A jogvita alapján az adta, hogy az 1970-es és 80-as évek fordulóján a videomagnók elterjedése révén a televíziónézők mind nagyobb arányban döntöttek a műsor rögzítése és későbbi időpontban (elcsúsztatva) történő megtekintése mellett. Ezzel a felhasználással csupán annyi a probléma, hogy az Egyesült Államok szerzői jogi törvénye – melyet akkoriban frissen, 1976-ban fogadott el a Kongresszus – nem ismeri a magáncélú többszörözés kategóriáját. Következésképp bármiféle előzetes engedély és díjfizetés nélküli otthoni rögzítés jogsértést eredményez. Több más jogosulttal karöltve a Universal cég erre is tekintettel beperelte a japán Sony céget, mondván, hogy annak Betamax készüléke nélkül a jogsértés sem volna lehetséges. 

A felperesek tehát közvetett szerzői jogsértésre hivatkoztak keresetükben, melynek alapvetően két esetköre ismert az Egyesült Államok precedensjogában (a törvény ezeket nem tartalmazza ilyen formában). Az egyik a közreműködői (contributory) felelősség, a másik a járulékos (vicarious) felelősség. Az előbbi megállapításának a feltétele, hogy a közvetett jogsértő rendelkezzen tudomással a közvetlen jogsértő magatartásáról, illetve hogy ezt a magatartást előidézze, okozza vagy ahhoz érdemi segítséget nyújtson. Ez utóbbi esetek mentén szokás a contributory liability tételét ugyancsak kettébontani, és különbséget tenni az előidézési (inducement) és az érdemi hozzájárulási (material contribution) teória között. A járulékos felelősség megállapításának feltétele, hogy a közvetett jogsértőnek joga és lehetősége legyen a jogsértés megakadályozására, ezt mégsem teszi meg, illetve a jogsértésből közvetlen anyagi haszna származzon.

A Sony készüléke – mely akkoriban közel ezer dollárt kóstált, miközben egy gépjármű ennek alig két-háromszorosát (!) – képes volt a felvételek rögzítésére (record), akár előzetes programozást követően is, valamint a rögzített tartalom lejátszására és leállítására (play és stop), előre- és visszatekerésére (vagy régies kifejezéssel „csévélésére”, forward és rewind), illetve a rögzítés szüneteltetésére (pause). Mindezeket vegyítve a felhasználók teljes szabadságot élveztek annak eldöntésére, mikor és mit nézzenek: műsoridőben vagy azon túl; reklámot is vagy azt nem. A felperesek ebben többek között annak veszélyét látták, hogy az emberek nem fogják a műsort valós időben nézni, ami a nézettség és a reklámblokkok értékének csökkenését, következésképp a bevételek apadását eredményezhetné. Ezen felül egyesek – bár a videokazetták akkortájt igencsak magas ára miatt kevesen – a rögzítést arra használták, hogy „könyvtárat” építve a felvételeket kölcsönözzék, ezzel bevételeket generálva maguknak. Nem véletlen, bár épp nem is lett volna törvényszerű, de a filmipari lobbi szervezet akkori nagyhatalmú vezetője, Jack Valenti, egy képviselőházi meghallgatás során még arra is ragadtatta magát, hogy a videomagnókat a bostoni fojtogatóhoz hasonlítsa. 

A Sony védekezését két nagy pillérre építette: egyrészt igyekezett kihúzni a talajt a felperes közvetett felelősség megállapítására irányuló kérelmének, és rendkívüli erőket mozgósított annak igazolására, hogy se nem rendelkezett a cég ismeretekkel arról, hogy az egyes felhasználók milyen célokból vették igénybe a készülékeket, se nem részesült közvetlenül a felhasználók által generált bevételekből. (Mely utóbbi, mint mondtam, a ritka kivételek közé tartozott.) A Sony másik nagy érve az volt, hogy a felhasználók közvetlen magatartásai eleve nem eredményeznek szerzői jogsértést. Az USA szerzői jogi törvényének 107. cikke ugyanis egy generálklauzula, az ún. „fair use teszt„, keretében rendkívül sok felhasználást szabadnak nyilvánít, amennyiben azok – a bíróságok által elvégzett mérlegelés alapján – kiállják a jogszabály által megjelölt négy faktor próbáját. E faktorok a felhasználás céljára és jellegére, a forrásmű jellegére, a felhasznált rész mértékére és lényegességére, valamint a felhasználásnak az eredeti mű potenciális piacára gyakorolt hatására fókuszálnak. Márpedig ha a közvetlen jogsértés alól a fair use teszt felmentést ad, érvelt a Sony helyesen, akkor közvetett jogsértést sem lehet megállapítani.

A Legfelsőbb Bíróság 1984. január 17-án kihirdetett ítéletében a Sony pártjára állt, méghozzá mindkét fenti frontvonalon. 

Kezdjük először a fair use teszttel. A bírák úgy találták, hogy bár egyesek valóban könyvtár-létesítési és haszonszerzési célokra használták a Betamax magnókat, ez az esetek elenyésző számára igaz. A gyakorlatban az emberek non-profit, otthoni megtekintés céljából rögzítették a műsorokat. Ráadásul a bíróság egyértelműen elfogadható felhasználási célnak nyilvánította a tartalmak időben eltolt, későbbi megtekintését, melyet a „time-shifting” kifejezéssel jelöltek meg. Az első faktor a felhasználóknak kedvezett. A forrásművek egy jelentős része ugyan jogvédett volt, azonban az ezekre nézve fennálló szerzői jogok nem minden esetben a felpereseket illették, valamint a felhasználók jelentős mennyiségben készítettek nem jogvédett tartalmakról másolatokat. (Például a híradók – melyek csak a felolvasó arcát, néhány kiírást, illetve az egyes hírblokkokat tartalmazták – nem részesültek védelemben; más esetben már közkincsbe került filmek rögzítéséről volt szó.) A második faktor semleges hatással bírt, de semmi esetre sem szólt az alperes ellen. A Legfelsőbb Bíróság a harmadik tényezővel nem igazán foglalkozott, de szükségtelen is lett volna: a jogvédett műsorokat általában egészében rögzítették, tehát a harmadik faktor bizonyosan a fair felhasználás ellen szólt. A negatív piaci hatások gondolatát viszont elhessegették a főbírák, meglátásuk szerint nem volt kimutatható érdemi veszteség a felperesek oldalán az otthoni rögzítés miatt. Vagyis a fair use teszt alapján az otthoni rögzítés végső soron nem eredményez jogsértést.

Ebből az következik, hogy közvetett szerzői jogsértés sem állapítható meg. A főbírák mégsem álltak meg itt, és egy további pillérrel támasztották alá döntésüket, mely érv azóta praktikusan az USA gazdasági fejlődésének egyik bástyájává vált. Eszerint – a szabadalmi jogból átemelve – rögzítették, hogy amennyiben egy eszköz/készülék alkalmas jelentős, nem jogsértő felhasználásokra is, akkor az nem tekinthető jogellenesnek. Ezt az amerikai terminológia a „staple article of commerce” doktrínaként ismeri. A főbírák pedig úgy látták, ha a Betamax alapvetően fair használatokra szolgál, akkor az beleilleszthető az imént említett tételbe.

A Sony v. Universal ügyben hozott ítélet az egyik, sőt talán a legnagyobb hatású azok közül, melyekben a Legfelsőbb Bíróság véleményt formált. (Talán csak a Campbell v. Acuff-Rose ítélet áll ezen a szinten még.) És ez nem csupán azért igaz, mert ellenkező esetben a videoipar valószínűleg elhalt volna, s nem fejlődik multi milliárdos területté, hanem a szerzői jog szempontjából is. Hadd említsek néhány példát.

A „staple article of commerce doctrine” szerzői jogi perekben való alkalmazása napjainkig hat, s ez különösen a fájlcsere világában lehet fontos. A BitTorrent cég által fejlesztett protokoll például minden bizonnyal nem válik pereskedés tárgyává, mert – ellentétben a Napster vagy a Grokster kliensével, melyek egyaránt elvéreztek – a torrentezés mindenféle adat megosztására kiválóan alkalmas, és erre használják is. A Betamax ügy ugyancsak közrehatott abban, hogy a zene- és a szoftveriparral ellentétben, melyek sikerrel vívták ki a kölcsönzési jog törvényi szintű deklarálását alkotásaik vonatkozásában, filmalkotások vonatkozásában a szerzői jogi törvény jelenleg sem biztosít kölcsönzési jogot az előállítónak. Nem is szükségképpen baj ez, a filmipar ezt a műsoros kazetták és DVD lemezek megvásárlásával összekötött licenc-megállapodásokkal igyekeznek ellensúlyozni. (Más kérdés, hogy ez a streaming technológiák előretörésével lassan elsorvad.) A Betamax döntés az alapja annak is, hogy – lévén az otthoni rögzítést az amerikai bíróságok fair use-nak nyilvánították – fel sem merült, hogy a magáncélú másolatok készítése után az Egyesült Államokban is jogdíjat kelljen fizetni. (Persze épp a fájlcsere viszonylatában egyesek felvetették ennek szükségességét.) Végül még egy gondolat: a közvetett felelősség tételeinek a fentiekben bemutatott eseteit a Betamax döntést követően az amerikai fórumok rendre elővették ítéleteikben, és tovább formálták azt. Ismétlem magam, de ez különösen a digitális szerzői jogsértések világában vált fontossá. A Napster, a Grokster, az isoHunt, Hotfile, Rapidshare, ReDigi stb. mind pereskedtek az Egyesült Államokban, és az eljárások során minduntalan visszaköszönt e felelősségi doktrínáknak a kérdése. (Többek között azért, mert a fejlesztők rendre megpróbáltak olyan modelleket kialakítani, amelyek e tesztek hatókörén kívül maradnak. Rendre alulmaradtak, csak megjegyzem.)

A Sony v. Universal ügy tehát kardinális eleme az amerikai szerzői jognak. Mondhatni – így harminc év távlatából szemlélve – igazi precedens. Remélem, hogy a fentiek méltóan mutatják be fontosságát. Akit további gondolatok érdekelnek, látogasson el a TorrentFreak oldalára.