Petőfi 200 – és ami szerzői jogilag előtte volt…
Petőfi 200 – szép évforduló egy nagy magyar szerzőről. A jelen blogposzt, amely a Petőfinek szánt emlékévünk elejére kívánkozik, távolabbról szemléli majd a korszakot és e jeles költőt. Szerepét – semmilyen szempontból nem kicsinyítve – mégis csak „egynek” tekinti a szerzői jog fejlődésének rögös útján.
Kezdjük ott, ahol részben a Leonardo da Vinci emlékév alkalmával abbahagytam. Akkor alapvetően arról értekeztem, hogy mennyire fontos is volt az individuum megjelenése a későbbi szerzői jog kifejlődése szempontjából. És ha már da Vinci, akkor azt állítottam, hogy az egyéniség megszületése elsődlegesen a reneszánsz időszakára esett, ahogy a könyvnyomtatás feltalálása is, illetve a formálódó (könyv)piac is. A világ első szerzői jogi törvényére mégis további jó 2 évszázadot várni kellett. Ennek pedig a legfontosabb oka a kor politikai „éretlenségében” keresendő. A XVI-XVII. század Európában a vallásszabadság, a polgárosodás és a „nemzet-államosodás” kialakulásával telt. Így lehet az, hogy Angliában is csupán 1709-ben látták elérkezettnek az időt az állami cenzúra lebontására.
Mi a helyzet Magyarországgal? Ez alábbi rövid elemzésben arra vállalkozok, hogy felvillantsam a gondolataimat arról, hogy az első magyar szerzői jogi törvény miért csak 1884-ben születhetett meg.
Nézzünk egy kicsit a mélyére a négy tényezőnek, amelyet az imént említettem. Ebből jól láthatóan az első három tartalmi feltétel terén nem maradt el Magyarország a nyugati trendektől. Egyrészt ott a könyvnyomtatás. A magyar nyomdászok a XVI. században megkezdték a Biblia nyomtatását, a jól ismert példa szerint 1584-ben a nagyszombati főiskola megszerezte a Corpus Iuris Hungarici kiadásának kizárólagos jogát, s mindezt a privilégiumlevélben rögzített azon záradék tudatában, hogy a más általi utánnyomás és jogtalan árulás tíz arany márkával volt büntetendő. Másrészt ott vannak az alkotók: számtalan olyan XVI-XVII. századi személy nevét őrzi a történelem, akik magyar földön alkottak maradandót (Balassi Bálint, Tinódi Lantos Sebestény, Pázmány Péter – vagy épp Mátyás király, még XV. századi, reneszánsz udvarának jobbára külföldi mesterei). Végül ott a harmadik faktor: felvevőpiac. Nos, igen, e téren egyértelmű, hogy a török hódoltság időszaka nem kedvezett a társadalmi fejlődésnek. Moháccsal nem csupán kiváló harcosok vesztek oda, de olyan emberek ezrei, akik potenciális bázisát jelent(h)ették volna a tanult magyar társadalomnak. Talán ez az a pont, ahol a magyar szerzői jog fejlődésének egy „mennyiségi” akadálya keletkezett, hiszen minél több példányt kellett (volna) egy könyvből nyomtatni, annál olcsóbb lehetett volna az egységnyi költsége a példányoknak.
Mindezek fényében az sem meglepő, hogy a korai magyar „szerzői jogi valóság” nagyban hasonlított a nyugati trendhez: uralkodói privilégiumok biztosították az egyedi nyomtatási engedélyeket, illetve a jogsértőkkel szembeni fellépést. Ráadásul ezt a privilégiumokon alapuló rendszert Angliában is csak a XVIII. század elején, Franciaországban ugyanezen évszázad végén, sok más európai országokban pedig csupán a XIX. századra számolták fel. Így tehát bizonyos szempontból „értelmetlen” is lenne a XIX. századnál előbbre várni a szerzői jogi törvényhozást magyar földön is. Ami azt illeti, bizonyos szempontból még a XIX. század kezdete előtt megtörtént az „első lépés”. Amint erre korábbi (elég zsenge…) kutatásaimban rávilágítottam, elsőként egy 1775-ös osztrák királyi rendelet alkalmazását rendelték el 1793-ban a magyar szerzőkre nézve. (Egy 1794-es királyi rendelet pedig a reciprocitás elve szerint rendelte védeni az osztrák és magyar szerzőket a Monarchia ellentétes részterületein.) Bár sokan ezt a szabályozást szeretik elfelejteni, mégsem szabad. Tény ugyanakkor, hogy ez nem magyar szerzői jogi szabályozás. Épp ezért óriási a szerepe a szerzői jog szempontjából is a magyar történelem egyik legnagyszerűbb korszakának, a reformkornak.
Ez a blog nem a reformkor évtizedeiről szól (Kölcsey Himnuszától a nyelvújításon át a forradalomig, de még bőven azon túl is a kiegyezésig). A lényeg talán abban rejlik, hogy a magyarok olyat tettek, amihez akár csak pár évtizeddel korábban sem lett volna kellő erejük: megpróbálták egy új magyar nemzeti identitást létrehozni. Ennek számos velejárója mellett gyönyörű irodalmi és képzőművészeti alkotások születtek, és fellendült a tudományos gondolkodás is. (E három terület a szerzői jog klasszikus oltalmi triója.) Ehhez természetesen kellő számú „middlemen”, vagyis közvetítői réteg társult: kiadók, nyomdák, színházak, kávéházak (bizony, régen a kávéház sem csak a nedűről szólt), az Akadémia, amelyek révén a magyar szó és tudás széles tömegekhez juthatott.
Ez az a pont, ahol a blogunk által is ünnepelt Petőfi Sándor kiemelt helyet kaphat. Budapest egyik legismertebb arca lett az 1840-es években, könnyen érthető, szép verseket írt, vélhetőleg (hiszen személyesen nem ismertem) magával ragadó ember lehetett, nem csuda, hogy 1848-as kiállása legalább annyira (ha nem még inkább) figyelemre méltó, mint költészete. (Semmi bajom az Anyám tyúkjával, de a Nemzeti dal valahogy jobban a szívemhez szól.)
Mégis, lássuk be, ez sem lett volna elég a magyar szerzői jog megszületéséhez. Néhány olyan embert kell külön is kiemelni, akiknek a szerepe bizonyos szempontból még jelentősebb is volt, mint költőinké és tudósainké. Az első ilyen személy Szemere Bertalan volt, aki – sok más nemesember fiatalkori neveltetéséhez hasonlóan – számos évet külföldön töltött, hogy tanuljon (no, vélhetőleg szórakozott is). Szemere járt Angliában, német és francia földön is. Részben ennek és a jog iránti elkötelezettségének is köszönhető, hogy az ő nevéhez kötjük az első magyar szerzői jogi törvénytervezetet, amely 1844-ben jelent meg – és csak fejet hajthatunk modernitása előtt. Ha pontosak akarunk lenni, akkor egyrészt meg kell említenünk Toldy (Schedel) Ferencz nevét, aki az első (két) tudományos igényességű művet írta a szerzői jogról (1838-ban és 1840-ben), amelyek azonban törvényjavaslatnak nem minősültek. Másrészt azt is világossá kell tenni, hogy Szemere is – legalább részben – egy olyan kéziratból dolgozott, amelyet a Kisfaludy Társaság bizottsága (amelynek tagsága a következő volt: Bajza József, Bártfai László, Bertha Sándor, Fáy András, Fogarasi János, Kiss Károly, Simon Florent és Vörösmarty Mihály).
A fokozódó politikai helyzet miatt azonban az Országgyűlés e korszakos gondolatokat nem tárgyalhatta, többek között ezért sem, mert Ausztria 1846-ban adott ki ilyen jellegű pátenst. (Nehéz elképzelni, hogy az osztrák uralkodó azonnal jóváhagyta volna, hogy a birodalom egy részében más normát alkalmazzanak egy ennyire friss jogszabály helyett.) Így miután a forradalmat letörték, egy időre kevés politikai realitása volt a nemzeti szerzői jogi törvény elfogadásának. Az említett 1846-os pátenst 1852-ben kifejezett jelleggel hatályba léptették Magyarországon.
A Kiegyezést követően azonban újra lendületet nyert a jogszabályalkotás folyamata, és sok közbülső állomás mellett a végső befutó a Petőfi által is megénekelt „Laci te, hallod-e” Arany László által előkészített, és az Apáthy István igazságügyminiszter által „menedzselt” normaszöveg lett (1884-ben).
Ha mindezt egybe akarjuk olvasni, világossá válhat tehát a szerzői jog megszületésének négyes feltételrendszerén belül a magyar valóságban a negyedik, tehát politikai feltétel/környezet fontossága volt oly döntő. Ám ehhez, tagadhatatlanul kellett a reformkor számos zsenije, köztük az év során számos további poszt keretében megünnepelt Petőfi Sándor is.
A témakörhöz további forrásokat a már említett publikációmban találhat a becses olvasó.