Szpunar főtanácsnok megágyazott a beágyazás halálának

Drámai a cím? Kissé. És kissé pontatlan is, mégsem hagyhattam ki a lehetőséget. Maciej Szpunar főtanácsnok 2020. szeptember 10-én közzétett, a C-392/19-es számú VG Bild-Kunst ügyben ugyanis úgy találta, hogy az in-line linkelés (amely kattintás nélkül, automatikusan elérhetővé teszi a forrásoldalakon elhelyezett tartalmakat a céloldalba ágyazva) a szerzői jogosultak engedélye nélkül jogsértő magatartás.

Maga az indítvány azonban ennél sokkal mélyebb, mind tartalmában, mind megállapításaiban. Az eredeti megkeresés ugyanis a beágyazás (embedding) technológiájának a jogszerűségével volt kapcsolatos, a főtanácsnok azonban érdemi különbséget tett az automatikus elérést lehetővé tevő in-line linknig, és a kattintás igénylő framing technológia között. (Őszinte leszek: egy 2015-ös magyar, majd 2016-os angol tanulmányomban magam is felhívtam a figyelmet arra, hogy az automatikus elérést lehetővé tevő linkek problémásabbnak tűnnek a klikkelést igénylőknél.) Előbbire nézve általában véve megállapította az engedélykényszert, és e vonatkozásban elvetette azt a lehetőséget, hogy az online jogszerűen hozzáférhetővé tett tartalmakat bármi más linkelhetné – adott esetben in-line link segítségével is. (Arra, hogy e vélemény praktikusan miként lesz érvényesíthető, hogy az engedélyezésre milyen automatizmusok jöhetnek létre – mert hogy tömeges jelenségről van szó, az biztos -, nem nagyon kaptunk választ.) Másrészről azonban a framing technológiáját akkor is jogszerűnek véli a főtanácsnok, ha a frame mögötti tartalom elérését egyébként eredendően a jogosult hatásos műszaki intézkedéssel igyekezett védeni. E némileg furcsa logika mögött egyébként egyszerűen az rejlik, hogy a framing technológia esetén a főtanácsnok alkalmazhatónak látja a Svensson és GS Media ügyekben kimunkált korábbi gyakorlatot, vagyis az új nyilvánosság elméletét. Ez utóbbi pedig annyit eredményez, hogy mivel nincs engedélyköteles magatartás akkor, ha nincs új nyilvánosság, így hatásos műszaki intézkedéssel sem védhető az, ami nem engedélyköteles magatartás.

Talán naivitás, nekem mégsem ezek a dogmatikailag, praktikus és technikai szempontból is nehézségeket eredményező értelmezés a legizgalmasabb. Sokkal inkább azok a részek, amelyek

(1) a Svensson ügy óta a levegőben keringő, a Renckhoff ügyben tisztázni próbált “kvázi (avagy a főtanácsnok szavai szerint de facto) jogkimerülés” körüli bonyodalmakra fókuszálnak (végső soron ismét megerősítve azt, amit nem nagyon kell megerősíteni, vagyis hogy a lehívásra hozzáférhetővé tétel joga “nem merül ki” az első lehívásra hozzáférhetővé tétellel – ez a normaszövegek alapján is tiszta; ami nem tiszta, az az, hogy akkor mit jelent az új nyilvánosság elmélete valójában);

(2) amelyek az EUB szerepét illetik az előzetes döntéshozatali eljárás útján. E ponton hadd idézzem a kedvenc bekezdésemet a főtanácsnok tollából:

Bár a Bíróság a szerzői jog klasszikus terminológiai apparátusának keretében marad, amikor meghatározza a kizárólagos szerzői jog hatálya alá tartozó cselekményeket, és megkülönbözteti azoktól a cselekményektől, amelyek nem tartoznak e jog hatálya alá, nem szerzői jogi elméleti művet ír. Az uniós jog, a jelen esetben a 2001/29 irányelv értelmezésére hivatott Bíróságnak – noha vitathatatlanul absztrakt módon, tehát erga omnes hatállyal, mindazonáltal egy nemzeti bíróság által elé terjesztett konkrét jogvita alapján – olyan választ kell adnia, amely lehetővé teszi e bíróság számára valamely fél felelősségének megállapítását a szerzői jog megsértése miatt. Meg kell tehát állapítania e felelősség feltételeit, ami jóval túlmutat a szerző monopóliuma alá tartozó cselekmény körvonalainak puszta meghatározásán. A korlátozóbb megközelítés esetleg veszélyeztethetné a 2001/29 irányelv által megvalósított harmonizáció hatékony érvényesülését azáltal, hogy e felelősség meghatározó elemeit a nemzeti bíróságok szükségszerűen heterogén értékelésére hagyja.

(3) Amelyek az új nyilvánosság elméletét teljesen új kontextusba helyezik. E helyütt is egy végtelenül fontos idézet:

Meg kell tehát állapítani – amint azt a Bíróság a Renckhoff ítéletben tette –, hogy valamely műnek egy honlapon történő hozzáférhetővé tétele során a szerzői jogi jogosult által figyelembe vett közönség azon közönségből áll, amely az említett lapot megtekinti. A szerzői jogi jogosult által figyelembe vett közönség ilyen meghatározása véleményem szerint megfelelően tükrözi az internet valóságát. Noha ugyanis egy szabadon hozzáférhető honlapra elméletileg bármely internetfelhasználó ellátogathat, a gyakorlatban az ahhoz esetlegesen hozzáférő lehetséges felhasználók száma kétségkívül többé‑kevésbé jelentős, de hozzávetőlegesen meghatározott. A szerzői jogi jogosult műve hozzáférhetővé tételének engedélyezése során figyelembe veszi e lehetséges felhasználói kör terjedelmét. Ez különösen akkor fontos, ha e rendelkezésre bocsátás engedély alapján történik, mivel a feltételezett látogatók lehetséges száma jelentős tényező lehet az engedély árának meghatározásában.

(4) Végül azok a furcsa ellentmondások, amelyek vagy az én fejemben vannak, vagy az indítványban. Egészen pontosan én nem úgy emlékszek, hogy a Renckhoff ügyben a vitatott fotót beágyazták volna, hanem hogy az iskolai dolgozatot ténylegesen feltöltötték az alperes iskola szerverére, és úgy tették elérhetővé az iskola honlapján. (Vö.: Indítvány 93. pont.)

Őszintén kíváncsi leszek, hogyan dönt majd az EUB, mert döntésével mindenképpen érdemi változásokat eredményezhet az internet architektúrájában és a mindennapos gyakorlatokban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük