Napjainkban a cégek jelentős része már a No‑Code és Low‑Code („NC/LC”) platformok felé fordul a fejlesztési költségek csökkentése és a fejlesztési idő lerövidítése érdekében. A Schoenherr ügyvédi iroda nemrég részletes elemzést tett közzé e trendről „EU: No‑Code/Low‑Code platforms: future tech, present copyright challenges” címmel, amely azt vizsgálja, hogy ezek az eszközök miként kérdőjelezik meg a szoftverek hagyományos szerzői jogi védelmét EU-ban.

Az eredeti cikk állítása

A Schoenherr cikk áttekinti a szoftverek jól ismert uniós szerzői jogi szabályozását: a 2009/24/EK irányelv (Szoftverirányelv) [12] alapján a számítógépi programok irodalmi műként védettek, ami kiterjed a forráskódra, a tárgykódra és az előkészítő tervdokumentációra is, az alapul fekvő ötletekre és algoritmusokra azonban nem. A védelemhez az szükséges, hogy a mű a szerző szabad és egyéni döntéseit tükrözze, ahogyan arra az Európai Unió Bírósága a SAS v. WPL (C‑406/10) [6] ügyben is rámutatott.

A tanulmány központi állítása – „No coding, no copyright” cím alatt – az, hogy mivel az NC/LC platformok felhasználói egy véges számú, előre meghatározott elemhalmazból választanak, a hozzájárulásuk esetlegesen nem éri el az elvárt egyéni-eredeti jelleg küszöbét, mivel az elrendezés nem valódi szabad alkotói döntést tükröz.

Ahol élesebb megkülönböztetésre van szükség

Bár a felvetés önmagában kétségtelenül helytálló, az elemzés sokkal pontosabb, ha különválasztjuk azt a két eltérő paradigmát amelyeket a hivatkozott cikk egyként kezel:

A No-Code környezetek valóban egy zárt, előre meghatározott komponenskészletre korlátozzák a felhasználót, és jogos kérdés, hogy a felhasználó hozzájárulása eléri‑e, elérheti-e az egyediség szintjét abban az értelemben, hogy az a szerző saját szellemi alkotása legyen.

A Low-Code környezeteket ezzel szemben kifejezetten úgy alakítják ki, hogy lehetővé tegyék – sőt gyakran megköveteljék – egyedi kód beillesztését: üzleti logikát és egyedi függvényeket, amelyeket általános célú programozási nyelveken (JavaScript, Python, C#, SQL stb.) írnak. Szerzői jogi szempontból ez az egyedi kód könnyen megkülönböztethetetlen a „hagyományos” szoftverfejlesztéstől [9]: a fejlesztő szabadon alakíthatja ki az összetett logikát és adatfolyamokat, és ez az uniós szerzői jogi standardok szerint egyértelműen megtestesítheti az egyéni, eredeti jelleget.

Miért nem pontos teszt a „no coding, no copyright”

Óvatos lennék bármilyen olyan leegyszerűsítéssel, mint a „no coding, no copyright”. Az uniós szerzői jog a kifejezést védi, nem magát a forráskódot. Az, hogy egy adott eszköz véges számú elemből építkezik, önmagában nem szokatlan a szerzői jogban: az irodalom 26 betűre épül, a nyugati zene 12 félhangra – mégis a lehetséges megoldások száma bőséges teret hagy az eredeti alkotásoknak, amennyiben a szerzők különböző módokon oldhatják meg ugyanazt a feladatot.

A vizuálisan felépített munkafolyamatok, döntési fák vagy felhasználói felületek is tükrözhetnek egyéni, nem triviális döntéseket a struktúra és az elrendezés tekintetében, és bizonyos esetekben az általános szerzői jogi szabályok alapján védett műveknek minősülhetnek, még akkor is, ha a Szoftverirányelv értelmében nem minősülnek számítógépi programnak. Ráadásul a programhoz vezető előkészítő tervdokumentáció is részesülhet programként védelemben, jóllehet nem forráskódként kerül rögzítésre. Végül, amint azt a BSA (C‑393/09) [7] ügy is egyértelművé teszi: a grafikus felhasználói felület nem minősül a számítógépi program kifejezési formájának, ezért a Szoftverirányelv alapján nem védett számítógépi programként, ugyanakkor az általános szabályok szerint szerzői jogi műnek minősülhet, amennyiben megtestesíti a szerző saját szellemi alkotását.

Az AI-promptok dimenziója

Az egyéni, eredeti jelleg kérdése még összetettebbé válik, amint az AI-promptolás és a vibe coding is a képbe kerül [2]. Sok Low-Code és No-Code (LC/NC) platform teszi lehetővé a felhasználók számára, hogy természetes nyelvű promptokon keresztül, egy integrált AI-asszisztens segítségével generáljanak komponenseket, logikát vagy akár teljes munkafolyamatokat.

Az EU esetjoga világos kiindulópont ehhez, jóval megelőzve a generatív mesterséges intelligencia korszakát: az Európai Unió Bíróságának (EUB) Infopaq-ítélete (C-5/08) [4] minden műtípusra – beleértve a szoftvereket is – kiterjedően egységesítette a „szerző saját szellemi alkotása” követelményt. Továbbá a Painer-ügyben (C-145/10) [5] a Bíróság osztotta Trstenjak főtanácsnok álláspontját, miszerint „csak az emberi alkotások részesülnek védelemben”. Az AI-ra alkalmazva ez azt jelenti, hogy a teljesen autonóm módon, érdemi emberi kreatív hozzájárulás nélkül generált kimenet kívül esik a szerzői jogi védelem körén, amint azt az Európai Parlament AI-generált művekről szóló 2025-ös tájékoztatója [3] is megerősítette [10].

A nehezebb – és az NC/LC rendszerek szempontjából relevánsabb – kérdés az, hogy mi történik az AI által támogatott (AI-assisted) kimenettel, amikor az ember is aktívan része a folyamatnak („human in the loop”). Itt a vezető dogmatikai keretrendszert Hugenholtz és Quintais négylépcsős tesztje [8] adja, amely azt vizsgálja, hogy az ember szabad és kreatív döntései – a feladat meghatározása, a prompt iteratív írása, illetve az AI-generált eredmény szerkesztése és integrálása során – ténylegesen tükröződnek-e a végső műben. Noha egyetlen, egyszerű prompt jogi értelemben könnyen szerzői jogi védelem alatt nem álló ötletnek vagy funkcionális utasításnak minősülhet, az iteratív vibe coding vagy agentic engineering folyamat révén ez átléphet a védett kifejezésmód tartományába. Mint arra korábban Widła is rámutat [11], e teszt alapján az egyéni jellegnek nem kell feltétlenül a kézzel gépelt kódban megjelennie, az ugyanúgy megjelenhet az AI-generált komponensek ember általi kiválasztásában, sorrendbe állításában is, feltéve, hogy ezek a döntések túlmutatnak a triviális vagy pusztán funkcionális lépéseken. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a fajta – a gyűjteményes művekhez (compilation) hasonló – védelem magára a munkafolyamat struktúrájára és elrendezésére vonatkozik és a beépített, nyers AI-generált komponensek önmagukban továbbra sem élveznek szerzői jogi védelmet.

Ha a szerzői jogi védelem ennyire bizonytalan, mi más nyújthat védelmet?

Érdemes megvizsgálni, milyen egyéb jogi eszközök állnak rendelkezésre, amikor a szerzői jogi védelem kétséges, vagy egy jogvitában egyszerűen túl lassú/költséges lenne bizonyítani. Két jogterület különösen figyelmet érdemel.

Adatbázis-jogi védelem. Sok NC/LC alkalmazás egy adatmodell köré épül: táblák, kapcsolatok, lekérdezési logika, validációs szabályok. A 96/9/EK irányelv (Adatbázis-irányelv) alapján egy adatbázis két, egymástól független módon védhető: egyrészt szerzői jogi műként, ha tartalmának kiválasztása vagy elrendezése a szerző saját szellemi alkotása, másrészt – ettől függetlenül – sui generis adatbázisként, ha az adatbázis tartalmának megszerzésébe, ellenőrzésébe vagy megjelenítésébe jelentős ráfordítást fordítottak függetlenül attól, hogy ez bármilyen alkotói döntést is tartalmazott‑e. Fontos ugyanakkor felhívni a figyelmet a CJEU által kimunkált úgynevezett „spin‑off doktrínára”, mely szerint a vállalkozás saját alaptevékenysége során automatikusan keletkező adatok (például szenzoradatok, tranzakciós logok) puszta rögzítése önmagában nem alapozza meg a sui generis adatbázis‑jogi védelmet, csak a külső adatok beszerzésére vagy a meglévő adatok ellenőrzésére, minősítésére fordított, önálló beruházás. Ebből adódóan tehát egy vállalatirányítási rendszer vagy pénzügyi rendszer esetén az adat jelenléte önmagában nem biztosítja automatikusan annak sui generis védelmet.

Üzleti titok és know-how. Az NC/LC platformon belül kialakított üzleti logika – árazási szabályok, jogosultsági feltételek, pontozási algoritmusok, munkafolyamat-sorrendezés – gyakran nagyobb kereskedelmi értékkel bír titokként, mint szerzői jogilag védett műként. Az EU üzleti titkokról szóló irányelve (2016/943/EU) gyakran jobban illik az NC/LC és az AI-promptolással készült fejlesztésekhez: nem számít, hogy az input szerzői jogi értelemben egyéni jellegű-e, sem az, hogy drag-and-drop módon, egyedi kóddal vagy prompttal készült – ami számít, az a titkosság és az észszerű védelmi intézkedések megléte. A vibe coding és a prompt-alapú fejlesztés ugyan egyre nehezebbé teszik a létrejövő eredmény egyéni jellegének pontos meghatározását, az üzleti titokként való védelem várhatóan megbízhatóbb, és egyre inkább előnyben részesített védelmi rétege lesz magának az üzleti logikának.

Mindezt együtt nézve a két jogterület azt sugallja, hogy a szoftverek jogi védelme nem eltűnik, hanem tovább diverzifikálódik. A szerzői jog továbbra is központi szerepet tölt be a valóban alkotói jellegű kód és felhasználói felület-design esetében, az adatbázis-jog és az üzleti titok védelme viszont pontosan ott tölti be a hézagot, ahol az egyéni jellegre vonatkozó teszt a leggyengébb: az adatokba fektetett ráfordítás és a titokként kezelt üzleti logika oldalán.

A No‑Code/Low‑Code és a szerzői jog viszonyának egy másik megközelítése

Ahhoz, hogy a jogi dogmatika ne szakadjon el az IT valóságától, egy jóval árnyaltabb rendszerben érdemes gondolkodnunk, amely az alábbi sarokpontokra épülhet:

– Egyértelmű különbségtétel a No-Code és a Low-Code környezetek között az elérhető alkotói szabadság szempontjából,

– Annak elismerése, hogy a Low-Code platformokba beillesztett egyedi kód teljes mértékben alkalmas az egyéni jelleg megtestesítésére,

– Az AI által promptolt vagy vibe kódolt komponensek külön kategóriaként való kezelése, ahol az egyidés inkább a kiválasztásban és elrendezésben, mint a kód szerzőségében rejlik,

– Az adatbázis-jogi védelem és az üzleti titok mint önálló, egyéni jellegtől független védelmi rétegek figyelembevétele az adatmodellek és az üzleti logika esetében, és

– A szerzői jogi oltalom fennállásának elutasítása pusztán a „no coding, no copyright” formula alapján, amely nincs összhangban az uniós szerzői jog alapelveivel.

Ahogyan a No‑Code/Low‑Code platformok – egyre inkább AI‑megoldásokkal kiegészülve – tovább terjednek az EU-ban, remélem, hogy erősödik a párbeszéd az IP-jogászok és a szoftverfejlesztők, architektek között arról, vajon hol húzódik a szerzői jog határa ebben a kontextusban [11].

A szerző köszönetet mond Dr. Békés Gergelynek [13] értékes észrevételeiért.

~~~

dr. Somkutas Péter, MSc, jogász és programtervező matematikus, szakterülete a szerzői jog, különösen a szoftverjog. Jogi diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, matematikusi végzettségét a Szegedi Tudományegyetemen szerezte, majd Németországban szoftverarchitektúra szakirányon folytatott kiegészítő mesterképzést. Két évtizede multinacionális szoftverfejlesztési projektek vezető fejlesztője, emellett tanácsadóként és a Szerzői Jogi Szakértő Testület tagjaként rendszeresen foglalkozik az informatikai szerzői jogi kérdésekkel.