A CRRA az elmúlt években a szövetségi Alkotmány kereskedelmi klauzulájának^[1] esetleges megsértése miatt ismét a kritika kereszttüzébe került. 2011-ben számos alkotó, köztük Chuck Close, Laddie John Dill és Robert Graham örökösei perbe fogták a Sotheby’s és a Christie’s aukciós házakat, valamint az eBay online portált, mivel meglátásuk szerint jelentős összegő követő jogi díjat nem fizettek ki részükre. A felperesek szerint az alperesek gyakorlata az volt, hogy nem vallották be, hogy az eladó kaliforniai polgár volt vagy hogy az eladásra Kalifornia területén került sor. Az alperesek érdemi ellenkérelmükben előadták, hogy a CRRA többek között ütközik a „commerce clause” előírásaival, a USCA pedig megelőzi („preemption”) a tagállami szabályozást.[2] Az első fokon eljáró körzeti bíróság – kizárólag a „commerce clause” problematikáját tárgyalva – az alpereseknek adott igazat, és alkotmányellenesnek nyilvánította az egész kaliforniai jogszabályt. Nguyen bíró szerint a műkereskedelem szabályozására a „commerce clause” alapján a Kongresszusnak van kizárólagos joga. A CRRA elfogadásával azonban diszkriminatív rendszer jött létre. Így a törvény abban az esetben is előírja a díjfizetési kötelezettséget, ha nem kaliforniai állampolgárok (így például a perben alperes, new yorki széékhelyű aukciós házak) Kalifornia területén értékesítenek műalkotásokat, illetve ha kaliforniai polgárok bármely más tagállam terén adják el a műpéldányokat.[3]

A Ninth Circuit azonban csak részben osztotta az elsőfokú bíróság ítéletét. Abban egyetértett a fellebbviteli fórum Nguyen bíró érvelésével, hogy a CRRA alperesek által kifogásolt mondatrésze sérti a „commerce clause” előírásait. E törvényi előírás ugyanis kifejezetten a Kalifornia állam területén kívüli, ám más tagállam területén megvalósuló eladásokra vonatkozik. Az alkotmányos rendelkezés ugyanakkor tilt minden olyan tagállami rendelkezést, amely indokolatlan korlátokat állít a tagállamok közötti (szövetségi) kereskedelem elé.[4]

Abban ugyanakkor elvetette a körzeti bíróság ítéletét a Ninth Circuit, hogy a CRRA vonatkozó mondatrészének alkotmányellenessége okán az egész törvény sértené a szövetségi Alkotmányt. A háromtagú tanács hangsúlyozta, hogy az alkotmányellenes szabály elhatárolása („severability”) a törvény fennmaradó rendelkezéseitől a tagállami szabályozástól függ. A CRRA irányadó előírása[5] nyelvtani, funkcionális és „akarati/tudati” oldalról nézve[6] egyaránt lehetővé teszi a vitatott részlet elkülöníthető törlését. Az első két nézőpont viszonylag könnyen igazolható: a CRRAvagylagos lehetőségként jelöli meg a kaliforniai eladó általi és a Kalifornia területén történő értékesítéseket.[7]Funkcionális oldalról közelítve azonos következtetésre juthatunk, mivel a két lehetőség kifejezetten eltérő élethelyzetekre kívánt választ adni.[8] Az „akarati/tudati” oldal szerinti elhatárolhatóságot pedig igazolja, hogy a CRRA előkészítése során kifejezetten felmerült annak a veszélye, hogy a törvény ellentétbe kerül a „commerce clause” szabályával. Ezt az aggodalmat azonban a jogalkotó figyelmen kívül hagyta, és mindkét érintett fordulat helyet kapott a végső szövegben.[9]Mindezekre tekintettel a Ninth Circuita Kalfornia területén kívüli értékesítésekre vonatkozó rendelkezések alkotmányellenességének megállapítása mellett új eljárás lefolytatására kötelezte a körzeti bíróságot a törvény fennmaradó részeinek elhatárolhatósága tárgyában.[10]

A Christie’s ügy hatására ismét napirendre került a követő jog szövetségi szintű szabályozásának igénye. 2011-ben Jerrold Nadler képviselő és Herb Kohl szenátor nyújtott be Equity for Visual Artists Act (EVAA) néven tervezetet a Kongresszus két házában, amely – megegyező tartalmú – tervezetek minden 10.000 dollár fölötti összegért értékesített műalkotás vételárának a 7%-ára rúgó díj megfizetését írták elő a minimum évi 25 millió dolláros forgalmat bonyolító aukciós házak számára. A díjat a szerző (vagy örököse) és non-profit művészeti múzeumok között kellett volna fele-fele arányban felosztani. Miközben a javaslatot számos kritika érte, egyes vélemények szint kiinduló pontként igenis szolgálhat a szövetségi szintű szabályozás kialakításakor.[11]Ennek ellenére a javaslat a bizottsági tárgyalás szakaszán sem jutott túl.[12]

Ezzel nagyjából egy időben a USCO újabb elemzés lefolytatása mellett döntött. A nyilvánosság bevonásával járó munkafolyamat eredményeként 2013 decemberében a hivatal vezetője a szövetségi szintű követő jogi szabályozás beiiktatására tett javaslatot. Eszerint a képzőművészek – szemben valamennyi egyéb szerzővel – korlátozott keretek között részesülhet a műveinek az értékesítésből, amely ezért hátrányos következményekkel jár. A jelentés ugyanakkor maga is elismeri, hogy egyelőre bizonytalan, hogy egy szövetségi jogszabály milyen hatást gyakorolna az amerikai műkereskedelmi piacra, ezért csupán arra tett javaslatot, hogy a jogosult életében, és csupán a jövőben sorra kerülő értékesítésekre nézve álljon fenn a díjfizetési kötelezettség.[13]

Jerrold Nadler képviselő és Tammy Baldwin szenátor asszony 2014-ben, majd 2015-ben újabb kísérletet tett a követő jogi díj kongresszusi elfogadása érdekében. Az American Royalties Too Act[14] a 113. Kongresszus második évében került benyújtásra, ám a bizottsági szakaszon nem jutott túl. Ezért Nadler és Baldwin a tervezetet a 114. Kongresszus keretében ismét előterjesztette.[15] A tervezet valamennyi nyilvános aukció keretében legalább 5.000 dolláros vételár ellenében értékesített képzőművészeti alkotás után 5 százalékos vagy legfeljebb 35.000 dolláros követő jogi díj megfizetését írja elő.[16] A díjat csak azok az aukciós házak lennének kötelesek megfizetni, amelyek évente legalább egy millió dollár forgalmat bonyolítanak.[17] A díjat egy erre a célra létrehozott közös jogkezelő szervezetnek kell beszednie, majd szétosztania a szerzőnek vagy az örökösének.[18]Utóbbihoz valamennyi amerikai állampolgár, valamint olyan országok polgárai tartoznak, amely országban ugyancsak elismerik a követő jogi díjat.[19] A követő jogi díj fizetése akkor is fennáll, ha a képzőművészeti alkotást az Egyesült Államokban, vagy egy olyan országban alkották meg, amely elismeri a követő jogi díjat.[20] A követő jogi díj megfizetésének elmulasztása szerzői jogsértést eredményez, amely esetén a díjon felül törvényes kártérítés fizetése is elrendelhető.[21]

Jól látható, hogy a tervezet az EVAA-hoz képest szélesítette az érintett aukciós házak körét (a korábbi tervekkel ellentétben már egy „szerényebb” forgalmat produkáló cég is köteles lehet a díj megfizetésére); leszállította mind a követő jogi díj mértékét, mind a díj megfizetésének előfeltételét jelentő vételár minimumát; az átláthatóság érdekében pedig kötelezővé tette a közös jogkezelés alkalmazását.[22] Mindezek ellenére sem maradt kritika nélkül a törvényjavaslat. Petty szerint a törvény hatályának a nyilvános árverésekre történő korlátozása az egyébként is szigorú titoktartás övezte privát értékesítések irányába tolhatja el az amerikai műkereskedelmet.[23] Rub szerint pedig annak ellenére került előterjesztésre a jogszabály, hogy igazolást nyert volna az „éhező alkotó” paradigmája, hogy a USCAdiszkriminálná a képzőművészeket, vagy hogy a követő jgi díj érdemben növelné az alkotók bevételeit.[24]

A követő jog amerikai fejlődéstörténetének fenti bemutatásából láthatóvá vált, hogy a droit de suite egyelőre nem képezi meghatározó részét a szövetségi szerzői jognak, s ennyiben a terjesztés jogának sem képezi érdemi korlátját. Hogy e téren mennyiben várható változás a közeljövőben, nehezen jósolható meg. A tény, hogy a 2014-20215-ös kongresszusi előterjesztések nem vezettek érdemi vitához, azt sejteti, hogy egy ideig belső megoldást nem talál az amerikai jogalkotó a kérdésre. Ahogy azonban a könyv utolsó fejezetében majd utalunk erre, várhatóan „Mohamed megy majd a hegyhez”. Az egyeztetési fázisban tartó TTIP, illetve egy körvonalazódó nemzetközi követő jogi egyezmény ugyanis reaális alapot adhat arra, hogy a jogintézmény belátható időn belül az amerikai jogrend részévé váljék – s ennyiben a jogkimerülés tételére is közvetlen hatást gyakoroljon.

---