Lépések a folklór kifejeződéseinek nemzetközi jogi védelmében

A népművészet megjelenése a szellemi tulajdonvédelemben mindig is érdekelt. Nem csak a témakörhöz való személyes kötődés miatt, hanem azért is mert a népművészet kimeríthetetlen ötlettára azoknak a felhasználásoknak, amelyek tartalmi világukat nagyban valamilyen népi motívumra, hiedelemre, dallamra építik. Ebben a rövid(nek szánt) blogposztban szeretném vázlatosan ismertetni azokat a lépéseket, amelyeket a nemzetközi jogalkotó a folklór kifejeződéseinek nemzetközi védelme érdekében tett, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A folklór tekintetében szerzői és szomszédos jogi szempontból több probléma számba vehető. Egyrészről nem világos első pillantásra, hogy kit is kellene jogosultnak tekinteni, már amennyiben elfogadjuk azt az alapvetést, hogy a folklór kifejeződése önmagában érdemes a védelemre. A védelem tárgyának és jogosultjának pontos meghatározása a másodlagos felhasználások tekintetében rendkívül fontos lenne. A folklór definíciója sem nyert el egy mindenki által megnyugtatóan elfogadható formát. Annyit tudunk megfogalmazni első körben, hogy folklórnak lehet tekinteni az adott esetben országhatárokon is átívelő, vagy egy adott országon belül több népcsoport által is magáénak vallott hagyományos kultúrát, kulturális örökséget, őshonos tudást és örökséget.

A WIPO kormányközi bizottsága (egészen pontosan: Intergovernmental Committee on Intellectual Property and Genetic Resources, Traditional Knowledge and Folklore) úgy tekinti, hogy a folklór felosztható három csoportra: 1. genetikai erőforrás (ha esetleg a fordításom pontatlan, akkor elnézést kérek, az eredeti terminus genetic resource-ként szerepel az angol nyelvű szakirodalomban); 2. hagyományos tudás (traditional knowledge) és 3. a folklór kifejeződései, mint közös örökség.

A folklór kifejeződéseinek védelme iránti igény igazán hangsúlyossá csak a XX. század második felében vált, éppen akkor, amikor a gyarmati sorból függetlenné vált egy sor afrikai és ázsiai ország. Amint az látható lesz, a nemzeti folklórkincs védelme iránt igény kifejezése éppen általuk volt a leghangosabb. Nem véletlenül. Az alapvetően szegény, de nyersanyagban gazdag egykori gyarmati országok – amelyek közelmúltbeli történelmét súlyos polgárháborúk terhelték, vagy terhelik napjainkig – erőforrásnak tekintik azokat a törzsi, hagyományos társadalmi művészi jellegű elemeket, amelyeket a nyugati popkultúra nem egyszer használt fel blockbuster művek és más teljesítmények előállításához. A függetlenséget követő jogfejlesztés eredményeként igyekeztek megteremteni mindenhol a megfelelő és modern szerzői jogi szabályozási környezetet. Már csak azért is, mert ez a nyugati, egykori gyarmattartó országoknak is érdekében állt. Az oktatás fejlesztéséhez ugyanis az egykori anyaországból vagy más fejlett országból kellett tankönyveket importálni. Ez indokolttá tette a megfelelő szintű szerzői jogi védelmi környezet kialakítását mind a szerzők, mind más kapcsolódó jogi jogosultak tekintetében, hogy a tankönyvek és más irodalmi művek szerzői az egykori gyarmaton is kellőképpen védve legyenek. A hazai jogfejlesztés egybe esett azzal a folyamattal, amelyben az egykori kolóniák bekapcsolódtak a nemzetközi szerzői jogi vérkeringésbe.

A folklór kifejeződéseinek és a népi kultúra, hagyományok, örökség védelmének egyik első fontos állomásaként az afrikai államok kidolgoztak egy tervezetet a folklór védelmére 1964-ben (UNESCO Draft Model Copyright Law). Ebben a folklórt olyan szöveges vagy szöveg nélküli zeneművekkel azonosították, amelyekben domináns és érzékelhető volt az afrikai kulturális örökség. Vagyis más szóval a védelem körébe javasolták sorolni a generációról generációra szóban átszálló örökséget, amelyeket kortárs művekben használtak fel.

1967-ben a Berni Uniós Egyezmény egy jelentős revíziós folyamaton esett át. A stockholmi tárgyalásokon az indiai delegáció kezdeményezte egy munkacsoport felállítását, amely megfontolásra ajánlotta a BUE 2. cikk (1) bekezdésének módosítását, amely a védelem körébe vonta volna a folklór kifejeződését is. A védelem elismerését további feltételekhez kötötték volna: a művet még nem hozták nyilvánosságra, a szerző ismeretlen és feltételezhető, hogy a szerző a BUE-ban részes tagállam állampolgára. E hármas feltételrendszer megvalósulása esetén a BUE felhatalmazta volna a tagállam illetékes hatóságát, hogy képviselje a szerzőt. Ez a nyakatekert és a folklór szempontjából szinte értelmezhetetlen szabály be is került a BUE-ba [15. cikk (4) bekezdés], amelyről vélhető, hogy a fő célja az volt, hogy a folklór kifejeződéseit valamiféle állami védernyő alá vonja.

Ez a megközelítés nem csak, hogy nehezen értelmezhető, hanem hiányos is, hiszen a védelem köréből kimaradnak olyan elemek, mint a néptánc, a népművészet gazdasági értéke pedig továbbra sem nyert közvetlen védelmet. Részben erre is tekintettel javasolta a bolíviai kormány 1973-ban az Egyetemes Szerzői Jogi Egyezmény kiegészítését, hogy az lefedje, és egyben az adott ország tulajdonaként határozza meg azokat a kulturális kifejeződéseket, amelyeknek eredete egy kollektív ismeretlenre (collective anonymus origin). Ugyan a kezdeményezést nem, azt ugyanakkor elfogadta a nemzetközi közösség, hogy a folklór rendelkezik olyan aspektussal, amely érdemes a szellemi tulajdonvédelemre.

1976-ban Tunis-ban elfogadták a Tunis Model Law on Copyrgith for Developing Countries elnevezésű dokumentumot a WIPO és az UNESCO égisze alatt, amely kötőerővel nem rendelkezett. A 6. cikk (1) bekezdése megadta a folklór definícióját az alábbiak szerint: “minden irodalmi, művészeti és tudományos mű, amelyet olyan szerző alkotott, aki a tagállam állampolgára, vagy a tagállam területén élő nemzeti kisebbség tagja, amennyiben a mű generációról generációra öröklődött és a helyi tradicionális közösség kulturális örökségének alapvető elemét képezi.” A (2) bekezdés egy olyan rendelkezést tartalmaz, amely szerzői jogi szempontból több mint aggályos. A védelmet ugyanis nem korlátozta volna időben. A mű rögzítése a védelem keletkezése szempontjából fontos elem lett volna, sőt feltétel. Ez ugyanakkor szinte kivitelezhetetlen olyan művek esetében, amelyeknek eredeti szerzője, eredeti közlője a múlt homályába vész, így nincs lehetőség azonosítására és az eredeti műpéldány rögzítésére sem. Arról nem is beszélve, hogy a népművészet elemei szájról szájra, generációról generációra terjednek és módosulnak az idők folyamán. A 17. cikk egy olyan díjazást szeretett volna meghonosítani, amely a közösségnek járt volna az kulturális hagyatékuk körébe tartozó örökség felhasználásáért (Domain Public Payant). Ez már egy előremutató törekvés volt, hiszen elismerte volna a közösségek kulturális örökségük tekintetében valóban létező gazdasági érdekeket.

1982-ben egy újabb kísérlet született a folklór nemzetközi szabályozására, elismerésére, valamint a jogellenes felhasználás megakadályozására (1982 Model Provisions Against Illicit Exploitation and Other Prejudicial Actions). A védelem idejének korlátlansága ismét felmerült, a rögzítés követelményétől azonban eltekintettek. A díjazás továbbra is napirenden maradt, azzal, hogy a közönség számára lehetővé kell tenni, hogy a kreatív tartalmakat előállítók meríthessenek a gazdag eszköztárból (free borrowing – szabad kölcsönvétel). A folklór kifejeződései tekintetében kidolgozott definíciót nem találhatunk, van viszont egy nem kimerítő jellegű felsorolás, amely említi a népmesét, mint szóban kifejezett alkotást, a zenei kifejezést, például népzene, akár énekelve, akár hangszerrel eljátszva, továbbá ide sorolja a néptáncot és más művészi jellegű rituálét, mint mozdulatokkal kifejezett mozgásformát. A szöveg ugyanakkor nem foglalkozik azokkal a népi kincsekkel, amiken egyszerre több ország, vagy egy országon belül két vagy több különböző etnikum osztozik, illetve nem választja el élesen egymástól a népmesét és népi legendákat.

Az 1989-es UNESCO ajánlás (Recommendation on the Safeguarding of Traditional Culture and Folklore) lényegében arra jutott, hogy a folklór elemei (amelyek közé többek között a nyelvi, irodalmi, zenei, táncos, játékos, mitológiai, rituális, hagyományos, kézművesipari, építészeti és más művészi kifejeződéseket sorolja) olyan kulturális örökséget testesítenek meg, amelyek kimeríthetetlen tárházai az ötleteknek és inspirációknak, amelyek szabadon elérhetők az alkotók számára.

Vagyis azt láthatjuk, hogy a modern szerzői jogi rendszerek nem sorolják, dogmatikai felépítésüket tekintve nem is sorolhatják a folklór azon eredeti elemeit a védelemre számot tartó művek közé, amelyeknek az eredeti szerzője nem ismert. Ezek a tradicionális elemek egy adott közösség történelmi hagyatéka, amely organikus, évszázados, sőt néhol évezredes fejlődés eredménye. Ugyanakkor vannak olyan kifejeződés formák, amelyek bevonhatók a modern szabályozás alá. Így az az erdélyi adatközlő, aki a népdalt felénekli a gyűjtőnek, álláspontom szerint besorolható az előadó fogalma alá, ahogy a felvétel a hangfelvétel keretei közé. Ugyanígy előadóművész az a táncos, aki eltáncol egy népi elemekre épülő koreográfiát. Az is vitathatatlan ugyanakkor, hogy a népművészet kincsestára számszerűsíthető gazdasági előnyt keletkeztethet annál az alkotónál, aki elemeit felhasználva műsort, előadást, más kreatív, egyéni, eredeti jellegű művet készít belőle. Ezt a WIPO kormányközi bizottsága is elismerte 2015-ben, amellyel egy újabb állomáshoz érkeztünk a nemzetközi jogalkotási folyamatban. A törekvés ismét az, hogy védelmet nyújtson a hagyományos ismeretek és az azokat létrehozó közösségek számára.

A bejegyzéshez az alábbi tanulmányokat használtam fel:

Stephen Collins: Traditional knowledge: protecting the intagible and tracint the development of international protection for folklore. In: Abbe E.L. Brown – Charlotte Waelde (ed.): Research Handbook on Intellectual Property and Creative Industries. Edward Elgar, 2018. p. 216-229.

Susy Frankel: The creative sector and traditional knowledge. In: Uo. p. 230-240.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük