Az HBO legújabb saját gyártású sorozata, a Bakelit (ami igazából vinil) immáron pörög-forog a műsorszolgáltató Magyarországon is elérhető streaming platformján, vagyis a GO-n, és nem csak amiatt ajánlott darab, mert olyan nevek koprodukciójaként jegyzik, mint Martin Scorsese és maga Mick Jagger, hanem mert témáját tekintve is egy meglehetősen színes-szaftos világba csöppenhet a néző: nevesül a rock’n’roll aranykorának piszkos üzleti backstage-ébe nyer VIP bepillantást. Figyelem, spoilerek jönnek, aki még nem látta az első részt, ne olvasson tovább!
Hogy mekkora sztárság volt a hetvenes években lemez bizniszben utazni, mi sem példázza jobban, mint a bevezető epizód első öt percében hallható párbeszéd a főhős és az utcán strázsáló kokódíler között. A fizikai hordozón – vagyis akkoriban főleg vinil lemezen – terjesztett muzsika egy-egy toplistás előadóval hihetetlen üzletnek bizonyult, hiszen, ahogyan az a Bobby Cannavale által alakított Richie narrációjában is elhangzik, ha csak egy dollárt keresel egy-egy eladott LP-n, akkor (pofonegyszerű képlettel számolva) egymillió eladott lemezzel pontosan egymillió dolcsi üti a markod. Mindez történik egy olyan korszakban, amikor még a kalózkodás igencsak gyerekcipőben járt, és az otthoni felvevőeszközöket is méregdrágán osztogatták, így a zeneipar tengerén csak a legális terjesztésben utazó lemezcégek lehettek a nagyurak (persze ők maguk sem átallottak a szürke zónában lavírozni).
A sztori alapkonfliktusát a főszereplő jó nevű, de már leszálló ágban lévő lemezkiadójának felvásárlása szolgáltatja, ugyanis a jövőbeli német befektető nagy reményeket fűz egy nem hivatalosan megszellőztetett Led Zeppelin-lemezszerződéshez, ami lássuk be, a ’70-es évek egyik legnagyobb sztárjával igazi aranytojást tojó tyúk lehet. A zenekar tagjai persze idő előtt jogi öntudatukra ébrednek, és rádöbbennek, hogy hiába a többéves ismeretség és haverság Richie-vel, az orruk alá dörgölt szerződés nem éppen azt az összeget tartalmazza, mint amit az előzetes szóbeli megállapodásban alkudtak ki maguknak.
A sorozatban látottak egyébként eddig egy igazi jogesetvihart alkotnak, így számos jogi kérdéskört vethet fel a cselekménysor, de itt csupán egy gyöngyszem kerül kielemzésre, éspedig, hogy a szóban forgó Zep-megállapodás mennyiben vethetett fel jogos aggályokat a frontember, Robert Plant részéről: miszerint a 20%-osnak beállított ajánlat valójában nem is volt annyira húsz százalék, mint amennyire azt a lemezkiadó ügyes ügyvédei megpróbálták beleírni a felhasználási szerződésbe. Plant felháborodásában még azt is főhősünk fejéhez vágja, hogy az a bizonyos 20% már valójában minden jöttmentet megillet a szakmában (pl. a Jethro Tull-t, vagy a Black Oak Arkansas-t), így ők már csak azért sem hajlandóak holmi éhbérért aláírni a sorozat kedvéért kitalált American Century Records lemezkiadóhoz.
Azonban hogyan jutunk el a 20%-hoz, és ez mennyiben reális összeg? Mi mindenből tevődött össze annak idején az a befektetés, amit egy lemezcég áldozott egy általa favorizált zenekar albumának polcra pakolásához? Súlyos és akkoriban igen releváns kérdések voltak ezek, jóformán ölre mentek a jogászok a tengerentúl szerzői jogi küzdelmeiben, de az átfogó (és egyben leegyszerűsített képhez) meg kell értenünk, hogy hogyan zajlott ez – és valamilyen formában zajlik még a mai napig – az Egyesült Államokban.
A nagy kiadók annak idején úgy kötötték meg a zenészek által hőn áhított lemezszerződéseket, hogy a szerzőknek/előadóknak a boltok polcaira kerülő műveik tekintetében csak bizonyos személyhez fűződő jogokat hagytak meg, és mindazok a jogosultságok, amit mi (kontinentális jogi szemléletünkben) felhasználási jogoknak nevezünk (pl. többszörözés, terjesztés, nyilvánossághoz közvetítés) egy az egyben a kiadókra kerültek „átruházásra”. Ezért a felhasználásért természetesen „jogdíj” járt (USA-beli terminussal élve: royalty – ami idehaza inkább felhasználási díjat jelent), és ennek a mértékét próbálták (illetve próbálják a mai napig) valamilyen szinten százalékos arányban belőni a kontraktusokban.
A fizikai hordozók aranykorában (amelybe még jócskán beletartozott a CD-éra is) a lemezkiadó kétféle összeget vehetett alapul a royalty mértékének meghatározásakor: az eladásra kerülő lemezek kis-, illetve nagykereskedelmi árát.
Előbbi eset a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a kiadók először meghatároztak a piacra dobott hanganyagoknak egy ún. „ajánlott fogyasztói árat” (ami végső soron a kiskereskedelmi ár lehetett, de ez magukat a kiskereskedőket nem kötötte). Ezek után szerepeltettek a lemezszerződések elején egy ún. „ajánlott felhasználási díj” kikötést, ami alapján az egyszeri muzsikus hirtelen felindulásában joggal hihette, hogy majd az őt megillető felhasználási díj is az eladott lemez ajánlott fogyasztói árához fog igazodni. De ez nem egészen így történt. A lemezkiadók ugyanis nem teljesen érezték arányosnak azt, hogy a színes-szagos album (amelynek borítóján, bookletjén több más művész szellemi alkotása is szerepelt) mint egész után kapja az illető zenész a hányadát, ezért bizonyos „levonandó” összegekkel terhelték a royalty alapját (pl. az album csomagolásáért). Ez számos esetben bizonytalan tényezővé vált, így joggal váltotta ki az érintett szerzők/előadók tiltakozását, amely vitákhoz vezetett.
A későbbiekben viszont egy huszárvágással áttértek a nagykereskedelmi árhoz viszonyított felhasználási díj-százalékra (ami a szaknyelvben az ún. Published Price Per Dealer – PPD, vagyis azon értéket veszik a felhasználási díj alapjául, amelyen a kiskereskedők részére értékesítik a lemezt). Ez már egy jóval átláthatóbb konstrukció, a jogosultak is felszabadultabban matekozhatnak.
Ugyan a sorozat pilotjábólnem derül ki, hogy pontosan melyik konstrukcióban gondolkodtak a felek, de Richie bennfentes narrációja során nagyban emlegeti azokat a bizonyos levonásokat, így feltételezhető, hogy a Zep frontembere nem a PPD-ből követeli a 20%-át, legalábbis az eléjük tárt szerződéses konstrukció nem ezt rögzíti egyértelműen, hanem az előbbi, kicsit nyakatekertebb (és a profitmaximalizálás szempontjából jóval kedvezőbb) konstrukcióval kell szembesülniük.
Hogy a vita tárgyát képező húsz százalék egyébként mennyiben reális, az csak annak tükrében vizsgálható, hogy a források szerint átlagosan 14-16% jár egy kezdő zenekarnak. Ilyen formán Plant követelése nem tűnik túlzónak, sőt, befutott világsztárként a kiskereskedelmi áras díjkonstrukció mellett a lemezkiadó ajánlatának még picit lehúzás-szaga is lehet. A történésekből azonban arra lehet következtetni, hogy a ’70-es évek zeneiparában (szintúgy) a kőkemény farkastörvények uralkodtak, így az életben maradáshoz szükség volt némi gátlástalanságra is.
Kíváncsian várom hát a következő epizódokat, és reményeim szerint lesznek még elemzésre szoruló részletek, hogy a rádiósok és a lemezkiadók gigászi küzdelmét szimbolizáló, balul elsült bunyós jelenetet ne is említsem! Bőven van még miről mesélni és cseppet sem bánom, hogy mindehhez egy öreg rock sztár mint zeneipari veterán asszisztál első kézből.
by Gyémánt András