Hogy forognak-e sírjukban elhunyt költőink, íróink, biztosra aligha tudhatjuk – de igen sokszor merül fel irodalmi művek átdolgozása kapcsán ez a feltételezés,[1] azaz, hogy az elhunyt alkotó „a halála után is hevesen ellenezne valamit, mert az kiáltó ellentétben van szándékával, felfogásával”.[2] 174 éve hunyt el Petőfi Sándor, 159 éve Madách Imre, 140 éve Arany János, 101 éve Gárdonyi Géza, 81 éve Móricz Zsigmond, 32 éve Nemes Nagy Ágnes, és mindössze 16 éve Szabó Magda. Hosszabb-rövidebb idővel haláluk után vajon fennmarad-e a köztük és alkotásaik közötti „eszmei kapcsolat”? Vajon mi a helyzet akkor, ha műveik olyan transzformáción mennek át, amelyek nyilvánvalóan ellentétben állnak az eredeti mondanivalóval, a szerző lelkületével, világnézetével, szándékával? – Pogácsás Anett írása.
Mikszáth Kálmán jegyzi le szellemesen, hogy óvatosan kell bánni az olyan kijelentésekkel, mely szerint „tudni véljük”, egy adott helyzet kapcsán mire gondolna egy elhunyt személy:
„– Tudom, tisztelt Ház, hogy Deák Ferenc megfordult a sírjában.
Amire azt jegyezte meg egy bölcs fehér fejű aggastyán, aki a Deák háta mögött ült valamikor még fekete hajjal:
– Meglehet, hogy megfordult, de utoljára, mert e beszéd után bizonyosan azzal feküdt vissza: »No, ezentúl már nyugodtan alhatom«.”[3]
És még ha szinte biztosra vehető is néhány esetben, hogy egy átdolgozott műtől az eredeti alkotó mindenképpen elhatárolódna, sőt, annak létrehozása (vagy legalábbis nyilvánosságra hozása) ellen lehetőség szerint fel is lépne, a szerzői jog egyáltalán akar, és tud-e ezzel kezdeni valamit?
A szerzői vagyoni jogok a védelmi időn belül – azaz főszabály szerint a szerző halálát követő év első napjától számított 70 éven át – magukban foglalják a mű átdolgozásának az engedélyezését is. Ez többek között a mű fordítása, színpadi, zenei feldolgozása, filmre való átdolgozása, a filmalkotás átdolgozása, de a mű minden más olyan megváltoztatása is, amelynek eredményeképpen az eredeti műből származó más – ugyancsak egyéni, eredeti jellemzőkkel bíró – mű jön létre. A szerző halálát követő – főszabály szerint – 70 évig ezt a jogot tehát az alkotó jogutódai gyakorolhatják, akik maguk sem feltétlenül a szerző szellemiségét, akaratát képviselik, sőt, akár a jogutódok egymás között is kerülhetnek ellentétes álláspontra a megengedhető átdolgozások kapcsán. A védelmi időt követően pedig egyáltalán nincs szükség a mű felhasználására nézve engedélyre, hiszen az alkotás a közkincs körébe kerül, a vagyoni jogok egyszerűen „elenyésznek”.
A kérdés itt válik érdekessé – mi a helyzet az egyes trágár, obszcén, vagy egyéb módon a szerző számára sértő átdolgozásokkal? Ha életében (nem csak vagyoni jogi alapon, hanem megengedett átdolgozások, vagy szabad felhasználások, például paródia esetén is) megtilthat bizonyos felhasználásokat a mű egységéhez, azaz integritásához fűződő személyhez fűződő joga alapján, halála után a szerzővel a sírba száll-e ez a joga? Ez a jog semmiképpen nem éli túl a szerzőt, hiszen az alkotó jogképessége – vele szerzői személyhez fűződő jogai is – megszűnnek. Azonban – még ha itt már nem is öröklésről van is szó, mint a vagyoni jogok esetében –a szerzői személyhez fűződő jog tartalma lényegében „tovább él”, immár a szerzőhöz képest más jogosult jogaként. A törvény szerint ugyanis a szerző halála után a személyhez fűződő jog megsértése miatt a védelmi időn belül az léphet fel, akit a szerző irodalmi, tudományos vagy művészi hagyatékának gondozásával megbízott – ilyennek hiányában pedig vagy ha a megbízott nem intézkedik, az, aki a szerzői vagyoni jogokat öröklési jogcímen megszerezte. Amiről viszont kevés szó esik, hogy mi ennek a jognak a tartalma. A mű egységét vajon hasonlóan látja és ítéli meg e sajátos személyhez fűződő jog védelmi időn belüli gyakorlója? Ilyenkor valójában kinek a személyéhez fűződik ez a jog, és hogyan lehet az elhunyt személyhez fűződő érdekeit képviselni?
Az SZJSZT-30/2003. szakvélményén alapuló ítéletében a Fővárosi Ítélőtábla hangsúlyozta, az önmagában nem elegendő a jogsértés megállapítására, hogy a szerző jogutódja a személyhez fűződő jogok megsértésére alkalmasnak talál egy felhasználást. A jogsértés megállapítása csak objektív vizsgálaton alapulhat, azaz nem a jogutódok, vagy a szerző általuk feltételezett „személyes érzékenységén” alapul. Az Szjt. szerinti kitétel, mely szerint a szerző személyhez fűződő jogát sérti művének a becsületére vagy jóhírnevére sérelmes mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása,
Forrás: Vahot Imre– Buda, 6. March 1845. rajz: Grimm Vince (1800-1872) (https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Vince_Grimm) Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban – Petőfi Társaság kiadása, Budapest, 1911. Nr. 07, 65. o., CC BY-SA 4.0 https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=50353477
megváltoztatása és a művel kapcsolatos más ilyen jellegű visszaélés, az utóbbi évek gyakorlata alapján egyre szűkebb értelmet nyer. A Nagykommentár azon megállapításához, mely szerint „a szerző jogos érdeke, hogy maga döntsön arról, hogy a mű a maga egyediségében – egyéni, vagyis a szerző személyiségét tükröző, így a szerzőtől elválaszthatatlan gondolatkifejtés – miként maradjon a közönség előtt,”[4] nem társul túlzottan széles körű érvényesítési lehetőség. Ugycsak a Nagykommentárban megfogalmazódik az a kritika, mely szerint az integritás joga védelmének a gyakorlatban és a jogszabály szövegében is érezhető csökkenése azért káros, mert a mű sérelmét nem lehet csak objektíve, a kívülálló szemével megítélni, hanem az „igen személyes dolog, a szerző szubjektumának a mércéje”, és különösen a szépirodalmi művek esetében igen szoros a kapcsolat a szerző értékrendje és a mű között, tehát ilyenkor „érzékenyebb” a szerző becsülete, alacsonyabb kellene legyen a jogsértés küszöbe. Ez azonban egyúttal nagyon nehéz kérdéseket vet fel a jogutódokat illetően. Maximálisan egyet lehet érteni azzal, hogy egy költő, egy író rendkívül sajátos viszonyban van művével – az nem csak véleményének, gondolatainak közvetítője, de személyiségének egy szelete. A szerző halála után azonban egyenesen lehetetlen lenne szubjektív mércével tekinteni rá.
Hogy mire gondolt a szerző? Petőfi Sándor mit szólna, ha megnézhette volna Juliskáját prostituáltként, Tündérországot egy koszos metróállomásként, Jánosát egy egészen más jellemként? Több elemzés született arról, mennyire más a két mű üzenete,[5] az irány azonban más a szerzői jogban: valóban csökken az integritás jogának tartalma, jogutódok esetén méginkább. Ráadásul a védelmi idő pillanatában ez is elenyészik. A Nagykommentár ugyan kifejti: „a szerzői személyiség védelmét elvileg mindaddig teljes körben biztosítani kellene, amíg az alkotó személyisége, művei élnek a társadalom tagjainak tudatában. Ugyanakkor az is biztos, hogy az élő szerző személyisége a halála utáni idő múlásával mindinkább elhalványul, háttérbe szorul, a – jó esetben – fennmaradó mű kulturális értékének megőrzésére más, egyszerűbb jogi eszköz is elegendő.” Ez azonban annyit jelent a szerzői jog oldaláról, hogy a védelmi idő megszűnte után gyakorlatilag csak egy „átalakult névjog” marad fenn,[6] amelynek ráadásul inkább van közkincs-védő funkciója van.
A mérleg tehát úgy tűnik, a véleménynyilvánítás szabadsága felé billen, ami sajátos megoldásokat is kitermelni látszik: bizonyos esetekben a személyhez fűződő jog „feláldozása” jelenti a mérleg kiegyenlítését, nem pedig az adott felhasználás megtiltása. Így a paródia mint szabad felhasználás kapcsán egyenes úgy fogalmaz a törvény indokolása, hogy adott esetben a szerzőnek erősebb érdeke fűződik ahhoz, hogy a paródiában található üzenettől elhatárolódjon, mint ahhoz, hogy a paródián szerzőként tüntessék fel – azaz a névfeltüntetés elmaradása válik a szerző „jogává”. Ez a mű-alkotó kapcsolat lazítását jelenti, a sajátos átdolgozás zöld utat kaphat a szerző vagy jogutódja ellenérzése ellenére is, ezzel egyfajta erősebb elhatárolódást kifejezve. Természetesen az alapjogok közötti szükségességi-arányossági mérlegelés mindig a bíróságok hatáskörébe tartozik. Az persze kérdés, hogy ez az elhatárolódás olyan ismert művek esetében, mint például a János Vitéz, egyáltalán lehetséges-e önmagában az eredeti szerző neve feltüntetésének mellőzésével, vagy másként fogalmazva, szimbolikus jellegén túl van-e valódi szerepe az eredeti alkotótól való „elszakításban”. Talán nem tévedünk nagyot, ha az igazi kihívást mégis abban látjuk, hogy magának a paródia készítőjének kell éreznie ezt a határt (mégpedig éppen úgy, ahogyan adott esetben a bíróság is érzékelné) – hiszen ha épp nem lépi át, a név feltüntetésének elmaradásával sért jogot, viszont ha átlépi, akkor paradox módon akár épp annak feltüntetésével.
A szerzői jog tehát úgy tűnik, nem vállalja, nem is vállalhatja magára a „sírjukban forgó” alkotók végső nyugalma biztosításának szerepét. Ennek pedig az egyik oka éppen ennek a „nyugalomnak” a bizonytalan megítélhetősége. Nem mondhatjuk, hogy az alkotókat nem foglalkoztatja, hogy mit fog róluk gondolni az utókor, illetve mi lesz műveik sorsa, de a közkincs felé vezető úton ez már egyre kevésbé tud a jogalkotó prioritása, vagy legalábbis a szerzői jog feladata lenni. Zárásként álljanak itt Petőfi Sándor szavai:
„Énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság. Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, […].”[7]
Dr. Pogácsás Anett habilitált egyetemi docens, 2005 óta oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, ugyanitt a Doktori Iskola koordinátora. Kutatási területe a szerzői jog és a médiajog, PhD disszertációjában a szerzői művek differenciáltságával és ennek hatásaival foglalkozott. Számos szerzői jogi témájú publikációja elérhető, a Szerzői Jogi Szakértő Testület tagja.
[1] Ld. például: Agócs Martina: Madách forog a sírjában? Heves Megyei Hírlap, 2012. március 01. 52. szám.
[2] Bárdosi Vilmos: Magyar szólások, közmondások adatbázisa. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2012. 376.
[3] Mikszáth Kálmán: Parlamenti karcolatok. 81. kötet, március 17-i ülés.
[4] Gyertyánfy Péter – Legeza Dénes (szerk.): Nagykommentár a szerzői jogi törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2023. 13. §-hoz fűzött kommentár.
[5] Ld. például Valuska László: János vitéz a tündérkurvák országában, https://index.hu/kultur/klassz/jv2090119/
[6] Szjt. 14. § (2) A védelmi idő eltelte után a szerző emlékének megsértése címén az érintett közös jogkezelő szervezet vagy szerzői érdek-képviseleti szervezet is felléphet olyan magatartás miatt, amely a védelmi időn belül sértené a szerző jogát arra, hogy a művén vagy a művére vonatkozó közleményen szerzőként feltüntessék.
[7] Petőfi Sándor: Lapok 1848-as naplójából. Pest, 1848. április 19.