Az alperesi borító. Forrás: Főtanácsnoki indítvány

Érdemes egy pillantást vetni erre a második képre is. Ezen az ábrázolt „jótevő” Gent korábbi polgármestere, aki szórja a pénzt, melyet – és íme egy fontos tény – burkába öltözött és színes bőrű emberek vesznek fel a földről. E tények mentén a felperesek amellett érveltek, a másodlagos mű megsértette mind vagyoni, mind személyhez fűződő jogaikat egyrészt az engedély nélküli átdolgozás, másrészt a mű integritásának megsértése miatt.

Cruz Villalón indítványa elég terjengős, természetesen részben a  tagállami bíróság által feltett kérdésekből kifolyólag. A lényeg mégis úgy foglalható össze, hogy (1) mi az a paródia?; (2) vajon paródia-e az olyan felhasználás, amelynek keretében a „parodizáló” az idegen művet úgy használja fel, hogy nem azt vagy annak szerzőjét, hanem azon kívül álló személyt/jelenséget parodizál; (3) vajon szembe megy-e az integritás jogával, ha az eredeti mondanivalót nyilvánvalóan idegenellenes gondolatokra cserélik?

A főtanácsnok szerint (1) a paródia az uniós jog önálló fogalma, amelyet egységesen kell értelmezni, azonban annak fogalmi elemeit illetően a felek nemzeti hagyományaikra tekintettel szabad mérlegelési joggal rendelkeznek; (2) igen, elképzelhető a „valamivel parodizálás”; (3) a véleménynyilvánítás szabadságának a paródia megfogalmazásakor is érvényesülnie kell, vagyis egy gondolat akár a személyhez fűződő jogok hátrányára is kifejthető, ugyanakkor az érdekek ütközésének a feloldása a tagállami bíróságok feladata.

Nem mondhatnám, hogy meggyőzött Villalón bármelyik pont kapcsán kifejtett érve. A paródia, mint korlátozás vagy kivétel bevezetését az InfoSoc-irányelv általános jelleggel lehetővé tette, ugyanakkor semmilyen fogódzót nem adott meg annak tartalmát illetően. Mivel a tagállami jogokra sem utalt az irányelv, ezért – és ez kétségtelen – az EUB gyakorlata alapján a kifejezés az uniós jog önálló fogalma. A problémák azonban itt kezdődnek, és a főtanácsnok csak szépen megkerülte a választ, mikor a tagállami szabad mérlegelésről tett említést. A tagállami jogokban ugyan félelmetesen nagy különbségek is felfedezhetők e téren. Egyrészt egyes országokban nincs is ilyen törvényi rendelkezés (így hazánkban sem, ahol ugyan egy SzJSzT szakvélemény behatóan elemezte a témakört, és megítélése szerint a paródia törvényi rendelkezések híján is elfogadható, ez nem biztos, hogy a végső szó a témában; az Egyesült Királyságban most tervezik a bevezetését); más országokban van ugyan, de csak elrejtve (Németországban az ún. „freie Werknutzung” kategóriája alá illeszthető be, ahol azonban a zenei „melódiák” felhasználását a törvény kizárja); végül van, ahol kifejezett jogszabályi rendelkezést találhatunk (például Franciaországban). [Az Egyesült Államok jogáról nem is beszéltem, ahol kiterjedt joggyakorlata van a paródiának. Értelemszerűen, mivel nem uniós országról van szó, az USA joga itt irreleváns.] Ami viszont fontos: olyan érdemi különbségek létezhetnek, mint hogy „humorosnak” kell-e lennie egy paródiának (a franciák szerint igen, a németek szerint nem; csak megjegyzem: az amerikaiak szerint sem); a paródiának kritikát kell-e kifejeznie (rendre igenlő a válasz); ennek a kritikának a forrásmű vagy annak szerzője ELLEN kell-e irányulnia (rendre itt is igenlő a válasz); mennyire kell eltávolodni az eredeti műtől. 

Cruz Villalón a paródia fogalmát két dimenzió mentén vizsgálta: strukturális és funkcionális jellemzőket elemzett. Strukturálisan – mellyel egyet tudok érteni – úgy látta (50-51. pontok), hogy

„Kisebb vagy nagyobb mértékben mindig másolatnak minősül mivel nem teljesen eredeti szerzői műről van szó. Ezzel ellentétben, a paródia egy korábbi szerzői mű elemeit veszi kölcsön (függetlenül attól, hogy az a keletkezésekor teljesen eredeti volt‑e vagy sem), és ezek olyan kölcsönzött elemek, amelyek főszabály szerint nem másodlagosak és mellőzhetők, hanem ellenkezőleg, ahogy azt látni fogjuk, a mű értelme szempontjából alapvető elemek. Ugyanakkor a korábbi műnek, amelynek jellemzőit lemásolják, a célközönség előtt ‘felismerhetőnek’ kell lennie. Ez is a paródia mint szerzői mű egyik kiindulópontja. E tekintetben a paródia mindig mutat valamilyen tiszteletet, elismerést az eredeti mű iránt. Kétségtelen továbbá, hogy a paródia ugyanakkor mindig ‘alkotás’ is. Az eredeti mű kisebb vagy nagyobb mértékű megváltoztatása már a paródia szerzőjének szellemi terméke. Végeredményben ez utóbbi végső soron az első számú érdekelt abban, hogy a paródiáját ne tévesszék össze az eredeti művel, még abban az esetben is, ha egyúttal mindkét mű szerzője.„

A funkcionalitás vizsgálata már bajosabb. Eszerint (64-65. pontok):

„Hajlok arra a feltételezésre, hogy a paródia irányelv szerinti fogalmát nem kell a paródia azon eseteire korlátozni, amelynek értelme kimerül a parodizált eredeti műben. Talán azt lehetne állítani, hogy az irodalomelmélet szempontjából a paródia nagyobb mértékben gyökerezik abban a formában, amelynek alapvető szándéka, hogy ilyen vagy olyan célból kivetüljön az eredeti műre. Ettől függetlenül nem vitatható, hogy a szokások elleni kritika, a társadalmi és politikai kritika – az üzenetben rejlő hatékonysági szempontok miatt – nagyon régóta alkalmazta azt a kivételes hordozóanyagot, amelyet a kritika célközönsége által kellően felismerhető, már meglévő műnek a megváltoztatása jelent. Végeredményben úgy vélem, hogy a paródia azon formája, amelyet az egyszerűbb szóhasználat kedvéért ‘valamivel parodizálásnak’ minősítünk, a „kommunikációs kultúránkban” jelenleg kellőképpen rögzült ahhoz, hogy ne lehessen mellőzni az irányelv értelmében vett „paródia” fogalmának pontosításakor. Így már rá kell térni a paródia szerzője által elérni kívánt hatás vizsgálatára.„

Én nem hajlok erre. A társadalomkritika szerintem is elengedhetetlen a kultúra és a maga a társadalom szempontjából, s ezzel az eszközzel művészek tömegei élnek. Ez azonban önmagában szerintem nem elegendő még arra, hogy más művére építve (átdolgozást eredményezve) fejtsük ki véleményünket. (Különösen igaz ez azokban az országokban, ahol a hiányzik a paródia szerzői jogi kategóriája, mivel az átdolgozás vagyoni joga kizárólagos engedélyezési jogot biztosít a szerzőnek, melyet épp a paródia törhet meg – keretek között.)

Hasonlóképp nem látom logikusnak, amikor Cruz Villalón a következők szerint érvel (68. pont):

„A legnehezebbnek tűnő kérdés számomra a szándék vagy funkcionalitás ezen elemének a ‘gúnyra’, a ‘komikusra’ és a tréfára történő szokásos korlátozásának, vagy kevésbé pontos meghatározásának kérdése. Főleg ha figyelembe vesszük a vicces kifejezésben rejlő hatalmas komoly alapot, vagy a tragikomikusság néhány kultúránkban nehezen eltúlozható jelentőségét: milyen fokban komikus – egy ismert példát hozva – a középkori lovagregények adott paródiája?”

„Mindenesetre, a paródia szándékbeli vetületének szokásos leírási módjaként a ‘gúnyra’ történő hivatkozást elfogadva úgy vélem, hogy az államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak meghatározásakor, hogy a szóban forgó műre jellemző‑e a paródia e minősége.”

„A ‘jelenlétre’ tekintettel, amelyet az alapvető jogok számára az egész jogrendben biztosítani kell, úgy vélem, hogy főszabály szerint és pusztán a paródia fogalmának szempontjából az említett fogalomból nem lehet csak azért kizárni egy adott képet, mert az eredeti mű szerzője üzenetével nem ért egyet, vagy a nyilvánosság nagy része elutasítja azt. Mindazonáltal nem kell paródiaként elfogadni, és a mű azon szerzői, akiknek segítségével a paródia megvalósul jogosultak ily módon érvényesíteni az eredeti mű azon torzulásait, amelyek alakilag vagy tartalmilag, a társadalom legmélyebb meggyőződésével gyökeresen ellentétes üzenetet közvetítenek, és amely meggyőződésekre végeredményben az európai közös tér épül és valójában létezik.”