Az 1988-as Zöld Könyv több mint 200, „old-school” módon gépelt oldalon keresztül tárgyalta, hogy az Európai Gazdasági Közösség – akkor – 12 tagállama milyen kihívások előtt áll a szerzői jog területén. Az EGK primér jogforrások vázlatos áttekintése (egyúttal a szabályozási jogalap igazolása) után a Zöld Könyv néhány speciális részterületre tért át. Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk a kereskedelmi célú többszörözéseknek a belső piac működésére gyakorolt hatásairól. Kifejezetten szembeötlő, hogy e magatartást a Bizottság már ekkor a „kalózkodás” kifejezéssel illete, ugyanakkor egyértelműen a szó hatókörén kívülre utalta az otthoni, magáncélú többszörözések kérdéskörét. S bár a Bizottság a kalózkodás jelentőségét világosan felismerte, ezzel szemben akkor, illetve egy jó ideig még nem tudott mit tenni. A kereskedelmi célú/mértékű szerzői jogsértések visszaszorításával szemben a közösségi (akkor már uniós) joganyag harmonizálása csak az új évezredben (a 2001-es InfoSoc-irányelvben kis részben, majd általánosságban a 2004-es Jogérvényesítési irányelv keretében) valósult meg.

Kimagasló szintű iromány a dokumentum harmadik fejezete, mely az otthoni magáncélú többszörözésekre fókuszált. A címével ellentétben (illetve kissé megtévesztően) nem csak az audiovizuális, de az audio szektorra is figyelmet fordított a Bizottság. Lebilincselő korrajz tűnik ki a dokumentumból a nyolcvanas évek kazettás magnóinak és videomagnóinak a koráról, a készülékek penetrációjáról, a felhasználás céljairól, a jelentős különbségeket mutató tagállami szabályozásokról (így egyes országokban akkor kifejezetten jogellenes volt a másolás, Írország és asz Egyesült Királyság kivételével ez mára már nem így van; más országok engedélyezték a többszörözést). Mindig szoktam mondani az óráimon, hogy 1985-ben Németország (pontosabban az NSZK) vezette be az üreskazetta díjat. Nem tudtam róla, s ezzel pocsék erkölcsi bizonyítványt állítok ki magamról, hogy mindössze hat (!) nappal maradt le Franciaország arról, hogy most őket nevezzük világelsőnek. Míg a berlini Bundestag és Bundesrat június végén, addig a francia Parlament július elején iktatta törvénybe ezt a díjat. (Sőt, még Portugália is ebben az évben módosította hasonló irányba a törvényét, habár a kapcsolódó rendeleti szabályozás évekig váratott magára.) Ugyane téren egy másik legalább ennyire érdekfeszítő jogpolitikai elemzést olvashatunk az üreskazetta díjak harmonizálása kapcsán. A Bizottság ugyanis azt mondta (1988-ban), hogy az audio kazetták kora a zenepiacon lassan lejár (pár évet saccoltak), vagyis mire végig futna az EGK jogalkotóin egy előterjesztés az üreskazetta díj bevezetése tárgyában, addigra a dokumentum már csak holt betűket tartalmazna. Ezzel ellentétben az audiovizuális szektorban a digitális technológia előretörése – bár már láthatók voltak a jelek – még sok évet igényelt. (A DVD 1995-ben került piacra, előtte két évvel már vásárolhatók voltak Video-CD-k.) Vagyis – ellentétben a zenepiaccal – e téren pedig még korai volt az üreskazetta díjak harmonizálásáról beszélni.

A Zöld Könyv két további kimagasló fejezettel bír. Ezek közül előbb a bérleti és haszonkölcsönzési jog uniós harmonizációjának megalapozásáról olvashatunk. Egészen pontosan 1988-ban a Bizottság a haszonkölcsönzés jogának rendezését még szükségtelennek látta, 1992-re – mikor az irányelvet elfogadta a Tanács – ez a vélemény már módosult. A Bizottság nagy alapossággal járta körbe azt is, hogy egyáltalán miért van szükség az új bérleti jog megalkotására. E vonatkozásban részletes ismeretekkel rendelkeztem eddig is a nyolcvanas évek kölcsönzési gyakorlatáról az Egyesült Államokat illetően. A „tékák” életéről azonban ebben a Zöld Könyvben olvashattam először olyan alapossággal, amire vágytam. (Hozzáteszem, gyermekkorom a videókölcsönzők lázában telt, de én csak a kilencvenes évek elején kezdtem „tékázni”. Azt is megjegyzem, szinte nincs az a „kilencvenes évekbeli film”, amit ne ismernék fel az első filmkockákról –  feltéve, hogy a kölcsönzőnek volt belőle példány.) Ebből kiderült, hogy a gombamód szaporodó kölcsönzők komoly gazdasági hatást gyakoroltak a szerzői jogosultak gazdasági érdekeire, s ezért indokoltnak tűnt a vagyoni jog bevezetése. (Megjegyzem, ezek után az sem meglepő, hogy a TRIPS Egyezmény 1994-es elfogadásakor az észak-amerikai és az európai országok jártak élen a bérleti jog nemzetközi szintű deklarálása tárgyában.) A Bizottság azt is körbejárta, hogy a bérleti jog bevezetését mennyiben befolyásolhatja az Európai Bíróság közel egy évtizedes joggyakorlata, amelyet – 1978-tól kezdődően – a jogkimerülés tárgyában kifejlesztett. A dokumentum szerint semennyire, ugyanis a precedensek rögzítették: a terjesztés jogát meríti csupán ki az első értékesítés, és kifejezetten nem meríti ki a szolgáltatásként értékelhető jogokat a „first sale”. A Bizottság szerint ezért a bérleti jog bevezetése indokolt, ugyanakkor egy egységes terjesztési jog és ehhez kapcsolódó jogkimerülés bevezetése szükségtelen. Persze jó, ha tudjuk, hogy az 1992-ben elfogadott Bérlet-irányelv e gondolatokat részben felülírta. Mint mondtam, nem csak a bérleti jogot harmonizálta, de a haszonkölcsönzést is, sőt – a kölcsönzői gyakorlatban érintett műtípusok szerzői jogosultjai vonatkozásában – terjesztési jogot is bevezetett. (Utóbbi általános harmonizálására 2001-ig várni kellett azonban.) Ezzel együtt a jogkimerülést is rendezte e körben, megerősítve az egy évvel korábbi Szoftver-irányelv által életre hívott „közösségi”, vagyis egy regionális jogkimerülést.

És ha már szoftver: az 1988-as Zöld Könyv tudományos igényességgel mutatta be, hogy miért, milyen feltételekkel, milyen jogokat biztosítva, e jogokat miként korlátozva, milyen időtartamra stb. szükséges, hogy az EGK bevezesse a szoftverek szerzői jogi (és nem sui generis, az irodalmi művekkel azonos szintű) védelmét. Ezzel – ismét csak megelőzve a TRIPS Egyezményt – 1991-ben, elsőként a világos multilaterális szintű oltalmat kaptak a számítógépi programalkotások. (Természetesen már ezt megelőzően is ismerték a nemzetállamok, Óperencián innen és túl is, a szoftverek védelmét.) Az 1991-es – időben abszolút első EGK-s szerzői jogi vonatkozású – Szoftver-irányelv megszületése iránt érdeklődők számára tehát e fejezet is kötelező olvasmány.

Zárásként még egy kis „nyolcvanas évek”: tessék csak megnézni a második oldal legalján a „copyright” logót: a C betű köré anno még kézzel róttak egy kört. Zseniális!