Az internet „olvasztótégely” szerepe a világháló több mint húsz éves története során különösen éles vitákat generált egy speciális jogterületen. A szélessávú internet és az adattömörítési technológiák elterjedése ugyanis a szerzői jogi „ipar” valamennyi érintett szereplőjét komoly kihívások elé állította. 

Általánosságban elmondható, hogy az internet és a digitális technológiák a szerzői jog által védett művek és egyéb teljesítmények nyilvánossághoz közvetítése és egyéb módokon történő megosztása révén valamennyi érdekoldal életét gyökeresen megváltoztatta: a jogosultak joggyakorlását nehézzé tette, a végfelhasználók szerzői jogi szabályozáshoz fűződő attitűdjeit nem épp a jó irányba terelte, végül a jogalkotókat és a jogalkalmazókat is lépéskényszerbe hozta. Az első évek (különösen az 1995-2001 közötti időszak) kilátástalannak tűnő hadakozását az elmúlt egy évtizedben szerzői jogi szempontból is prosperálóbb időszak váltotta fel. Mára már nem csupán a fájlcsere-perekből van annyi, mint csillag az égen, de valamennyi, fent említett szereplő lehetőségei is viszonylag világosan körülhatárolhatóvá váltak.

A szerzői jogosultak – különösen a jóval fizetőképesebb, tőlünk nyugati irányban található társadalmakban – a közép- és hosszú távú megtérülés reményében nem ódzkodnak az alternatív üzleti modellek kipróbálásától (engedélyezésétől). Mindezt kiválóan igazolják az olyan sikerek, mint az iTunes (médiatartalmak letöltés alapú szolgáltatása), a Spotify (hangfelvételek streamelése) vagy a Netflix (audiovizuális művek streamelése). Valamennyi, utóbbiakhoz hasonló weboldal/szolgáltatás/alkalmazás a jogosultak és a közvetítő szolgáltatók (ide értve a tartalmak tényleges továbbítását végző hozzáférés- és infrastruktúra-szolgáltatókat is) szoros együttműködésére épül. Ebben a rendszerben a „sávszélességre” már nem a végfelhasználó gyakran jogellenes magatartásainak terjedelmét meghatározó kifejezésként, hanem a jogtiszta tartalmak hatékony és gyors továbbítását lehetővé tevő eszközeként tekintünk. Minél nagyobb sávszélesség, minél több hangfelvétel és filmalkotás, minél több előfizetés, minél több üzleti modell – annál több bevétel és siker. Az internet a szerzői jogosultak egyik legjobb barátja lett.

Az analóg világban megfigyelhető moderált technológiai fejlődés korszakában, ahol például az 1964 óta terjesztett audio/kompakt zenei kazettákat csupán két évtized alatt váltották fel az 1982-től piacra dobott CD lemezek (a Betamax/VHS kazetták helyét is húsz év után vette csak át a DVD lemez), viszonylag könnyedén igazodtak ki a végfelhasználók a számukra lehetővé tett magatartások sűrűjében. Ez messze nem azt jelenti, hogy ne léteztek volna olyan, szürke zónába tartozó magatartások, mint a hanglemezek, számítógépes programok vagy videokazetták kölcsönzése vagy épp a sajátosan magyar jelenség, a gyenge minőségű szinkronnal ellátott videofilmek „lengyelpiaci” értékesítése. A kiskapukra nyitott emberek azonban teljesen új lehetőségként élték meg a digitális technológiák rohamos elterjedését. A CD és az mp3 tömörítés megjelenése (1995) között már csupán 13 év telt el. Az mp3 szabványosítását követően még 10 év kellett a zenehallgatást forradalmasító YouTube beindításáig (2005). Ezt követően azonban már csak egy évre volt szükség a fizetős zenei szolgáltatást nyújtó Spotify, és három évre a kifejezetten nagyméretű audiovizuális tartalmak streamelését végző Netflix piacra lépéséig. Az internet a végfelhasználók egyik legjobb barátja lett. Sőt, napjainkban egyenesen korlátozó tényezőként tekintenek minden olyan szabályozásra a „netpolgárok”, amelyek az általuk egyre inkább emberi jogként azonosított internetes adatforgalomhoz való hozzáférést korlátozzák, illetve feltételekhez kötik.

Valamennyi fenti tendencia exponenciális ütemben állította kihívások elé a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. Egymás után születtek a különböző „internet-törvények” (nemzetközi szinten a WIPO Szerzői Jogi Egyezménye érdemel különös figyelmet), amelyek rendre technológia-semleges módon – vagyis a lehető legszélesebb rugalmasságot biztosítva a szerzői jogosultaknak kedvező értelmezés számára – igyekeztek választ adni a technológiai kihívásokra. A puding próbája azonban az evés, mondja az enyhén szellemes mondás. A szerzői jogi törvényekben vagy más jogszabályokban elhelyezett új normák híres perek garmadáján keresztül stabilizálódtak, illetve – ahol az indokoltnak tűnt – módosultak. Hogy legitimitást is nyertek-e, az már egy teljesen más kérdés. Ahogy a svéd jogszociológus, Stefan Larsson is hangsúlyozta, a jogi és a társadalmi normák nem szükségképpen esnek egybe, és minél távolabb esik egymástól a kijelölt „helyes” út a végfelhasználók által helyesnek ítélt úttól, annál diszfunkcionálisabban működik az egész rendszer. A digitális technológiák és az internet nyújtotta lehetőségek szinte végtelen tárháza ráadásul addig sosem látott mértékű kreativitást eredményezett a felhasználók fejében. Újabb és újabb alternatív (jobbára nem engedélyezett) üzleti modellek jelentek meg a piacon. Újabb és újabb morális (az internetes kalózkodás a kapzsi zene-, film- és szoftveripari óriásokkal szembeni hadjárat), jogi (az internethez való hozzáférés emberi jog), vagy üzleti érvek (az internetes felhasználások ellentételezéseként az internet-előfizetés árába kell beépíteni egy meghatározott átalánydíjat) kerültek be a köztudatba. Valamennyi ilyen kérdésre reagálni kellett. S mint majd a bejegyzés-sorozatból jól látható lesz: a válaszok nem tekinthetők előre lefutottnak. A jogalkotókra és a jogalkalmazókra háruló folyamatos ellenőrzési és korrekciós kényszer tükrében bizton állíthatjuk, hogy az internet nem lett a politikusok és a bírák egyik legjobb barátja.

A jelen, problémafelvetésnek szánt bejegyzést további négy anyag fogja követni. A kiindulópontot, egyúttal a katalizátor szerepét akár a néhány hónapja „felvetett” netadó ötlete is eljátszhatná. Szerephez is fog jutni a diskurzusban, de ez a témakör messze túlmutat egy jogalkotói ötleten. Az internet és a szerzői jog szimbiotikus együttélése egy olyan összetett – társadalmi, gazdasági és jogi vonatkozásokat is ötvöző – kérdéskör, amelyre nem lehet csak egy-egy lencsén keresztül tekinteni. A felvillantott négy bejegyzés a most olvasotthoz hasonló logika mentén követi majd egymást, egy-egy ilyen „lencsét” előtérbe helyezve. A szerzői jogosultak, a végfelhasználók és a jogalkotók/jogalkalmazók internethez és szerzői joghoz fűződő viszonya mind külön posztot igényel. 

A negyedik, záró írás pedig az elhangzó érvek szintézisét adva száll síkra egy olyan nézőpontért, amely egyszerre biztosítja a szerzői jogosultak érdekeit, inspirálja az üzleti élet szereplőit a változatos, felhasználóbarát modellek indítására, valamint teremt kiegyensúlyozott kapcsolatot a kínálat és a kereslet között. Egy ilyen rendszerben az állam beavatkozási lehetősége minimális, az általános köz- és magánjogi keretek megteremtésén és a verseny lehetőségének biztosításán felül csak a jogérvényesítésben segédkezik; nem dominál, csak támogat.

Összhangban azzal, amely mellett már néhány éve kardoskodok, s melyet még a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatal által elfogadott, kormányhatározatba foglalt Jedlik-terv is magáévá tett, a szerzői jogi ismeretek és – egy médiajogi kifejezés parafrázisával élve – a szerzői jogi tudatosság („copyright literacy”) terjesztése elsődleges feladat. Én erre teszek kísérletet a mini-sorozatomban.