoshiyuki Tamura abból a hármas feltevésből indul ki, hogy szellemi alkotások léteznek, azokat védelmezni kell, s ehhez a jog eszközeit kell igénybe venni. De vajon miként értelmezhetők a szellemi alkotások? A szellem termékeiként,  vagy fizikai objektumokként? Tamura – szerintem, és valószínűleg sokak szerint – helyesen az előbbire szavaz. Ugyanakkor amellett érvel, hogy magát a művet és annak felhasználását teljesen külön kell választani. Tamura ugyancsak részletesen elemzi a kézzelfogható (fizikai) dolgok és a szellemi alkotások közötti legfontosabb különbségeket. Innen el is jutunk a szellemi tulajdonvédelem alapjaihoz: mi célt szolgál az IP jogok védelme? E ponton Tamura összeveti a természetjogi és az ösztönzési (“incentive”) koncepciók lényegét, majd közbülső konklúzióként jelzi, hogy ha a jog eszközeivel nem biztosítható az IP jogok hatékony hasznosítása, akkor inkább ne is szabályozzuk a kérdéses területet. A jogi beavatkozásnak, ha ez szükséges, akkor a lehető legnagyobb terjedelemben érintetlenül kell hagynia a felhasználók szabadságait. A fennálló rendszer azonban sokak érdekét szolgálja, Tamura – egy svéd cikkre hivatkozva – itt a közös jogkezelőket jelölte meg ilyenekként. Wow, a konklúzió elsőre meglepő: az IP jog nem a szellemi alkotások védelmére, hanem az emberek szabadságának a korlátozására szolgál.

Az ebédet követő panel első előadójaként Tuomas Mylly arról beszélt, hogy az EU legújabban különféle nemzetközi szerződések megkötése révén igyekszik befolyásolni az IP rendszert. Fontos megjegyezni, hogy az EU a nemzetközi kérdésekben minősített többséget követel csak meg az ügyek intézéséhez, míg az uniót érintő belső kérdésekben egyhangúság szükséges a Lisszaboni Szerződés óta. Az is látványos, hogy az EU a közös kereskedelmi politika szélesítésével igyekszik minél több témát a hatáskörébe vonni. Ugyanakkor míg az EU aláírhat nemzetközi szerződéseket az IP témakörét illetően, azok végrehajtására a tagállamok is komoly ráhatással bírnak. Mylly ezt követően az ilyen megállapodások értelmezéséről és bírósági felülvizsgálatának kérdéséről beszélt. A konklúzió pedig nem más, mint hogy az EU alkotmányos rendszere jelentős változásokon megy keresztül.

Anniina Huttunen egy rendkívül érdekes téma általam teljességgel ismeretlen részleteibe engedett betekintést: fordító programok/rendszerek és szerzői jog. A mechanikus fordítás hosszú múltra tekint vissza (már az 1600-as években is voltak ilyen próbálkozások), a gyakorlatba azonban természetesen csak nemrég, az 1950-es években mentek át az ilyen alkalmazások. Hogy ez mitől tekinthető szerzői jogi kérdésnek, az nem más, mint hogy a fordító programok (főleg a legfrissebbek) különböző jogvédett forrásokat használnak a fordítások elkészítéséhez. Huttunen (és egy kollégája) kutatásaikban kétféle irányt követtek. Egyrészt megvizsgálták a fordításhoz szükséges memória alkalmazását, illetve áttekintették, hogy egyes rendszerek, mint például a népszerű Google Translator ténylegesen miként működnek. Az előadó amellett érvelt, hogy a memóriában való tárolás a fair use doktrína alá illeszthetőnek tűnik az Egyesült Államokban, ugyanakkor az EU joga kevesebb flexibilitást biztosít erre.

Juan He a globalizációnak a kínai IP rezsim változásaira gyakorolt hatásairól számolt be. Ő is említést tett arról, hogy a kínai kormányzat úgy tűnik, váltás mellett határozta el magát, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a szellemi tulajdonvédelem biztosítására. Ennek keretében egy közép és hosszútávú stratégia elfogadására került sor, ami a 2006-2020 közötti változások főbb csapásait rögzítette a tudományos és technológiai szférában. Sőt, a kormány a 11. és 12. ötéves terv keretében is komoly hangsúlyt fektetett az innováció támogatására.

Végül a panelt M. Scott Boone zárta. Előadása provokatívan arra a kérdésre kereste a választ, hogy miként kellene a jövő internetjét szabályozni. A számítástechnika fejlődése kapcsán több generációt is említ Boone: a nagy termeket kitöltő, csak kormányzati szervek és cégek által megfizethető monstrumokat a PC-k váltották fel. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy újabb, harmadik paradigma szemtanúi vagyunk napjainkban. Ebben a korszakban az internet jelentős változásokon megy keresztül. Boone ezeket a “virtualizáció” és a “kontroll” szavakkal, valamin a közvetítők számának növekedésével jellemezte. E harmadik generáció megértéséhez három példát hozott Boone: az egyik a gépkocsik fejlesztésével függ össze. ma már van olyan kocsi, ami a Google által rendelkezésre bocsátott adatok alapján maga közlekedik. Az Egyesült Államok esetjogából is több olyan példa hozható, amely a gépkocsikkal és a számítógépekkel függ össze. A másik példa az okos telefonok térnyerésére koncentrált. Végül harmadikként a robotikáról hallhattunk nagy vonalakban.

A szegedi konferenciáról emlékezhetünk a következő előadóra, Enrico Bonadiora, aki a fokozatos válasz rendszerekről tartott előadást. Ennek felvezetéseként Enrico a kérdést alkotmányos irányból közelítette meg. Amellett érvelt, hogy az internet-hozzáférés alkotmányos jogként értelmezhető. Ugyanakkor köszönhetően szimplán annak a ténynek, hogy az internet létezik, a fájlok megosztása is mindennapossá vált. E magatartás ellen azonban újabban (mondhatni pár éve már) olyan megoldással próbálnak fellépni egyes jogalkotók, amelyek az internet-hozzáférés felfüggesztéséhez vezethetnek. Enrico ezt  követően a francia HADOPI törvény, illetve a brit Digital Economy Act sorsáról és tartalmáról értekezett, majd áttért arra a kérdésre, hogy az Egyesült Államok joga alapján hogyan kerülhet sor az előfizetők hozzáférésének felfüggesztésére [lásd: az ismétlő jogsértőkkel szembeni szankció alkalmazásának kötelezettségét, USCA §512(i)(1)(A)]. Arról is részletesen hallhattunk, hogy az Európai Unióban milyen vita zajlott az ún. távközlési csomag kapcsán. Enrico ezt követően a privatizált (magánfelek által kötött) fokozatos válasz rendszerekről is beszélt, különösen az ír megállapodásról az IRMA és az eircom között. Bonadio konklúziója pedig nem volt más, mint hogy a fájlcserélésnek a szerzői jogra gyakorolt negatív hatásai megkérdőjelezhetők, sőt egyesek számára különösen előnyös lehet a P2P hálózatok alkalmazása, hogy népszerűségüket megalapozzák. Sőt a fájlcserélést sokan vélemények, információk megosztására használják, avagy arra, hogy hozzá nem férhető anyagokat szerezzenek be.

Magamról hadd ne mondjak semmit (annyit azért mégis csak, hogy miről másról, mint a Fájlcsere dilemma című könyvemről beszéltem), s úgy fest, fotó sem készült rólam.

Úgyhogy ugorjunk a nap utolsó előadójára, aki nem más, mint az internacionális Branislav Hazucha, aki szlovák származású, de Japánban PhD hallgató, ugyanakkor perfekt angolból. Branislav előadása a hatásos műszaki intézkedések témakörére fókuszált, annak is elsősorban a társadalmi megítélésére. Ennek során Branislav ismertette egy japán adatgyűjtés eredményeit. A 489 válaszra alapozott felmérés legfontosabb megállapításai közé tartozik, hogy a válaszadók 79 százalékának fogalma sincs arról, mi a TPM, a válaszadók majd fele szerint a családon belüli másolás megengedhető (mondjuk ezzel nagy baj nem is lenne, ha a hatásos műszaki intézkedések kérdése nem ilyen bonyolult ügy lenne). Az emberek többsége a legkevésbé sem ítéli el a CD lemezek hordozható lejátszókra másolását vagy épp a televíziós sorozatok rögzítését. Az előadás végén arról is hallhattunk, hogy egyébként a különböző tartalmak/hordozók (zene, tv műsor, DVD lemezek, számítógépi programalkotások) kapcsán milyen mértékben került és kerül sor a hatásos műszaki intézkedések alkalmazására. A konklúzió ennek fényében nem meglepő: “one size does not fit all”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.