Kenedi Géza: A magyar szerzői jog

Sokszor elmondom, hogy e blog a modern szerzői jogra fókuszál. A jogtörténeti vonatkozások iránti érdeklődésem azonban töretlen. Ennek újabb elemeként örömmel osztom meg a blog olvasóival Kenedi Géza nagy hatású szerző jogi kötetét, mely még 1908-ra datálható.

A kötet egy rövid jogtörténeti kitekintéssel indul (melyet magam is nagy örömmel hivatkoztam a magyar szerzői jog 1884-et megelőző történetét vizsgáló írásomban), melyet egy általános szerzői jogi alapvetés követ. Itt tankönyvszerűen pontokba szedte Kenedi a szerzői jog alapfogalmait, kezdve a szerzői jog és a tulajdonjog elvi elhatárolásának kérdésével, melyet a jogosultságok, a védett művek köre, a korlátozások (kifejezetten érdekes, mikor Kenedi a védelmi időt még a jogvédelem amortizációjának nevezi), a bitorlás (kiváló lábjegyzetben tesz említést Kenedi a plágium kifejezés római jogi gyökereire), a kiadói jog, végül valamennyi említett kérdésnek az első szerzői jogi törvényünkben, az 1884. évi XVI. törvényczikkben elfogadott megoldásának a bemutatása követ.
Ezek után Kenedi a törvény valamennyi szakaszát nagy alapossággal kommentálja, bírói joggyakorlattal bőségesen meghintve. Mivel manapság a jogkimerülés témakörének lázában égek, természetesen elsőként a vagyoni jogokkal kapcsolatos szakaszokat lapoztam fel. Ami látványos, hogy ekkor a szerzői jogunk (vö. 1.§) még nem ismerte az általános terjesztési jogot, kizárólag „közzététel és forgalomba hozatal” jogáról beszél, ami tehát a jogszerűen elsőként forgalomba hozott műpéldányok utólagos viszonteladását egyáltalán nem zárja ki. Ugyanerre enged következtetni, hogy a szankciótan keretében rendre csak a jogellenesen, a szerző hozzájárulása nélkül utánnyomott/utánképzett műpéldányok terjesztését nyilvánítja a szerzői jogba ütköző magatartásnak a törvény. Hozzáteszem, természetesen naivitás volna azt várnom, hogy bármit is találok a könyvben a jogkimerülés tárgykörében, hiszen legjobb tudásom szerint a tételt Németországban is épp ekkortájt fejlesztette csupán ki a bírósági gyakorlat, sőt, az Egyesült Államokban is 1908-ra tehető az első olyan legfelsőbb bírósági ítélet, ami a „first sale doctrine-t” megfogalmazta.
A kötet pikantériáját az is adja, hogy a törvény szerkezete ellenére – mely jelentős tagolást mutat az írói és minden más mű védelmét illetően, nem egy esetben duplikált rendelkezésekhez vezetve – a kötet ahol csak lehet, egységesen tárgyalja a különböző jogosultakat (írókat, zeneszerzőket, fotóművészeket stb.) megillető jogokat. Hasonlóképp fontos, hogy a könyvben olvashatjuk – sajnos elemzés nélkül – az 1908-as állapotok szerinti egyéb jogforrásokat, melyek közül például a (szerzői jogi) szakértő-bizottság ügyrendjéről, vagy egy ennél is érdekesebb dologról, a beiktatási eljárásról. Ugyan az első nemzetközi szerzői jogi egyezmény, a Berni Uniós Egyezmény is ismerte a szerzői művek regisztrációját, ehhez azonban Magyarország csak 1922-ben, a Trianoni Békeszerződés egyik passzusa okán kényszerült csatlakozni. Ettől függetlenül a beiktatási eljárás francia mintára már nálunk is megjelent. A sors tökéletes fintora, hogy épp az 1908-as berlini felülvizsgálat alkalmával törölték a BUE-ból a regisztráció intézményét, és rögzítették a formalitásoktól mentes szerzői jogvédelem követelményét.
Miután Kenedi Géza 1935-ben hunyt el, így a fenti kötet is lassan tíz éve a közkincs része. Nem is csoda, hogy a Google – a Harvard könyvtárában porosodó példányról – digitális másolatot készített a kötetről, amely a fenti linken keresztül elérhető. Én őszintén azt javasolom mindenkinek, hogy mentsen le magának egy példányt ebből a kötetből, fontos láncszeme a szerzői jogi kommentárirodalomnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük