Folytatódik a Joel Tenenbaum saga – 2. rész

“És vajon mi várható a fellebbezéstől?” – tettem fel a kérdést a Tenenbaum ügy kapcsán az előző poszt végén. Tavaly augusztusban még úgy tartottam, hogy a további pereskedés csak az alperes pénztárcáját vékonyítja. Azóta kiderült, hogy a bostoni diákot pro bono képviseli egy neves szerzői jogász professzor és önkéntes diákjai. Vagyis Tenenbaumnak – a kártérítésen felül – nincs mit vesztenie. Vagy mégis?

Joel Tenenbaum
Yoon S. Byun, The Boston Globe]
Mivel a tavalyi döntéssel szemben mindkét fél fellebbezett, ezért a bírói tanácsnak egyaránt lehetősége nyílik arra, hogy Tenenbaum számára kedvezőbb vagy épp kedvezőtlenebb döntést hozzon. Nézzük sorjában, nagy vonalakban mivel érvelnek a felek, és hogy ezeknek mennyi lehet a haszna.
Az alperes érvelésének középpontjában az áll, hogy a 2.250$-os kártérítés (a 90%-os csökkentés ellenére is) alkotmányellenesen túlzó. Elsősorban azért, mert a szerzői jogi törvény 1999-es módosítása – ami a Digital Theft Deterrence Act, vagyis “digitális lopástól elrettentő törvény” nevet viseli -, mely a törvényes kártérítés minimumát és maximumait meghatározta, nem vonatkozik az egyszerű fogyasztóra (lévén 1999-ben a jogalkotó még nem volt tisztában a fájlcsere jelenségével). Az alperes ügyvédei mindezekre tekintettel azt kérik a bíróságtól, hogy a kártérítés mértékét dalonként 70 centben határozzák meg, mintha csak az iTunes-on vette volna Tenenbaum a dalokat.
A felperes mindezeket természetesen vitatja, és hangsúlyozza, hogy a fájlcseréléstől való társadalmi elrettentés érdekében a jelenleginél szigorúbb szankció kiszabása szükséges.
Vajon mi várható mindezek után? És főleg annak fényében, hogy a bírák egyike még azt sem tudja, mi az a fájlcsere. (Kissé furcsa ez utóbbi, hiszen Tenenbaum klasszikus “első” és “második generációs” fájlcserélő programokat használt, pont olyanokat, amelyekről a Napster és a Grokster ügyekben felső bíróság, illetve a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság hozott alaposan részletezett ítéletet. S ezeket egy szövetségi fellebbviteli bírónak illene ismernie.)
Teljesen osztom annak az ügyvédnek a véleményét, aki szerint Tenenbaum széllel szemben küzd. A törvényes kártérítés minimuma olyan maxima, amelyet áttörni csak akkor tudna az alperes, ha bizonyítja a törvény alkotmányellenességét. Erre semmi esélyt nem látok. Alapvetően azért, mert a 750$-os minimum egy fájlcseréléstől eltérő szerzői jogi perben korrekt összeg. Gondoljunk arra az esetre, ha egy publikálatlan novellát szerzői engedély nélkül valaki jogellenesen nyilvánosságra hoz, és ezzel kárt okoz (például a szerző elesik egy kiadói szerződéstől, de az mondjuk a 750$ alatt marad). Nem látok semmi esélyt arra, hogy pont a fájlcserélés tárgyában gyakoroljanak ekkora kegyet a bírák.
Vagyis Tenenbaum egyedüli reménye csakis az lehet, hogy a kártérítés összege tovább közelítsen a törvényi minimumhoz. Van-e esély erre? Szerintem nagyon kevés. A tavalyi döntésben eljáró bíró színvonalasan körbe járta, hogy miért 3×750$ kártérítést szabott ki dalonként Tenenbaummal szemben. (Elsősorban azért, mert az alperes a jogosulti figyelmeztetések ellenére is folytatta a letöltést és a visszaosztást, és természetesen nem 30 dalt töltött le, hanem lényegesen többet.) Ráadásul ez a kalkuláció aztán olyannyira szimpatikusnak bizonyult, hogy a magánszemélyekkel szembeni másik emblematikus perben, a Thomas-Rassett ügyben is ugyanilyen összegű kártérítést szabott ki (második körben) egy minnesotai bíróság (amit aztán, harmadik körben, egy újabb esküdtszék felülírt, ám az az ügy sem ért még véget jogerősen).
A másik oldalról nézve: mennyi az esély arra, hogy a felperesi követelésnek helyt adva a fellebbviteli bíróság magasabb kártérítési összeget fog megállapítani? Erre több esélyt látok, ám kissé szomorú lennék, ha így történne. A felperesek úgy gondolják, hogy a példastatuálás lehet a legjobb eszköz arra, hogy másokat elrettentsenek további jogsértések elkövetésétől. Én ebben nem hiszek. Eddig is sok perről lehetett hallani, plusz ott vannak az olyan kezdeményezések, mint a fokozatos válasz (s ennek részeként az internet-hozzáférés korlátozása) – eredmény mégis kevés mutatkozik. Ráadásul úgy gondolom ráadásul, hogy egy embert csak azért extrém szigorúan büntetni, hogy másokat visszatartsanak jövőbeli jogsértésektől, komoly félelemkeltő lépés, ami nem lenne szabad, hogy a “szórakoztatóipar” célja legyen. Alapvetően abban sem hiszek, hogy reális dolog lenne egy egyetemistától százezer dollárokat követelni, úgysem lenne képes megfizetni. Plusz: a RIAA és az MPAA maguk is úgy jelezték, hogy “egyszerű magánszemélyekkel szemben” nem kívánnak pereket indítani. Ha ez hosszú távon is igaz, akkor elrettentésre semmi szükség nincs.
A privát véleményem ezért az, hogy a másodfokú döntésben a szankció mértékét nagyjából a jelenlegi szintjén kellene tartani. Ily módon teljesen kicsorbulhat annak a kritikának az éle, hogy “alkotmányellenesnek” tűnjön egy alapvetően racionális törvényi minimum (a 30.000 és 150.000 dolláros maximumról nem beszélek, mivel a konkrét összeg kiszabása bírói monopólium, ezért ezek az összegek nem célok, legfeljebb korlátok). Másrészt a fájlcserélés súlya társadalmi szinten óriási, mégsem lehet egy konkrét esetben a konkrét tényektől elrugaszkodni, és össztársadalmi előszankcionálást alkalmazni.
Még néhány hónap, és pont kerül a történet végére. Feltehetőleg. (És igen, íme! Elszomorodtam…)
Update #1: Megtisztelő, hogy az ITCafé bejegyzést készített erről az írásról (és az első részről).
Update #2: Az alábbi blogbejegyzésből elérhető a szóbeli meghallgatás egésze!

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.