A blog olvasói számára bizonyára nem újdonság, hogy a szerzői jogi oltalom alapvető kritériuma a mű egyéni, eredeti jellege. Ez elméleti síkon szépen és egyszerűen hangzik, a gyakorlatban azonban rengeteg szempont eseti mérlegelése alapján lehet álláspontot foglalni a kérdésben. A helyzet még izgalmasabb, ha első pillantásra olyan távolinak tűnő dolgokat vizsgálunk együtt, mint a sport és a szerzői jog, esetünkben pedig (na jó, a kapcsolat azért itt egyértelműbb) a sportfotó és a szerzői jog.

Az idei riói olimpia egyik ikonikus fényképévé vált az a kép, amelyen Usain Bolt a 100 méteres síkfutás elődöntőjében a célvonal előtt jellegzetes grimasszal (talán mosoly?) az arcán néz hátra a mezőny lehagyott tagjaira. A kép egy csapássá híressé vált annak is köszönhetően, hogy a jelenlévő sajtófotósok közül egynek sikerült elcsípnie a pillanatot (utóbb kiderült, hogy egy másik hasonló kép is készült, de mint tudjuk, az első mindent visz). Íme az ominózus kép:

Cameron Spencer/Getty Images (forrás: index.hu)

És íme egy kép arról, hogy egyébként a fotósarok, amelyben a futást fényképező fotósok kaptak helyet, hogy nézett ki:

Rickey Rogers / Reuters (forrás: index.hu)

Mindenkiben felmerült a kérdés, hogy mégis hogy lehetett az, hogy a jelenlévő fotósok közül kettőnek sikerült csak elcsípni ezt a pillanatot? A profi fotós felszerelés, az objektív és a rutin (ismerni az adott sportágat, a versenyzők mozgását) nyilván elengedhetetlen, de kell egy jó nagy adag szerencse is ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban készüljön el a kép. Elegendő-e mindez ahhoz, hogy a kép szerzői jogi szempontból is egyéni, eredeti jellegűnek minősüljön? Milyen kritériumok alapján mondható, hogy egy sportfotó szerzői jogi oltalomban részesül?

Fényképek kapcsán az egyéni, eredeti jelleg megállapításához az szükséges, hogy a fotósnak alkotói szabadsága legyen, vagyis maga határozhassa meg a beállítást, a szöget, a bevilágítást, a hátteret (pl. CA Paris, 4e chambre, 11 juin 1990). A Painer-ügyben például portréképek kapcsán az EUB elismerte ennek az alkotói szabadságnak a fennállását. Viszont egyébként a francia ítélkezési gyakorlat alapján például, amennyiben a fotó nem több valamely tárgy (CA de Riom, 11 septembre 1996), helyszín (TGI Nanterre 1re chambre, 18 mai 1994), állat (Cass. civ. 1re, 22 octobre 2011), egyén (CA Paris 4e chambre B, 27 septembre 1996), szolgai megörökítése, vagy általánosabban, ha a fotós döntéseit a technikai lehetőségek (TGI Paris 3e chambre, 8 mars 1995) vagy egy harmadik személy (TGI Paris 1re chambre 14 novembre 2001) diktálja.

Ezek az állítások (sport)eseményekre is igazak: a francia Semmítőszék egy ítéletében már megállapította, hogy egy autóverseny banális pillanatát megörökítő fénykép nem tekinthető egyéni, eredeti jellegű műnek, ráadásul az ilyen fényképek elkészültét ráadásul a technikai lehetőségek is behatárolják (Cass. 1re civ. 3 février 2004). A közelmúltban a nanterre-i elsőfokú bíróság is hasonlóan érvelt (a döntést  egyelőre nem sikerült fellelnem egyetlen adatbázisban sem, így jóhiszeműen hagyatkozom az erről készült beszámolóra) egy focimeccsen készült képekkel kapcsolatban. A képeket készítő fotós azzal érvelt, hogy bár választási szabadságát a meccs jellemzői korlátozták, mindezek ellenére a képek egyéni, eredeti jellegűek, hiszen ő választotta ki, hogy éppen melyik játékost fotózta, illetve a fényképezőgép beállításait is ő végezte el, amelyek együttesen eredményezték, hogy vissza nem térő pillanatokat örökített meg. A bíróság nem fogadta el ezt az érvelést és azt hangsúlyozta, hogy a fotós nem maga választotta a képek alanyát (az nyilvánvalóan a játék résztvevőire koncentrálódott), és semmilyen befolyása nem volt arra sem, hogy azok miként viselkedjenek a kamerája előtt, hiszen mindez a meccs menetéből következett. Ráadásul a fotósarok elhelyezkedése miatt a felvétel szögét, a perspektívát sem a fotós határozta meg. Vagyis összességében a fotók nem hordozzák magukon a fotós személyiségének lenyomatát, amelyek megalapoznák egyéni, eredeti jellegüket.

Milyen érdekes következtetéseket vonhatóak le mindebből? A fent említett világhírűvé vált fotó Usain Boltról vajon eléri az egyéni, eredeti jelleg mércéjét? A fotós ebben az esetben sem instruálhatta a versenyzőt erre az arckifejezésre, az valószínűleg nem is a fotósoknak szólt, hanem a versenytársaknak. A kép tárgya is viszonylag adott volt, egy futóversenyen általában nem a pálya szélén hagyott felszerelésekből komponált csendéletet szokás megörökíteni. Maga határozta meg viszont a felvétel szögét, hiszen, mint utóbb kiderült, ő nem a fotósarokban állt (ahonnan egyébként nem is lehetett látni ezt a pillanatot), hanem a pálya egy másik részén. Mindez elegendő lehet a szerzői jogi oltalom megállapításához?

A kérdést itt nyitva hagyom, és egyben arra biztatom a blog lelkes olvasóit, hogy kommentben fejtsék ki érveiket és próbáljunk együtt választ találni rá.