DMCA at 20 – 1. rész

Hihetetlen megtiszteltetésként éltem meg, hogy meghívást kaptam Peter Yu kollégától, a Texas A&M (TAMU) jogi karának professzorától, a helyi Center for Law and Intellectual Property (CLIP) vezetőjétől, hogy előadást tartsak a “DMCA at 20”, vagyis a 20 éves Digital Millennium Copyright Act tapasztalatait összegző szimpóziumon. Alább álljon itt egy tömör összefoglaló a rendkívül informatív, nagyon magas színvonalú eseményről. Igaz, hogy a tömörsége ellenére is három részre kell bontanom az egész beszámolót (félek, különben senki nem olvasná végig az egészet).

Kennedy Fort Worthben

A rendezvényt 2018. március 23-24-én tartották a texasi Fort Worth-ben. Habár a hely önmagában is figyelemre méltó (Kennedy elnök utolsó estéjét itt töltötte, a cowboy kalap a mindennapok része, a Chevrolet Malibu bérkocsim kicsinek számít, a légkondicionálás már márciusban kötelező), számomra mégis a szimpózium miatt marad majd emlékezetes. A program hét panelből állt össze, és mind más-más szempontból közelítette meg a DMCA-t annak ellenére, hogy átfedés szinte nem is volt, miközben az előadók száma 25 főt tett ki. Mi több, ez nem csak egy szimpla akadémiai program volt. Az előadók között a professzorok mellett gyakorló jogászok és jelenlegi vagy korábbi kormányzati szereplők is megtalálhatók voltak.

Glynn Lunney

Az első panel egyből a közepébe vágott: a DMCA hatásaira fókuszált. Michael W. Carroll (American University Washington College of Law) elsőként visszalépett a DMCA megalkotásának okaihoz: miközben 1998-ban rendelkezésre álltak a szükséges szerzői jogi doktrínák az online jogsértések megakadályozására (statutory damages, secondary liability), a végfelhasználók változó magatartása és az ezt lehetővé tevő üzleti modellek ezt felülírták némileg. Bár néhányan vitatták a jelenlévő közül (s velük én is egyetértek), Carroll szerint a web 2.0 már ekkor is jelen volt (valójában: legfeljebb csírájában). Mindezekre alapozva Carroll azt vizsgálta, mit hozott a Pinterest-generáció a társadalom és a szerzői jog számára, a válasz szerint pedig ez egy példa az olyan innovatív fejlesztésekre, amelyeket a DMCA lehetővé tesz. Wendy J. Gordon (Boston University School of Law) a “paracopyright” (mi csak az “unalmas” hatásos műszaki intézkedések címszó alatt ismerjük ezt – az amerikaik viszont szeretnek figyelemfelhívó neveket használni) megerősödéséről értekezett, és a fizikai világból hozható példákkal igyekezett alátámasztani álláspontját, miért áll ellentétben a DRM az Alkotmány szerzői jogi klauzulájával. (Érdekes gondolat, ilyet amerikai kutatótól még nem hallottam.) Justin Hughes (Loyola Law School, Los Angeles – az USA korábbi főtárgyalója a WIPO-nál, a Marrákesi és a Pekingi Egyezmény egyik “motorja”) ugyancsak felemlegette a DMCA megszületésével elérni tervezett célt [egyensúly kialakítása a neten a DRM (§1201) és a felelősségkorlátozás (§512) párhuzamos bevezetésével], és hangsúlyozta, hogy minden híresztelés ellenére a DRM nem halott: a YouTube kivételével gyakorlatilag minden streaming szolgáltató alkalmaz műszaki intézkedéseket a tartalmak megosztásakor, a könyvtári e-haszonkölcsönzésnek is garanciája a DRM. Ezen felül kitért arra, hogy meglátása szerint globálisan milyen sok ország az amerikai mintát követi a saját elektronikus kereskedelmi szabályozásának megalkotásakor. (E ponton némi fenntartásaim voltak, melyet előadásomban ki is emeltem: az Elker-irányelv azért nem épp, vagy inkább nem elsősorban az amerikai – sokkal inkább a német – mintát követte, de azt természetesen komolyan figyelembe vette.) Végül a panel utolsó előadója, Glynn S. Lunney (TAMU) a megjelenés előtt álló könyvét ismertette a jelenlévőkkel, ami számomra az egyik legizgalmasabb volt az első napon. Ebben Lunney az online fogyasztási modellek (mind illegális, mind legális) elterjedésének a zenepiacra gyakorolt hatásait vizsgálta, és bár a számokat e ponton nehéz lenne megismételni, a főbb megállapítások ezek voltak: a Napster megjelenésével ugyan jelentősen csökkent az éves szinten hangfelvételek vételére fordított összeg az Egyesült Államokban, ám ez nem érződik a kiadott lemezek számán, viszont a hangfelvételek “minőségén” igen. A Billboard 100-as listára például egyre kevesebb dal fér fel átlagosan egy év alatt, illetve a Rolling Stone magazin top500 legjobb album listáján a legjobb helyeket 60-as és 70-es évekbeli lemezek töltik be, ahogy a legtöbb toplistás dalt is három kivétellel (Taylor Swift, Miley Cirus és Rihanna) a 60-as években a csúcsot elérő zenészek adták. Sorolhatnám még, de ehelyett egy kevés megjegyzés: a kutatás nem vette figyelembe a népesség növekedését (vagyis arányosan még kevesebbet költ egy amerikai zenére), ahogy azt sem, hogy az emberek pénztárcája véges, és egyre jobban meg kell osztaniuk a pénzüket a zene és más tartalmak között.

A második panel a DMCA eredetét járta körbe. Jonathan Band (Jonathan Band PLLC) azt az érdekes kérdést vizsgálta, hogy vajon miért került ki a DMCA elfogadott szövegéből az uniós Adatbázis irányelvet nagyban követő szabályozás. A levezetett fejlődéstörténet érdekes politikai játszmát vázolt fel a támogatólag fellépő Képviselőház és a látványosan tiltakozó Szenátus között. Végül is a pletykák szerint azért maradt ki az anyag a DMCA-ből, mert egy másik fejezet, a “Vessel Hull Desgin Protection Act” (khm… ez hajótestek tervezésével kapcsolatos kérdés) kevésbé volt problematikus a feleknek. Eric Goldman (Santa Clara University School of Law) a DMCA safe harbor előírások degradálódásáról értekezett, és erősen elméleti, mégis izgalmas elemzésében azt vizsgálta, hogy milyen formai feltételeknek kellene megfelelnie a felelősségkorlátozási szabályoknak, és a jelek szerint ez egyre kevésbé sikerül: lassú eljárások, hosszú szabályozás (4000+ szóból áll a §512), nehezen értelmezhető szavak (például mi az “expeditious removal”), az alaptalan értesítésekkel szembeni fellépés sikertelennek bizonyult. Marshall Leaffer (Indiana University Maurer School of Law) a Cox v. BMG üggyel kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg a jelenlévőknek, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a BMG által megbízott Rightscore cég valójában egy copyright troll volt, ugyanakkor a Cox “13 strikes and you’re out” szisztémája teljességgel hatástalan megoldást kínált az ismételt jogsértőkkel szemben. Végül Alfred C. Yen (Boston College Law School), az egyik legizgalmasabb, ám csak work-in-progress, tehát további fejlesztésre váró, előadásában a közvetítő szolgáltatók másodlagos felelősségével és a felelősségkorlátozással kapcsolatos fontos döntésekben használt terminológiát hasonlította össze és gondolta végig, hogy e kifejezések mennyiben tolják el a bizonyítási terhet, illetve mennyiben teszik könnyűvé egyáltalán a felelősség avagy a felelősségkorlátozási előírások alkalmazását.

A 2. részt lásd itt.

A 3. részt lásd itt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük