Ziegler „working paper”-jében arra vállalkozott, hogy bemutassa a szakdolgozatok béríratása (ghostwriting) körüli szerzői, büntetőjogi és az egyetemi autonómiát érintő részkérdéseket. Az ötlet nem rossz, mondhatni jó, hiszen ez egy olyannyira angolszász koncepció, hogy a magyar szerzői jog talán fel sincs rá készülve, de aktualitása igen magas. A kivitelezéssel azonban akadnak problémák. Először is a rendszer dinamikáját jobban meg kellene ragadni, méghozzá elsődlegesen azzal, hogy a büntetőjogi vonal helyett először a szerzői jogi kérdéseket kellett volna feltárnia Zieglernek. Miért mondom ezt? Azért, mert béríratás esetén – mint azt egy minta-megállapodásból is tökéletesen kiolvashatjuk – jogátruházással járó vállalkozási szerződésről van szó. Ennek lényege az, hogy a béríró (ghostwriter) és a „szerző” (author) kölcsönösen megállapodnak arról, hogy a szerző nevében (a minta-megállapodás szerint a szerző által írt és előadott anyagokból dolgozva) készít egy plagizálástól mentes kéziratot, melyet szerkesztést követően publikálásra lead a szerzőnek. A kézirat sorsáról ezek után már a szerző dönt. A mellékelt minta-megállapodás érdekessége, hogy mivel angolszász jogterületen íródott, egy szót sem ejt a személyhez fűződő jogokról. A jogátruházás és e személyhez fűződő jogok azonban azok a tények, melyek a ghostwriting témájának magyar szerzői jogban való elhelyezését megnehezítik. Nálunk ugyanis írói művek esetén a törvény nem teszi lehetővé a szerzői vagyoni jogok átruházását, a személyhez fűződő jogok pedig eleve forgalomképtelenek. Ezek gyakorlásától persze el lehet tekinteni, és a névfeltüntetés mellőzése is kifejezetten kérhető. Azonban az érvényesen nem zárható ki idehaza, hogy a „béríró”, amennyiben munkája révén szerzőnek minősülne, ne kérhetné utóbb nevének feltüntetését. (Ennek fényében a fenti minta-megállapodás vonatkozó része a magyar jog alapján egyértelműen semmis.) A vagyoni jogok gyakorlására pedig legfeljebb licencia adható, ami más, mint a jogátruházás. Ziegler ezekről a kérdésekről említést tett a dolgozatban (p. 13-16. főleg), de nem a fenti hangsúllyal, ami szerintem szükséges lett volna.

A béríratás dinamikája egyébként még az én szerzői jogi fejtegetéseimmel ellentétben ennél is hamarabb igényelte volna annak feltárását, hogy a szellemíró munkáját először is megelőzi a szakdolgozó szakdolgozat írási kötelezettsége. Jó lett volna ennek mögöttes környezetét is kidomborítani. Az egyetemi szabályzatok ugyanis nem csak a plagizálást elemzik, de kifejezetten előírják a tanulmányokat szimbolikusan lepecsételő, a szakmai hozzáértést igazolni hivatott szakdolgozat elkészítését. És erről nem moralizálás értekezni, ez a diplomás SZAKemberek becsatornázásának egyik rítusa. Ennek a felvezetésnek szükségképpen helye volna a munka elején, két okból is. Egyrészt így megvizsgálhatóvá válna az a „monteáris” dilemma, hogy megéri-e anyagilag szakdolgozatot íratni? A magyar szakdolgozati követelmények teljesítése nem ördöngösség, nem biztos, hogy megéri bárkinek is a lustaságért cserébe fizetni (talán sok tíz, ha nem épp több százezer forintot). Én mégis úgy látom, hogy a ghostwriting gyakorlati jelentősége sokkal relevánsabb a „high-profile” publikálás körében (ahol a szerzőnek/kutatónak írni kevesebb ideje van, de a véleményét disszeminálni kell). Másrészről így elkerülhetővé válnának olyan gondolatmenetek, melyek nem csupán megakasztják Ziegler érvelését, illetve csupán függnek a levegőben, hanem több esetben szakmaiatlanok is. Példát is hozok: a „hasonló esetekről tudományos berkekben Magyarországon is tudunk” kezdetű mondat (p. 1.); tessék bátran példát írni, vannak nem titkos példák, bármilyen szomorú is mind. Következő oldalon a gépelni nem tudó, de arrogáns professzor esete ugyanilyennek tekinthető. A „naivitás lenne azt gondolni, hogy a hírességek boltokban sorakozó köteteit mind maguk írták” (p. 4.) gondolatról rögtön az jut eszembe, hogy szerintem ezt senki nem állítja, rendre „többszerzősek” (tehát nem szükségképpen „bérírtak”) ezek a munkák. Hasonlóképp merész elrugaszkodás a dolgozat gerincétől a hatodik oldal rendőrös-gimnazistás-zárthelyis példája, akárcsak az elévülés kapcsán a 13. oldalon kifejtett „zárójeles” megjegyzés. Végül még egy a végéről: az MTMT-vel én sem értek mindenben egyet, de látom az előnyeit is. Ennek fényében Ziegler megjegyzése a szakmaiság kereteit messze szétfeszíti.

A szakdolgozatok béríratásának dinamikájában a harmadik elemet (tehát ad 1. írási kötelezettség; 2. béríratás után) a dolgozat leadása és megvédése jelenti. E téren a szerző alaposan szemügyre veszi a közokirat- és magánokirat-hamisítás, valamint a csalás tényállásait. (A bitorlás tényállását ugyan nem az első érdemi részben helyezi el Ziegler, hanem a szerzői jogi résznél, de ez nem akkora bűn, mindjárt elmondom, miért gondolom így.) A végső konklúzió szerint a ghostwriting se nem közokirat-hamisítás, se nem csalás, de magánokirat-hamisítás lehet. Én ezt nem így látom, bár tagadhatatlanul nem vagyok büntetőjogász. Szerintem azonban a szakdolgozatot nem lehet felfogni magánokiratként. Legfeljebb azt a dolgozathoz mellékelt nyilatkozatot, amiben a hallgató kijelenti, hogy a dolgozatot ő jegyzi. Értelemszerűen e dokumentum aztán kvázi „felöleli” a teljes dolgozatot, de elsődlegesen a megtett nyilatkozat, vagyis a magánokirat okán, s nem a dolgozat tartalma miatt. Büntetőjogász kollégáim nálam érettem választ adhatnak arra, hogy ez ténylegesen beilleszthető-e a törvényi tényállásba.

Még egy dologra szerettem volna külön kitérni: a plágium kategóriájára. Tudom, hogy ez olyan kis cseles terület, de annyira nem érzem bonyolultnak. Ziegler munkájában a plagizálás definícióját tömören így adja meg: „más már megjelent szellemi tulajdonának, például könyvfejezetének vagy cikkének egyszerű beépítése a szövegbe” (p. 1.). Sajnos ez a definíció nagyon sok sebből vérzik. A „megjelent”, a „szellemi tulajdon”, a példák, a „beépítés a szövegbe” részek mind felülvizsgálatot igényelnek. Már csak azért is, mert a plagizálást a magyar jog igazából a bitorlás köntösébe bújtatva rendeli büntetni. A bitorlás olyan törvényi tényállás, mely ugyan nem utal vissza a szerzői jogi törvényre közvetlenül (csak annyit mond: „aki más szellemi alkotását sajátjaként tünteti fel, és ezzel a jogosultnak vagyoni hátrányt okoz”), de végső soron a szerzői művek engedély nélküli hasznosítását tilalmazza, méghozzá a névfeltüntetés személyhez fűződő jogának sérelmére elkövetett magatartások vonatkozásában. Természetesen az Szjt. 12.§-a magánjogi védelmet is biztosít a szerzőknek, ha azonban a felhasználás vagyoni hátrány okozásával is jár, a Btk. is képbe kerül. A dolgozatnak erre a szituációra jobban, pontosabban kellene reflektálnia. Ennek fényében ugyanis világossá válhat a szerző számára, hogy a plágium kérdése (ha nem is irreleváns, de) érdemi előrelépést nem mutat a helyzet feloldására, hiszen a szellemíró kifejezetten megállapodik a „szerzővel”, hogy a díjazás ellenében végzett munka eredményeként megszületett alkotás kapcsán a jogok gyakorlója a szerző lesz.

Mindent egybe vetve azért drukkolok Ziegler úrnak, hogy sikerrel fejlessze a working papert egy komplett anyaggá. Remélem, hogy a fenti észrevételek egy keveset tudnak ebben segíteni.