Az elmúlt években komoly figyelmet kapott a paródia szellemi tulajdonvédelmi megítélése, a szerzői jogban (lásd az alább is említésre kerülő Deckmyn döntést), a védjegy jogban (lásd az elbírálásra váró Ikea ügyet) vagy épp a dizájn jogban (lásd az új dizájn rendelet 20.§-át és a dizájn irányelv 18.§-át) egyaránt. Az alábbi rövid elemzésben a politikai paródiák és a szerzői jog keresztmetszetéből hozok három olyan érvet, amelyek – szigorúan az én meglátásom szerint – a paródia fogalmának a félreértelmezéséhez és joggyakorlat helytelen irányba tereléséhez vezethet.

1. A politikai korrektség a paródia halálához vezethet

A paródia műfajából fakad, hogy gúnyos, cinikus, ugyanakkor humoros kifejezések nyilvánossághoz juttatását célozza. Ennek, különösen a nehezen definiálható „humornak”, a formái széles spektrumon helyezkedhetnek el, ám a paródia elengedhetetlenül az eltúlzáson alapul. Ez nem szükségképpen egyeztethető össze korunk szórakoztatóipari trendjeivel és a politikai korrektséggel. (Mostanában úton-útfélen hallhatunk/olvashatunk olyat, hogy „ez a régebbi film vagy sorozat ma már nem készülhetne el”. És persze vannak kivételek, mint a Simpson család vagy a South Park, amelyek nem adnak fel eredeti céljaikból.)

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy az altesti, vallási, nemi jellegzetességek mentén kellene a humoros vagy annak vélt gondolatokat kifejteni. A paródia sem szükségképpen ezt feltételezi. Ám a következményektől való félelem és ezzel együtt a cancel culture szükségképpen olyan önkorlátozáshoz vezethet, ami hosszú távon a paródiák számának és minőségének a csökkenéséhez vezethet.

Nemes Jeles László, a HVG-nek adott interjújában a következőket mondta: „A mára az is igaz, hogy nagyon konformista világban élünk. Ötven éve még ünnepelték volna a másfajta filmes látásmódot, ma meg azt szeretik, ami nem tér el a megszokottól. Paradox módon az internet nem a diverzitást segíti, pont ellenkezőleg, ugyanazok a vágyak, gondolatok, félelmek kísértenek. Kissé kiürült, elsivatagosodott a gondolat- és vágyvilág.”

NJL nyilvánvalóan nem a paródia, hanem a filmes önkifejezés határait jelölte ki. Megállapításait azonban maradéktalanul relevánsnak tartom a paródia világában is.

2. A paródia, mint politikai műfaj

Napjainkban számtalan „talán paródia” készül politikai indíttatásból. Ezt nem csupán az teszi lehetővé, hogy ma már van paródia kivétel, de maga a Deckmyn döntés is, amely a „parody with” logika mentén tágra nyitotta a forrásművek paródiacélú felhasználását. Miért is ne lehetne megengedni a politikai paródiát? Nem csupán a régi korok nagy nevettetőinek, például Hofi Gézának vagy a Rádiókabarénak a műsorszámai illettek e fogalom keretei közé, de a CDSM-irányelvet megelőző időszak precedensértékű döntéséhez vezető HVG címlap is politikai üzenetet hordozott. Politikai pártoknak/politikusoknak éppúgy megengedett lehet az, ami az átlagembernek.

A probléma nem ebben, hanem abban rejlik, hogy a politikai paródiákból többnyire hiányzik a humor. Ezek a tartalmak megosztók, sok esetben a dehumanizálást célozzák és legtöbbször szigorúan csak a pártpolitikai nézetek szerint felosztható közönség bizonyos tagjait nevettetik meg (anélkül, hogy tényleg viccesek lennének). Ezek a tartalmak felhigíthatják a paródia dogmatikai keretrendszerét és még nehezebbé teszik a paródia „jogidegen” fogalmi alapjának, vagyis a „humor vagy gúny” párosának a jogi megítélését.

Konkrét esetek elemzése nélkül állítom, hogy komoly aggályaim vannak az ilyen, alapvetően audiovizuális tartalmak jogszabálynak való megfelelőségét illetően (lásd az egyik ilyen legfrissebb példát a Monthy Python „Brian élete” című filmjének a felhasználását illetően). Mégsem biztos, hogy realitás elvárni, hogy az eredeti jogosultak perre vigyék a felhasználást. Márpedig csak az esetről-esetre fejlődő bírói mérlegelés tudna határt szabni az erősödő politikai cinizmusnak.

3. A mesterséges intelligencia szerepe

A Deckmyn döntést lehet kedvelni és nem kedvelni, ám tény, hogy igyekezett világosan meghatározni a paródia önálló uniós fogalmának a tartalmát; ideértve bizonyos „nem feltételek” meghatározását is. Eszerint „a paródia lényeges jellemzője egyrészt egy létező mű felidézése, bemutatva ugyanakkor az e műtől való érzékelhető eltéréseket, másrészt a humor vagy gúny kifejezése.” Ugyanakkor nem következik a paródia fogalmából, hogy „eredeti, sajátos jellegről kell tanúskodnia, amely különbözik a parodizált eredeti műtől való érzékelhető eltérések bemutatásától, ésszerűen az eredeti mű szerzőjétől eltérő személynek kell legyen tulajdonítható, magára az eredeti műre kell irányulnia vagy meg kell jelölnie a parodizált mű forrását.”

Hogy ez a megközelítés a mindennapokban mit jelent a paródia számára általában véve, még nehéz megítélni. Így például szinte teljesen kizárt, hogy egy paródia ne lenne egyben mű is; a humoros/gúnyos művészi gondolatok szinte kizárt, hogy ne lépjenek túl az egyéni, eredeti jelleg látványosan alacsony küszöbértékén. Bizonytalan vagyok abban is, hogy a forrásmegjelölés szükségtelenségéhez a nem harmonizált, tehát nemzeti hatáskörben maradó személyhez fűződő jogoknak ne lenne hozzáfűzni valójuk. Esetleg fenntartható-e olyan nemzeti megoldás, ami a paródiát nem tekinti „korlátozásnak vagy kivételnek”, azt inkább a vagyoni jogoktól független önálló alkotásnak tekinti? (A német 23.§ ugyan elbukott, ám az olasz joggyakorlat a 2022-es Zorro ítéletig nem találta a Deckmyn döntéssel ellentétesnek ezt az értelmezést; és a skandináv országok jogából is is ismert – német mintát követő – „szabad használatra” vonatkozó szabályok is hatályban maradtak.)

A generatív mesterséges intelligencia segítségével létrehozott „sosem volt” tartalmakra épülő paródiák kapcsán egy további paradoxonra érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt a feltételek közül jó eséllyel nem teljesül a forrásmű azonosítható felidézése egy deepfake videó esetén; vagyis talán – hangsúlyozottan csak talán, hiszen erről bírói döntésre lenne szükség – a paródia-kivétel alkalmazása kizárható a generatív paródiák kapcsán. Másrészt azonban, feltéve, hogy a felidézés követelménye teljesül, a Deckmyn döntés „nem feltételei” lényegesen rugalmasabb mozgásteret engednek az ilyen AI-generált tartalmaknak. Azok ugyanis – jelen állás szerint – nem részesülnek jogvédelemnek a szerzői egyéni, eredeti jelleg hiánya okán; csakhogy erre nincs is szükség a paródia minősítéshez. Nem elvárás, hogy más személynek tulajdonítsuk a paródiát – nos, az AI nem is személy. Végül a „parody with” (eszközparódia) logikából következően a paródia bárminek a kifigurázására irányulhat, nem szükséges konkrét műre vagy annak szerzőjére irányulnia; egy deepfake erre tökéletesen alkalmas lehet.

Ha azonban a fentiek szerint igaz, hogy a Deckmyn kritériumok alapján nem lehet kizárni a „mesterséges paródiát”, úgy rendkívül érdekes lesz megfigyelni, hogy lehetnek-e egyáltalán következményei a közösségi és lineáris médiát, valamint számos közterületet az elmúlt hónapokban elárasztó „AI-generált kamu politikai paródiáknak”, amelyek sosem volt kijelentéseket adnak mások szájába.

Azt is érdemes ehhez hozzátenni, hogy megítélésem szerint a paródiaminősítés nem ad felmentést más jogszabályi előírások alól. Az imént említett „AI-generált kamu politikai paródiák” meglátásom szerint ütközhetnek az MI Rendelet deepfake technológiával kapcsolatos előírásaival, és akár személyiségi jogokat is sérthetnek nyilvánvaló hamis voltukra tekintettel.