Személyesen Peter Yutól érkezett a múlt héten a fenti tanulmány nyomtatott verziója. A „Six Secret (and Now Open) Fears of ACTA„, illetve a „Graduated Response” című írásaiban korábban is feszegette a fájlcserélés témakörét Yu. A Vanderbilt Journal of Entertainment and Technology Law hasábjain megjelent terjedelmes írás ezúttal a  fájlcserélés jelenségével kapcsolatos „klasszikus”, ám sok esetben félrevezető retorikai húzásokat mutatja be: négyet az erősebb jogérvényesítésért síkra szállók, négyet pedig a jogérvényesítés gyengítését támogatók oldalról.

Yu egyrészt helytelennek találja azt a pro-jogérvényesítési érvet, miszerint a szerzői művek engedély nélküli felhasználása az iparág összeomlásához vezetne. Yu ezt az érvet John Philip Sousa általam is posztolt vészjósló gondolatai, avagy Jack Valenti klasszikussá váló „bostoni fojtogatós” hasonlata fényében elemzi, majd cáfolja. Hasonlóan elutasítja Yu a magyar mozikból is ismerős „te sem lopnál kocsit” érvet. Yu kiválóan cáfolja a szerzői jog és a lopás között dogmatikai kapcsolat kiépítésének lehetőségét (by the way, épp nemrég cikkezett erről a TorrentFreak, íme itt van az is), sőt azt is kétségbe vonja, hogy minden letöltés szükségszerűen az értékesítések elmaradásához vezetne. A harmadik érv szerint „a YouTube gáz„, holott Yu szerint, s ebben tökéletesen osztom a véleményét, jó lenne, ha minél több szerzői jogosult felismerné a közösségi oldalak dominánssá váló szerepét a tartalmak terjesztésében. Yu ráadásul odáig megy, hogy a YouTube-ot nyíltan az Egyesült Államok Alkotmányának I. cikk 8. szakasz 8. pontjában foglalt „szerzői jogi klauzula” érvényre jutásának példájának láttatja. (Ami nem nélkülözi a racionalitást.) Végül a negyedik érv szerint a fogyasztóknak nincs joguk lopni a jogvédett tartalmakat. A fentebb linkelt TorrentFreak cikkben is olvashatunk a Dowling v. United States ügyről, amely azonban rögzíti, hogy a szerzői jogsértés nem lopás, még ha a jogosultak ezt is állítják. Yu erre alapozva találta alaptalannak ezt a retorikai húzást is, sőt jelzi, hogy az alapvető emberi jogok háttérbe szorítása a szerzői jogi érdekek védelme céljából túl nagy ár lenne.

Yu természetesen a gyengébb jogvédelem mellett protestálókat is kritizálja. Klasszikus érv, hogy a zenészek inkább koncertezzenek (és áruljanak pólókat stb.), semmint a CD eladásokból akarjanak meggazdagodni. Valójában azonban tökéletesen helytálló Yu azon meglátása, miszerint a koncertekből megélő zenekar/zenész modellje csak az előadók egy szűk (ismert) csoportjának képes reális alternatívát nyújtani. (A múlt héten olvastam a HVG-ben egy cikket arról, hogy az Irie Maffia saját bevallása szerint már minden hazai színpadon fellépett. Na, nekik akkor ez működhet, bár gondolom pár tucat hozzájuk fogható sikerű zenekar lehet hazánkban. Sajnos a HVG cikk online nem érhető el…) Sőt az sem biztos, hogy az előadók nagy többsége az előadásokból akarna megélni. Vannak stúdiózenészek is ezerszámra: ők talán nem az élő előadásokra vágynak.

A második érv szerint a fájlcserélés nem más, mint a zenekiadók szorongatása alóli felszabadítás. Bár az átlagfogyasztó átlagérve, miszerint az egyre gyengébb tartalmú lemezekért egyszerűen nem éri meg a kért árat megfizetni, érthető, valójában, érvel Yu, a fájlcserélők a szerzők és előadók oldaláról nézve még rosszabbak, mivel e szolgáltatások semmit nem fizetnek a szerzőknek műveik felhasználásáért. Yu ennek fényében a YouTube modelljét már sokkal „szerzőbarátabbnak” tartja.

A „Britney gáz” érv szerint a fájlcserélők a legális csatornák diszkreditálására a silány zenészekkel szembeni fellépésként tekintenek. Yu szerint azonban ezzel csupán azt érik el, hogy a közép- és alsó kategóriás zenészek sorsát (lemezeik kiadását) teszik nehézzé, miközben Britney vagy épp manapság Lady Gaga vagy Justin Bieber a fájlcserélés miatt lemezeladási bevételeik csökkenése ellenére is bőven jól keresnek.

Végül a negyedik érv szerint „ha nem akarod, hogy ellopjuk, tedd közzé magad ingyen„. Teljesen osztom Yu véleményét abban, hogy ez nem helyes gondolat. A szerzői jogvédelem igenis helyes és fontos dolog, még akkor is, ha a mai digitális világban nehézkesen is működik. [Ja, és ez privát vélemény: az biztos, hogy a (nagy) zenekiadók nem haltak bele a fájlcsere megjelenésébe, ráadásul a webkettő révén irgalmatlan mennyiségű új előadót ismerhettünk meg. Ez utóbbiak hihetetlen lelkesedése és néha napján őstehetsége ellenére számomra a mai zeneipar úgy tűnik, hogy leszállóágban van. Nem az eladásokról beszélek itt, hanem a dalok minőségéről. A „profin” kiadott zeneművek egyre inkább egy kaptafára készülnek, az „amatőr” felvételek pedig, bár sok esetben tényleg minőségiek, nem igazán nyújtanak akkora szórakozást, mint például egy Queen album. No de ez megérne egy külön posztot.]

Zárásként Yu hat olyan gondolatot fogalmaz meg, melyek segítségével a zeneipar meggyőzőbbé tehetné a saját érvelését. Ezek: (1) mutassák az emberi arcukat; (2) megbízható empirikus adatokkal támasszák alá érveiket; (3) tényleg csak a rossz fiúkra koncentráljanak; (4) dolgozzanak ki általánosan elfogadható prioritásokat; (5) ne hivatkozzanak a külföldi kalózkodásra; (6) értékeljék ki alaposan a meglévő üzleti modelleket. Hű, de osztom őket.

Konklúzió? Idézzünk Yu-tól:

More importantly from the industry’s standpoint, if the industry continues to fail to adjust its business model to respond to consumer demand (and the resulting frustrations), the existing copyright system may undergo a radical transformation in the near future.

Yu cikke egy must read kategóriájú anyag. A tanulmány elérhető a fenti linkről, amúgy pedig akit meggyőz Yu alapossága, a Social Science Research Network oldalon 49 másik cikkét is megtalálhatja. Jövő év elejére pedig, amikor egy angol nyelvű konferenciát tervezek szervezni Szegeden, Peter Yu már el is ígérkezett, hogy megtartja a konferencia nyitóbeszédét. Ott akár személyesen is lehet majd vele találkozni. (És mi az, hogy „confuzzling”? Nos, a confuse és a puzzling szavakból összeállított szleng.)