Jogszociológusok kiválóan rávilágítottak arra, hogy az internet nyújtotta határtalan lehetőségek folytán a végfelhasználók attitűdjei és az addigi szerzői jogi paradigma alkalmazása számottevően eltérő irányba fejlődtek az online környezetben. A jogi és a társadalmi normák („legal and social norms”), valamint a kereslet és a kínálat közötti elvi és gyakorlati eltérések addig nem tapasztalt feszültséget indukáltak a szerzői jogosultak és az internet-használók között.
Az előző bejegyzésben utaltunk arra, hogy a szerzői jogi ipar megkésve bár, de jelentős (és egyébként pozitív) változások mellett igyekezett a tartalomfogyasztással kapcsolatos társadalmi igényekre reagálni. A korai sikertelen évek alatt ugyanakkor a felhasználók sem tétlenkedtek, mondhatnánk úgy is, hogy öntudatra ébredtek. Egy holland kutatócsoport megállapítása szerint
„az információs és kommunikációs technológiákban jártas, képzett fogyasztók a hálózati lehetőségek fejlődésével kombinálva egyre inkább falhoz szorították a szórakoztató ipar hagyományos üzleti modelljeit. A technológiai lehetőségeket és a digitális aréna új alkalmazásait jól ismerő digitális fogyasztók termékekre és szolgáltatásokra vágynak. Olyan igényeket támasztanak, melyeket a hagyományos modelljeinél leragadó szórakoztató ipar nem tudott kielégíteni az elmúlt években”.
Ennél is látványosabb fejleményként tekinthetünk a szerzői jogi túlszabályozás – hosszú védelmi idő, széles vagyoni jogok, szűk korlátozások és kivételek, a közkincs („public domain”) figyelmen kívül hagyása, hatásos műszaki intézkedések védelmének indokolatlansága – vádjával kampányoló (nemzetközi) kalózmozgalomra. Az első kalózpárt 2006 januárjában alakult meg Svédországban, 2006 októberében pedig már a kalózpártok nemzetközi gyűjtőszervezetét is életre hívták. Napjainkban hatvannál is több országban létezik ilyen szervezet. A svéd Piratpartiet – az épp akkoriban zajló The Pirate Bay per keltette „negatív hullámokat” meglovagolva – két képviselőt juttatott be az Európai Parlamentbe a 2009-es választások alkalmával. 2014-ben a német Piratenpartei szerzett egy mandátumot az európai parlamenti választásokon. A Piratenpartei berlini egysége egyébként a 2011-es tartományi választások során 8,9%-os eredményt ért el, s ezzel ötödik erőként került be a berlini parlamentbe. Közel hasonló sikert (7,4%-os eredményt) könyvelhetett el a 2012-es tartományi választások alkalmával a német kalózok Saar-vidéki csoportja.
A parlamenti mandátumok legnagyobb előnye az lehet a kalózpártok számára, hogy a fennálló szerzői jogi paradigmától eltérő véleményüket formális és hiteles keretek között osszák meg másokkal. 2012-ben úgy fogalmaztam:
„a törvényhozásba való bekerülés ugyanakkor önmagában nem lehet elég a kalózmozgalom sikeréhez. Ha a kalózpártok felszínen akarnak maradni, akkor követeléseiknek szükségképpen a realitások talaján kell maradniuk. Ha ugyanis a szerzői jog teljes felszámolása mellett szállnának síkra, próbálkozásuk szükségképpen bukásra lenne ítélve. Végső soron tehát céljuk nem a rombolás, a szerzői jog szétzúzása, hanem a tartalmakhoz való hozzáférés hatékonyabbá tétele révén a fogyasztás leegyszerűsítése kell, hogy legyen. A fogyasztóknak ugyanis ez az igazi érdeke, s nem az alkotómunka ösztönzését biztosító szerzői jogi szabályok megsemmisítése. Ehhez természetesen a szerzői jog kereteinek pontos ismerete számukra is elengedhetetlen, illetve az, hogy a forradalmi azonban nem kellőképp megalapozott érveket kiszűrjék retorikai eszköztárukból”.
Úgy tűnik, hogy ennek az igénynek mintegy „megfelelve” épp a 2014-ben EP mandátumot szerzett német Julia Reda kapta feladatul, hogy jelentést készítsen az uniós szerzői jogi szabályozás állapotáról. A 2015. január 14-én nyilvánosságra hozott, sok esetben kellő megalapozottságot nélkülöző anyag helyesen elhatárolódik a szerzői jog abolicionista gondolkodóitól, és a rendszer hatékonyságának növelése mellett szállt síkra a 21. századi követelményeknek megfelelő szerzői jogi reform érdekében.
A nemzetközi kalózmozgalom azonban nem az egyedüli formája a rendszerrel szembeni kritika kifejtésének. Ahogy arra Peter K. Yu utalt:
„régebben a nyilvánosság általában nem érdeklődött a kereskedelmi vagy szellemi tulajdonvédelmi szerződések tárgyalásai iránt, amelyek unalmasak, jogiasak, komplexek és túlzottan technikai jellegűek. Amint ugyanakkor a tárgyalások mindinkább beavatkoztak az emberek magánéletébe, és amint a megállapodások elkezdtek rendelkezéseket tartalmazni az internet és a digitális környezet vonatkozásában, a civil szervezetek és általánosságban a nyilvánosság elkezdtek nagyobb figyelmet szentelni a megállapodásokban foglalt elemeknek”.
E figyelem skálája a tudományos igényességű elemzésektől a szervezett tömegtüntetésekig gyakorlatilag mindent tartalmaz. Ez utóbbi vonulat érdemel e helyütt ugyanakkor külön figyelmet. A multilaterális Hamisítás Elleni Kereskedelmi Megállapodás (Anti Counterfeiting Trade Agreement, ACTA), vagy az Egyesült Államokból ismert PIPA és SOPA törvénytervezetek mind tartalmaztak (volna) több-kevesebb olyan rendelkezést, amely a korábbiaknak jelentősebb mértékben avatkozott volna bele a végfelhasználók magánéletébe a szerzői jogok érvényesítése céljából. Annak ellenére, hogy a kritika sok esetben légből kapottnak bizonyult, a társadalom ezekre a tervekre minden korábbinál hevesebben reagált. A 2006-ban bemutatott „V, mint Vérbosszú” című film központi figurájának arcát eltakaró, a négyszáz évvel korábban élt anarchista Guy Fawkes-ról elnevezett maszk is ekkortól kapott új jelentést, és vált az internetes szabadságjogokért küzdő – ugyancsak anarchista felhanggal működő – Anonymus csoport és minden aktivista közös ismertetőjelévé.
Mindezeken felül – jóval békésebb körülmények között – a szerzői jogi szabályokat a digitális korszakra hangolni kívánó tervezetekkel szemben érvelő aktivisták retorikai fegyvertára is jelentős változásokon ment keresztül. Bombaként robbant a hír 2009 nyarán, hogy a francia Alkotmánytanács a HADOPI I. törvénnyel kapcsolatos határozatában a véleménynyilvánítás szabadságát kiterjesztette az internet-hozzáférés jogára, alapjogi védelmet biztosítva az utóbbinak. Sokan ebből a határozatból eredeztetik annak az érvnek a megszületését, amely az internet-hozzáférést alapjogként jelöli meg. Irányadó hazai kommentár szerint „az egyes államok alkotmányaiban és a különböző nemzetközi emberi jogi egyezményekben felsorolt és ezáltal a tételes jog részévé tett emberi jogokat hívjuk alapvető jogoknak (fundamental rights) vagy más néven alapjogoknak (Grundrechte)”.
Amennyiben elfogadjuk a fenti meghatározásokat, akkor viszonylagos biztonsággal kijelenthető, hogy az internethez való hozzáférés önmagában nem tekinthető emberi jognak, vagyis egy olyan jogosultságnak, amely az embereket emberi mivoltuknál fogva illetné meg. Mindez mégsem jelenti azt, hogy teljességgel ki volna zárva, hogy az internet-hozzáférést alapvető jogként kezeljük. Ha ugyanis a kérdést az internet szerepe és célkitűzései irányából vizsgáljuk, más eredményre juthatunk. Az internet megjelenése domináns változást hozott az információkhoz való hozzáférés terén. Az internet „információs szupersztráda” helyett napjainkban már „kommunikációs szupersztrádaként” funkcionál. Következésképp e szupersztráda a véleménynyilvánítás, az információhoz jutás és a szólásszabadság eszköze. Ezek az alapjogok pedig kivétel nélkül megjelennek a legfontosabb nemzetközi emberi jogi dokumentumokban, illetve a nemzeti alkotmányokban. Sőt, ahogy azt az ENSZ véleménynyilvánítás és szólásszabadság védelméért felelős különleges jelentéstevője, Frank La Rue egy 2011-es jelentésében rögzítette:
„a magánszemélyek véleménynyilvánítási és szólásszabadságának gyakorlásában játszott katalizátor szerepe révén az internet más emberi jogok megvalósítását ugyancsak előmozdítja”.
Arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága sem tekinthető határtalannak, s e jog gyakorlása elé is akadályt gördíthet a többi emberi vagy alapvető jog gyakorlása, még szólunk a következő bejegyzésben.
Mindent egybevetve, a társadalmi gondolkodás és a jogszabályi előírások vészes eltávolodásának talán legfontosabb oka, hogy hiányzik a megfelelő tájékoztatás, a különböző érdekek közötti egyensúlyi rendszer iránti érzékenyítés. A konfliktus feloldásának az első lépése épp ezért – egy médiajogi kifejezés parafrázisával élve – a „szerzői jogi tudatosság” („copyright literacy”) megteremtése kellene, hogy legyen. Ezért is tűnt örvendetesnek, mikor a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala által kimunkált Jedlik-tervet a magyar Kormány határozati formában jogforrási szintre emelte. Ez ugyanis számottevő teret szentelt a szerzői jogi tudatosság növelése szükségességének. Mégis indokolt egy utolsó kritikával élni e téren: a 2013-2016 közötti időszak középtávú szellemi tulajdonvédelmi stratégiájaként elfogadott Jedlik-terv érdemi megvalósítása azonban napjainkig elmaradt. Előrelépés e téren nem tapasztalható. Mindezek tükrében semmi meglepő nincs abban, hogy a 2014 őszi internetadó elleni tüntetés-sorozat ötlete oly népszerűségre tett szert az egyre inkább „digitálisan szenzitív” fiatalok körében.
