A magáncélú fájlmegosztás dekriminalizálásának margójára

Kedves Olvasók! Engedjék meg, hogy Önök elé tárjam bemutatkozó írásomat, amelyben egy érdekes, a szerzői jog és büntetőjog metszetén elhelyezkedő, a jelenleg is folyamatban lévő eljárásokban felvetülő gyakorlati, ám  ahogy az az alább kifejtettekből ki fog derülni  mégis elméleti, dogmatikai problémával foglalkozom. 


Az új Büntető Törvénykönyv[1]végleges szövegének elfogadásakor a kódex egyik fontos, a társadalmi berendezkedéshez igazodó, a jelen kor kihívásaira reagáló módosításként mutatták be a „Szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértése tényállás[2](5) bekezdését. Bár ezen szakasz már a törvény elfogadása előtt is kétségeket ébresztett, a folyó év júliusa óta hatályban lévő törvénykönyv – alig másfél hónapos! – gyakorlati alkalmazása igen érdekesen alakult.

Maga a vizsgálat tárgyává tett rendelkezés a következőképpen szól.
„385. § (1) Aki másnak vagy másoknak a szerzői jogról szóló törvény alapján fennálló szerzői vagy ahhoz kapcsolódó jogát vagy jogait vagyoni hátrányt okozva megsérti, […].(3) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését nagyobb vagyoni hátrányt okozva követik el.(5) Nem valósítja meg az (1) bekezdés szerinti bűncselekményt, aki másnak vagy másoknak a szerzői jogról szóló törvény alapján fennálló szerzői vagy ahhoz kapcsolódó jogát vagy jogait többszörözésselvagy lehívásra történő hozzáférhetővé tétellel sérti meg, feltéve, hogy a cselekmény jövedelemszerzés célját közvetve sem szolgálja.”
Anélkül, hogy a büntetőjogi kérdésekbe túlzottal elmélyednénk, fontosnak mutatkozik néhány következtetés levonni a törvényhelyből. Alapvetés, hogy az (5) bekezdés – amely dogmatikai megközelítésben egy büntethetőséget kizáró ok – kizárólag az (1) bekezdésben foglalt alapesetre vonatkozik, így a 100.000 és 500.000,- Ft összeg közötti vagyoni hátrányt meg nem haladó bűncselekmények esetében alkalmazandó. E mellett az (5) bekezdés csak két felhasználási módot nevesít, a többszörözést és a lehívásra történő hozzáférhetővé tételt.[3]

A gyakorlatban számos per volt és van jelenleg is folyamatban szerzői jogok megsértése miatt. A büntetőjog egyik alapelve szerint a bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni, kivéve, ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el.[4]Kézenfekvő, sőt, nyilvánvaló az (5) bekezdés alkalmazása ezekben az esetekben, így az ilyen bűncselekmények esetén nyomozó hatóságként eljáró Nemzeti Adó- és Vámhivatal (illetve egyes korábbi ügyekben az illetékes ügyészségek) munkatársai – helyesen – tömegével kezdték el megszüntetni az eljárásokat, mivel a cselekmény a továbbiakban nem bűncselekmény. Ám ezen a ponton válik igazán érdekessé a kérdés, ugyanis a két oldal (a terhelt és a jogosultak) érdekeinek kollíziója egy, a korábbiakban át nem gondolt dogmatikai problémára világított rá.

A jogosultaknak ugyanis nem kedvező, ha ezek az eljárások megszűnnek, illetve a jövőben csak korlátozott számban indulnak, mivel szerzői jogaik megsértésével kapcsolatos reparációtól esnek el, illetve így korlátozottabban érvényesül a büntetőjog visszatartó ereje az ilyen bűncselekmények kapcsán. E mellett a terheltek érdekei nyilván az eljárások megszüntetésére irányulnak, mentesítve őket a büntetőjogi felelősség, és az esetleges kártérítési kötelezettség alól.

A két oldal érvei a következők. A jogosultak álláspontja szerint a jogalkotó a felhasználási cselekmények – és így az elkövetési magatartások – közül szándékosan kizárólag a többszörözést és az egyedi lehívásra történő hozzáférhetővé tételt emelte ki (hiszen a az adott bekezdést az alaptényálláshoz hasonlóan is megfogalmazhatta volna), míg az összes többi felhasználási módot meghagyta a büntethetőség keretei között. Ezen érv alátámasztásául hozza a jogosulti oldal a Szerzői Jogi Törvény Magyarázatát, amely szerint „az (Szjt.) 59. § (3) bekezdése értelmében […] nem jogsértő a szoftver kipróbálása a szoftver valamely elemének alapjául szolgáló elgondolás vagy elv megismerése céljából végzett betöltés, képernyőn való megjelenítés, futtatás, továbbítás vagy tárolás, ha e cselekményeket a szoftver felhasználására jogosult személy végzi.” vagyis – a contrario – pl. szoftverek esetében a tárolás és futtatás is felhasználási cselekménynek minősül. Így tehát egy operációs rendszer futtatása, vagy egy filmalkotás puszta tárolása – bármilyen viszonyban legyen is ez a többszörözéssel – már kívül helyezi a terhelt cselekményét az (5) bekezdésen.[5]

Ezzel szemben a terhelt védelmére legfeljebb a Büntető Törvénykönyv miniszteri indoklásának idevágó passzusát tudja citálni, miszerint „Ehhez kapcsolódóan nem indokolt valamennyi – akár a kisebb értéket el nem érő értékre elkövetett – jogsértő cselekmény esetén a büntetőjogi szankcióval való fenyegetés. Ez nem fér össze a büntetőjog ultima ratio jelegével sem, és a hatóságok számára is indokolatlan többlet terheket jelent. Emiatt a jövőben csak a százezer forintot meghaladó […] vagyoni hátrányt okozó szerzői vagy szerzői jogok megsértése számít bűncselekménynek.” Ennek megfelelően a jogalkotó szándéka egyértelműen a dekriminalizációra, és nem egy klaudikáló tényállás megalkotására irányult.

Fentiek alapján láthatjuk, hogy egy logikai értelmezés áll szemben egy autentikus jogértelmezéssel. Annak ellenére, hogy dicséretes a jogalkotó a digitális kor kihívásaira reagálni kívánó igyekezete, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy mindez abból a kellemetlen tényből fakad, hogy – nyilvánvaló szándékával ellentétben – túl szűken sikerült meghúznia a büntethetőséget kizáró ok határait, egy, a gyakorlatban kiüresedett jogintézményt hozva létre ezzel.




[1] 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (a továbbiakban: Btk.)
[2] Btk. 385. §.
[3] 1999. évi LXXVI. törvény (a továbbiakban: Szjt.) 18. § és 26. § (8) bek.
[4] Btk. 2. §.
[5] Csupán mellékesen szeretném megjegyezni, hogy ezen érvelés több napjainkban zajló eljárásban alkalmasnak bizonyult az eljárás fonalának újrafelvételére.

3 thoughts on “A magáncélú fájlmegosztás dekriminalizálásának margójára”

  1. Aniko Gyenge says:

    A végkövetkeztetéssel teljesen egyetértve három megjegyzésem van:
    1. a magyar Btk. elsősorban – pongyolán fogalmazva – "a magyar bűncselekmények" vonatkozásában releváns, így azt érdemes lenne hangsúlyozni, hogy olyan típusú büntetőügyek nem indultak (tömegével különösen nem), amilyenekre ez a szabály vonatkozhatna. Ugyanis ez a jogosulti oldalnak sosem volt célja és stratégiája. Az USA-ban tömegével indultak ilyen perek, nem vitatható, de ezek számának csökkentésére a Btk. minimum alkalmatlan eszköznek tűnik. Ettől nem lesz se több, se kevesebb fájlcsere Magyarországon.
    2. Az értékhatár bevezetése önmagában nem üti ki a szankcionálás lehetőségét, hiszen a Btk. ezen szabályainak hatálybalépésével hatályba lépett az új Szabstv. is, ami "alulról" támasztja ezt a rendszert (más kérdés, hogy ott is ugyanez a rossz mentesítő szabály van). Mindenesetre az értékhatár bevezetése automatikusan nem hoz megszüntetést, csak szabálysértéssé teszi a cselekményt.
    3. Végül pedig: ne legyenek azért illúzióink, a büntető út a jogosultaknak nem csak a rossz sajtó miatt nem jó: azért sem, mert a büntetőügy vége nem elsősorban a jogosult kompenzációja (arra egy polgári ügy szolgálna), hanem a társadalomé.

  2. dr. Ujhelyi Dávid says:

    Nagyon szépen köszönöm az észrevételeket. Valóban, magam sem tudok sok ilyen perről, de a nyomozást megszüntető határozatok elleni panaszokkal kapcsolatban annál gyakoribb a dolog.

    A Szabs. törvényre tényleg érdemes lett volna kitérni, ezt is nagyon szépen köszönöm 🙂

  3. Gyömbér Béla says:

    Annyit én is hozzátennék, hogy a büntetőjogi vonal nem azért volt eddig "népszerű" a jogosultak körében, mert hatékony vagy gyors lenne, hanem mert az eljárás ingyenes, és a magánfél polgári igényéről dönthet a törvényszék, vagy azt más útra terelheti.

    A társadalmi generálprevenció eddig sem érvényesült, hiszen az ítéletek speciál-preventív erővel sem bírtak, és közismert tény, hogy a büntetőeljárás szereplőinek nem elhanyagolható része nem is tekinti a problémát kriminalizálandónak.

    Ebben a körben is általában csak a jól ismert ügyvédi irodák által képviselt jogosultak kapták meg a polgári igény elbírálásának "kiváltságát". A joggyakorlat alapján pontosan lehet tudni, hogy jelenleg a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnak mennyi ügy befogadására volt, van és lesz kapacitása, valamint az ügyészségnek befogadó készsége, és ez a volumen nem tekinthető rugalmasnak.

    Az új. Btk 77. is kecsegtethet sok mindennel, de a szabályozásba már eleve beleépítették a korlátokat, és informálisan is lehet tudni, hogy mi történne, ha mindenki úgy értelmezné a szabályokat, ahogy az a jogosultak számára a legkedvezőbb. Főleg ilyen eljárási határidőkkel.

    A polgári úton meg ki tudja évekig előre megfinanszírozni a 30.000-től kezdődő szakügyvédi díjakat?

    Szerintem a helyes megoldás a büntetőügy megindítása, de annak mediációra terelése, ahol a jogosult igényei kielégítést nyerhetnek, az eljárás gyorsan lezajlik, a kriminalizálás csak mint fenyegető lehetőség jelenik meg, de annak nincs stigmatizáló mellékhatása.

    Nem akarok persze ujjal mutogatni, hogy melyik az a piaci szereplő, akinek a legkevésbé sem éri meg ennek az útnak a preferálása, de lehet gondolkodni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.