A francia találmányként számon tartott követő jog lényege röviden és tömören annyi, hogy a képzőművészeti alkotások szerzői a mű (legyen az szobor, festmény, rajz, metszet stb.) első értékesítését követően értelemszerűen nem rendelkeznek a fizikai műpéldány fölött többé (az valakinek a tulajdonába került). Ugyanakkor a művészek pályájuk előrehaladtával olyan népszerűségre tehetnek szert (nem egy esetben persze csak haláluk után), hogy e műpéldányok eszmei és valós értéke megsokszorozódhat. Ha ugyanakkor utóbb a festmény vagy szobor gazdát cserél, az ellenérték hagyományosan csakis a tulajdonos zsebébe vándorol. Franciaországban (amely a XX. század első felében olyan zseniknek adott otthont, mint Pablo Picasso, Cézanne, Matisse és még oly sokan mások) ezért úgy találták ildomosnak, hogy amennyiben a műpéldány utóbb kereskedelmi forgalomba kerül, akkor a vételár egy része a szerzőt illesse meg. Ezt a gondolatot a Berni Uniós Egyezmény is magáévá tette, elég korán – az 1948-as módosítás alkalmával -, mindazonáltal csak fakultatív jelleggel, vagyis a szerződő államok nem voltak kötelesek azt rendszerükbe ültetni. (Sokan nem is tettek így.)

A XX. század végén azonban az akkor már Európai Unió névre hallgató szervezet úgy látta, hogy a belső piac zavartalan működését veszélyezteti, ha a műtárgy-piacon eltérések figyelhetők meg a szerzői jogosultak fenti formában történő díjazása kapcsán. (Olyan jelentős országok álltak mindaddig ellent, sőt az irányelv elfogadását követően 2010-ig, mint az Egyesült Királyság.) A 2001/84/EK irányelv harmonizálta a szerzőt megillető, át nem ruházható és le nem mondható követőjog kategóriáját, kikötötte, hogy a tagállamok polgárai és viszonosság esetén harmadik országok polgárai is a kedvezményezettek körébe sorolhatók, meghatározta a követő jog védelmi idejét (mely megegyezik a vagyoni jogok általános védelmi idejével), rögzítette a sávos díjazás kereteit (amely kapcsán minimális rugalmasságot biztosít a rendszer a tagállamoknak) és a díjszámítás alapját. Mást azonban nem.