Az Európai Unió Bírósága 2015. február 26-án előzetes döntést publikált a követő jog témakörében. Ugye emlékszünk, ez a furcsa nevű jogintézmény a képzőművészek számára biztosít tisztes részesedést az alkotásaik aukciós házak és műkereskedők közbejöttével történő továbbértékesítése esetére. A Christie’s v. SNA ügy központi kérdése az volt, hogy szerződéses úton áthárítható-e a vevőre a követő jogdíj megfizetése?
A jogeset tényállása elég egyszerű: a Christie’s francia leányvállalata egyes aukciók során meghatározott képzőművészeti alkotások értékesítése esetére előírta, hogy a követő jogi díjjal megegyező összeget fizessen a vevő az aukciós ház részére, melyet utóbbi szabály szerint rótt le a kompetens jogkezelő felé. Az ugyancsak műkereskedéssel foglalkozó Syndicat national des antiquaries (SNA) szakszervezet vitatta, hogy e gyakorlat szabályszerű volna, tekintettel arra, hogy a követő jogról rendelkező 2001/84-es irányelv szerint „a követő jogi díj az eladót terheli.”
Az Európai Unió Bírósága úgy találta, hogy az irányelv elsődlegesen két cél elérését szolgálta: a képzőművészek részesüljenek a műalkotásaik későbbi (anyagiakban mérhető – sikeréből, illetve szüntesse meg az egyes piacokon tapasztalható különbségeket (vagyis a követő jogi díj egységesen kerüljön alkalmazásra az EU valamennyi tagállamában). (Ítélet, 15-16. pontok.) E célok hatékony megvalósítása érdekében – az EUB szerint – a tagállamok jogosultak arra, hogy maguk határozzák meg a követő jogi díj megfizetésére kötelezett személyét. Az irányelv 1. cikk (2) és (4) bekezdése tükrében az is világos lehet, hogy a követő jogi díj megfizetési kötelezettsége akkor is fennáll, ha a műkereskedő nem eladóként, hanem vevőként vagy csak közvetítőként vesz részt a jogügyletben. (Más szóval a magánszemélyek általi értékesítéstől eltekintve a hivatásos műkereskedelem egészét lefedi az irányelv.)
Az említett uniós rendelkezések azonban nem adnak világos iránymutatást a tekintetben, hogy a díjat a közös jogkezelő szervezet felé ténylegesen megfizető, illetve a díjat egyébként – esetleg közvetve – viselő személy egy és ugyanazon személy kell, hogy legyen. Ahogy az EUB jelzi: egyes nyelvi változatok ez utóbbi értelmezésre engednek következtetni, más nyelvi változatok megengedőbbek, és úgy tűnik, hogy lehetővé teszik a két személy elválasztását. (Ítélet, 25. pont.)
Az EUB a nyelvi változatok eltérése okán úgy látta, hogy a helyes értelmezés megtalálása céljából az uniós szabályozás kontextusára és céljára kell tekintettel lenni. A tanács ezekkel összefüggésben visszanyúlt a
Dali ügyben kifejtett álláspontjára. Eszerint
„az irányelv meghatároz ugyan bizonyos szempontokat az érintett művekre, a követő jog jogosultjaira, a díj mértékére, a követőjogdíj‑köteles ügyletekre, a számítás alapjára, valamint a fizetésre kötelezett személyre vonatkozóan, nem szól arról, hogy pontosan mely személynek kell véglegesen viselnie a követő jogi díj alapján a szerzőnek járó díj költségét. (…) Nincs szükség a nemzeti jogszabályok közötti olyan különbségek megszüntetésére, amelyek várhatóan nem befolyásolják hátrányosan a belső piac működését, illetve annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mozgástér maradjon a tagállami döntéshozatalnak, elégséges azoknak a belső rendelkezéseknek az összehangolása, amelyek közvetlen hatással vannak a belső piac működésére. Márpedig, noha az ily módon körülírt cél megvalósítása megköveteli, hogy megjelöljék azt a személyt, aki a követő jogi díj alapján a szerzőnek járó díj megfizetéséért felelős, valamint hogy meghatározzák azokat a szabályokat, amelyek e díj összegének megállapítására vonatkoznak, ugyanez nem mondható el arról a kérdésről, hogy ki viselje véglegesen a díj költségét.” (Ítélet 27., 29. és 30. pontok.)
S bár az EUB maga is jelezte, hogy lehet annak kockázata a belső piac hatékony működését illetően, hogy a követő jogi díjat végső soron viselő személyét illetően szabad kezet kapnak a tagállamok, azonban a tanács szerint e hatások csak közvetettek lehetnek. Mindezekre tekintettel az EUB elfogadhatónak találta a Christie’s France fent említett szerződéses gyakorlatát. Vagyis a követő jogi díj viselése mostantól – ellentétes tagállami szabályozás hiányában – áthárítható akár a magánszemély vevőre is. (A befizetése persze továbbra a műkereskedő kötelezettsége marad.)
Ha a fenti döntést összevetjük a magyar
Szjt. kapcsolódó 70.§-ával, akkor azt láthatjuk, hogy a (9) bekezdésben használt előírás nem akadályozza a magyar törvény összhangban áll a fenti értelmezéssel, másként mondva nincs akadálya annak, hogy a magyar műkereskedők a vevőkre hárítsák a követő jogi díj viselésének a kötelezettségét. Hogy az EUB ilyen tartalmú döntése a tényleges műkereskedelemre milyen hatást fog gyakorolni, egyelőre izgalmas kérdés.