Előzetes döntés a Soulier és Doke ügyben

Az ügy a kereskedelmi forgalomban nem kapható könyvek digitalizálásával kapcsolatban néhány évvel ezelőtt bevezetett francia megoldás uniós joggal való összeegyeztethetőségét vizsgálta. Nem árulok zsákbamacskát és már itt leszögezem, hogy az EuB a rendszer lényegét nem találta összeegyeztethetőnek az irányelvi előírásokkal. Nézzük a részleteket!

Az előzmények

A francia jogalkotó 2012-ben fogadott el egy törvényt a kereskedelmi forgalomban nem kapható könyvek digitalizálásáról. Röviden összefoglalva ez egy olyan engedélyezési mechanizmust takar, amelyben a még szerzői jogi oltalom alatt álló, ámde kereskedelmi forgalomban már nem kapható könyvek digitális felhasználásaira a kiadók engedélyt szerezhetnek a írókat (és kiadókat) tömörítő közös jogkezelő szervezettől. Ennek érdekében, mintegy a jogosítási folyamatot előkészítő lépésként a francia nemzeti könyvtár egy nyilvántartást vezet a kereskedelmi forgalomban nem kapható könyvekről. A szerző (és bizonyos körülmények között a nyomtatott mű kiadója) tiltakozással élhet a könyv nyilvántartásba vétele ellen, illetve később kiléptetheti a könyvet a közös jogkezelés alól. Gyakorlatilag tehát a szerzői jog gyakorlásának módja a klasszikus szabály megfordítását jelenti: azaz a főszabály nem a felhasználáshoz adott előzetes hozzájárulás, hanem annak utólagos megtiltása. Ilyen értelemben ez egy vélelmezett közös jogkezelésként fogható fel, amelynek célja, hogy ezeket a műveket a közönség újra felfedezze de mindezek mellett a szerzők vagyoni jogai is a lehető legkisebb mértékben sérüljenek. Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy az eredeti kiadó másokkal szemben kedvezményezett a felhasználási jog megszerzésére.

Az eljárás

Az ügyben két szerző indított peres eljárást a törvény végrehajtási rendeletének megsemmisítése iránt arra való hivatkozással, hogy ez olyan szerzői jogi kivételt vagy korlátozást jelent, amely egyébként nem szerepel az InfoSoc-irányelvben előírt tételes listában. A felperesek emellett a francia alkotmányban biztosított alapjogaik (így legfőképpen a tulajdon szabadságához való joghoz) sérelmére is hivatkoztak, amelynek következtében az ügy a francia Alkotmánytanács elé is került. Ez utóbbi arra a következtetésre jutott, hogy a kilépési lehetőség biztosítása a folyamat több pontján is kellő garanciát nyújt arra, hogy a szerzők alkotmányban biztosított jogai ne sérüljenek.

A bevezetett rendelkezések uniós joggal való összhangjával kapcsolatban pedig az EUB-nak kellett döntést hoznia. A főtanácsnok véleménye egy ideje már ismert volt az ügyben, amely a jogosítási rendszer számára kedvezőtlen megállapításokat tartalmazott, ugyanis nem találta összeegyeztethetőnek a francia megoldást az uniós joggal.

A Bíróság döntése

A Bíróság egyfelől elismeri azt, hogy a szerzői művek felhasználásához (az irányelvben tételesen felsorolt eseteken kívül) a szerző előzetes engedélye szükséges, bár ez a hozzájárulás álláspontja szerint megvalósulhat implicit formában is (35. pont). Az ilyen implicit hozzájárulás feltételeinek azonban szigorúan meghatározottnak kell lennie annak érdekében, hogy az alapelv a lehető legteljesebb mértékben érvényesülhessen (37. pont). A Bíróság megfogalmazása szerint tehát

„minden szerzőt hatékony módon tájékoztatni kell művének valamely harmadik személy általi, jövőbeli felhasználásáról, és amennyiben azt óhajtja, az annak megtiltása érdekében rendelkezésre bocsátott eszközökről” (38. pont)

A bevezetett francia megoldás az EuB által implicit hozzájárulásnak nevezett megoldás talaján áll: a szerző tiltakozásának hiányában a felhasználáshoz adott engedélyét vélelmezni kell. A bíróságnak tehát nem elvi kifogása van a törvényi megoldással kapcsolatban, hanem annak gyakorlati megvalósítását sérelmezi. Ugyanis arra hivatkozik, hogy nem bizonyított az, hogy az említett nemzeti szabályozás tartalmaz-e „a szerzők hatékony és egyéniesített tájékoztatását tartalmazó mechanizmust” (43. pont). A Bíróság ennél fogva az árva művek jogosítása kapcsán ismert jogosult kutatáshoz hasonló érvelést vezet be, amikor előírja a szerzők kifejezett tájékoztatását.

A francia megoldás tehát jelen formájában valóban nem összeegyeztethető az uniós joggal, hiszen a szerzőkre bízza annak ellenőrzését, hogy műveik szerepelnek-e az egyébként nyilvánosan elérhető adatbázisban. A döntés érveléséből viszont az is következik, hogy fenntartható marad a kialakított rendszer, amennyiben ahhoz a szerzők előzetes, egyéniesített és hatékony tájékoztatását kötik az adott mű nyilvántartásba vételekor. Ez egyébként nem is tűnik teljesen megvalósíthatatlannak: a törvény igen pontosan meghatározza a rendelkezésekkel érintett könyvek körét. Ráadásul mivel ezek korábban már kiadói szerződés tárgyát képezték, a szerző személye (és jó esetben tartózkodási helye is) ismert, a jogosult felkutatása emiatt az esetek többségében valószínűleg nem okoz bonyodalmat.

Eldöntendő kérdés marad viszont, hogy ezt a tájékoztatást kinek kell megtennie? Annak a személynek, aki a könyv adatbázisba való felvételét kéri? Az eredeti kiadónak (vagy jogutódjának), mert ő állt szerződéses kapcsolatban a szerzővel és egyébként is a rendszer favorizálja őt a digitális hasznosítás tekintetében? A nyilvántartást vezető nemzeti könyvtárnak? Vagy esetleg a közös jogkezelő szervezetnek, mert az engedélyeket végső soron ő adja meg? Hatékony tájékoztatásnak minősül-e egy (esetleg több email) elküldése, vagy postai úton szükséges ezt megtenni? Ha ez utóbbi, akkor tértivevényes küldeményként vagy sima levélként? Ki viseli a postaköltségeket?

Gyanítom, hogy a francia jogalkotó ezeknek a kérdéseknek a mentén át fogja szabni a korábbi megoldást annak érdekében, hogy ne kelljen teljesen megszüntetni egy ígéretesnek tekinthető, a modern kor követelményeihez illeszkedő jogosítási módot. Mindenesetre az érintett közös jogkezelő szervezet az alapügy jogerős lezárásáig az EuB döntésének tiszteletben tartása miatt felfüggesztette az új engedélyek kiadását.

További elemzést lásd a Kluwer Copyright Blogon.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük