Nyilvánossághoz közvetítési morzsák az EUB-tól #12: Hotel Edelweiss

Egyszerűen nem lehet megunni a nyilvánossághoz közvetítés vagyoni jogával kapcsolatos uniós joggyakorlatot. Immáron a 12. előzetes döntést kívánom tömören ismertetni, de azóta már megszületett a 13. döntés is. (Bűvös szám, talán itt egyszer véget ér ez a sorozat?) A mai jogeset a Hotel Edelweiss döntés.

A jogeset tényállását hagyjuk. (Egyszerűen: hotelszobák, televízió-készülékek, fizetővendégek – és egy számla egy hotel felé, amelyik nem volt hajlandó díjazást fizetni a televízió-szervezetek közös jogkezelő szervezetének.) A jogvita az irányadó uniós irányelv (2006/115/EK) egy konkrét szakaszában fellelhető eltérésekből fakad. Nézzünk csak rá erre:

„8. cikk (1) A tagállamok biztosítják az előadóművészek számára a kizárólagos jogot előadásaik vezeték nélküli sugárzásának és nyilvánossághoz történő közvetítésének engedélyezésére, illetve megtiltására, kivéve ha az előadás már maga is sugárzott előadás, vagy rögzített felvételen alapul.
(2) A tagállamok biztosítják azt a jogot, amelynek célja, hogy a felhasználó egy egyszeri méltányos díjat fizessen a hangfelvétel kereskedelmi célú nyilvánosságra hozatala, illetve e hangfelvétel példányának vezeték nélküli sugárzása vagy egyéb módon a nyilvánossághoz közvetítése esetén, valamint hogy ezen díjat az érintett előadóművészek és hangfelvétel-előállítók között felosszák. Az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók közötti megállapodás hiányában a tagállamok meghatározhatják a feltételeket, amelyek alapján közöttük a díj felosztásra kerül.
(3) A tagállamok a műsorsugárzó szervezetek számára kizárólagos jogot biztosítanak sugárzott műsoraik vezeték nélküli sugárzásának, illetve nyilvánossághoz közvetítésének engedélyezésére, illetve megtiltására, amennyiben e közvetítés olyan helyiségben történik, amely belépti díj ellenében hozzáférhető a nyilvánosság számára.”

Én ide biztosan nem a TV miatt mennék…

Jól látható, hogy az első bekezdés az előadóművészek, a második a hangfelvétel-előállítók, a harmadik pedig a rádió- és televízió szervezetek nyilvánossághoz közvetítési jogát taglalja. (A szerzők e jogát a 2001/29/EK irányelv harmonizálta.) A 8. cikk (3) bekezdésben – a Római Egyezménnyel való összhang biztosítása céljából – egy nagyon fontos részletszabályt találhatunk: engedélyköteles felhasználásról csak akkor beszélhetünk, ha belépti díjas nyilvános helyeken kerül sor a nyilvánossághoz közvetítésre. Az EUB-nak végső soron arra a kérdésre kellett választ találnia, hogy belépti díj-e a hotelszoba díja, amely szükségképpen felölel számos, a hotel által nyújtott szolgáltatást. Az EUB úgy vélekedett, hogy nem tekinthető annak. A belépti díj nem öleli fel a szoba bérleti díját, ahogy az étteremben elfogyasztott ételek ára sem tekinthető belépti díjnak. Ahogy a bírák jelezték:

a szállodai szoba ára, az éttermi szolgáltatás árához hasonlóan nem valamely, kifejezetten a televízió‑ és rádióműsorok nyilvánossághoz közvetítéséért kért belépti díj, hanem az elsősorban a szállásszolgáltatás ellenértékének minősül, amely szolgáltatáshoz a szálloda kategóriájától függően bizonyos olyan kiegészítő szolgáltatások kapcsolódnak, mint a televízió‑ és rádióműsorok közvetítése a szobák berendezésének részét képező vevőkészülékek segítségével, amely szolgáltatásokat rendszerint megkülönböztetés nélkül belefoglalják az éjszakai szállás árába.” (24. pont)

A döntés tehát az irányelv és a Római Egyezmény szószerinti értelmezésén alapszik, ugyanakkor azzal a furcsa következménnyel jár, hogy ugyanaz a magatartás (televízió-készülékek elhelyezése hotelszobában, amin keresztül jogvédett tartalmak kerülnek közvetítésre) egyes jogosultak esetén feltételezi a díjfizetést, más esetekben nem. C’est la vie.

Az előzetes döntéssel kapcsolatosan lásd Tatiana Synodinou elemézését a Kluwer Copyright Blogon.

Update #1: Gyémánt András kolléga félve kérdezett rá a Facebookon: és akkor ez mit jelent például a sportközvetítések magyar vendéglátóipari egységekben történő megtekintésére nézve? Jogos, és egyből egy mea culpa: fent én csak a jogesetet elemeztem, nem tekintettem annak a keretein túlra. De ha már rákérdezett András, íme egy kis update. Az EUB által hivatkozott Római Egyezmény kommentárja konkrétan rögzíti (igaz, csak példaként), hogy az éttermi fogyasztás nem tekinthető belépti díjnak. Világos, hogy a televíziót azért helyezik el az éttermekben, kocsmákban, mert úgy könnyebb a szórakozás (és a fogyasztás), de ez „csak” egy dolog. A nemzetközi szabályozás, amit az EU is követ, a televíziószervezetek esetén feltételül tűzi a belépti díj szedését. A magyar Szjt. nemzetközi szerzői jogi és EU-konform, lásd 80.§ (2) bekezdés. Más szóval a fentiekkel azonos következtetésre kellene jutni idehaza is. Az teljesen más kérdés, hogy amennyiben a televíziós műsor amúgy például hangfelvételeket tartalmaz, akkor felmerülhet a jogdíjfizetés kényszere, hiszen a hangfelvétel-előállítót (ahogy a hangfelvétellel érintett szerzőket és az előadóművészeket is) megilleti a nyilvánossághoz közvetítés joga – belépti díjtól függetlenül is. Andris, jó így? 🙂

A döntésről lásd a Kluwer Copyright Blog elemzését.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük