1. Ellentétes-e az irányelvvel az a kivétel, amely nem teszi lehetővé, hogy a szerzők díjazásban részesüljenek műveik televíziós vagy rádiós közvetítései után olyan készülékek esetében, amelyeket üzleti vállalkozásként működő gyógyfürdőintézményben a betegek vendégszobáiban helyeztek el.
2. Az irányelv megfelelő rendelkezése közvetlen hatállyal bír-e.
3. Versenyjogi szabályokba vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságába ütközik-e a közös jogkezelő szervezet monopolhelyzete.

1. Az első kérdésre adott válaszában a főtanácsnok kiemelte, hogy a kérdés voltaképpen úgy foglalható össze, hogy az alapügy tényállása az SGAE-ügyhöz, vagy az SCF-ügyhöz hasonlít-e. Emlékeztetőül: az SGAE-ügy lényege, hogy a szálloda által a szobáiban tartózkodó vendégek számára az ott elhelyezett tévék révén az adásjel-közvetítés nyilvánossághoz közvetítésnek minősült. Az SCF-ügyben viszont ezzel ellentétben a Bíróság megállapította, hogy a nyilvánossághoz közvetítés fogalmába nem tartozik bele hangfelvételeknek szabadfogalkozású fogorvosi rendelőkben történő sugárzása a páciensek számára, akik ebben akaratuktól függetlenül részesülnek. (Az ügyek iránt részletesebben érdeklődőknek ajánlott olvasmány Faludi Gábor és Grad-Gyenge Anikó tanulmánya.)

A főtanácsnok a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatának összefoglalása után azt a megállapítást tette, hogy a nyilvánossághoz közvetítés irányelv szerinti fogalmába

„kell tartoznia a televízió- és rádiókészülékeknek – a sugárzást a halláshoz vagy a látáshoz lehetővé tévő releváns jellel – a gyógyfürdőintézmény vendégszobáiba történő elhelyezése, kivéve ha – kivételes körülmények fennállása esetén – egy vagy több kritérium nem teljesül. Különösen egy gyógyfürdőintézmény – egyidőben, illetve egymást követően is – szállásolhat el meghatározatlan, mégis elég jelentős számú olyan személyt, akik szobáikban sugárzást foghatnak; e személyek új nyilvánosságnak minősülnek, mivel az eredeti engedély olyan egyéneknek szóló sugárzásokra vonatkozott, akik azokat személyesen vagy magán, illetve családi körükben hallgatták vagy nézték. Továbbá nehezen tagadható az, hogy a rádió- és televíziókészülékeknek a vendégszobákban történő elhelyezése az intézmény számára haszonszerző jellegű, ugyanis inkább e készülékek jelenléte, mint hiánya az, ami vonzza az ügyfeleket”  (28. pont).

A főtanácsnok álláspontja szerint továbbá a történeti tényállás körülményei nem tartoznak az irányelvben engedélyezett kivételek hatálya alá, mivel egyrészt a gyógyfürdő nyereségre törekszik, másrészt pedig nem mutatható kapcsolat a tévék és rádiók vendégszobákban való elhelyezése és a fogyatékos személyek között.

Vagyis ellentétes az irányelvvel, ha a nemzeti jog nem teheti lehetővé a szóban forgó körülmények között a szerzők díjazását.

2. A második kérdés az InfoSoc-irányelv közvetlen hatályára vonatkozott. Az uniós jog közvetlen hatálya azt jelenti, hogy magánfelek a tagállami bíróságok előtt arra hivatkozhatnak, az a magánfelek számára jogokat és kötelezettségeket keletkeztet. Irányelvek esetében a közvetlen hatály megállapíthatóságának speciális feltételeit munkálta ki a Bíróság. Az OSA álláspontja szerint ezek a feltételek fennállnak, a gyógyfürdő viszont azzal érvelt, hogy az OSA állami szervnek minősül, ezért nem hivatkozhat az irányelv joghatásaira.

Az előzetes döntéshozatali eljárásban előterjesztett egyéb írásbeli észrevételek összegzését követően a főtanácsnok emlékeztet arra, hogy a tagállami bíróságoknak a nemzeti jogot a lehető legteljesebb mértékben úgy kell értelmezniük, hogy megvalósuljon a szóban forgó irányelvvel elérni kívánt eredmény. A közvetlen hatály kérdése akkor merül fel, ha ilyen értelmezésre nincs lehetőség.

A főtanácsnok hozzátette, hogy nehezen védhető álláspont az OSA állami szervként való minősítése, mivel a közös jogkezelő szervezetek magánszemélyeknek a magánjog hatálya alá tartozó jogait érvényesítik, nem pedig állami hatalmat gyakorolnak.

Vagyis amennyiben egy tagállam nem ültette át megfelelően nemzeti jogába az InfoSoc-irányelvet, a nemzeti bíróságnak ezen irányelv szövegének és céljának fényében kell értelmeznie a nemzeti jogot az irányelvben meghatározott eredmény elérése érdekében.

3. A harmadik kérdésével izgalmas téma boncolgatására késztette a cseh bíróság az EuB-ot. A közös jogkezelő szervezetek versenyjogi korlátok közé szorítása régóta napirenden van (lásd erről a PPKE JÁK Versenyjogi Kutatóközpontja által készített tanulmányt), de a közös jogkezelők tevékenységének a szolgáltatásnyújtás szabadsága keretében való elemzése is kezd előtérbe kerülni – különös tekintettel az erre vonatkozó irányelvjavaslatra.

Az előterjesztett elfogadhatósági kifogások ellenére a főtanácsnok megválaszolta a kérdést, először a versenyjogi, majd pedig a szolgáltatásnyújtási aspektusokat tekintve át.

A főtanácsnok kiindulópontként leszögezte, hogy valamely tagállamban biztosíott törvényes monopólium minősülhet erőfölénnyel való visszaélésnek, ha a kérdéses vállalkozás a számára biztosított jogok puszta gyakorlásával is visszaél erőfölényével, vagy ha ezek a jogok olyan helyzetet teremthetnek, amely a vállalkozásokat ilyen visszaélésekre indíthatja. Az eljárásan hivatkozott visszaélés abban áll, hogy az OSA túlzott mértékű felhasználói díjakat szab ki, ennek megítélése viszont a tagállami bíróság feladata. A tagállami szabályozás érvényességének kérdése viszont csak akkor vetődhet fel, ha bizonyítottá válik, hogy az OSA ilyen visszaélést követett el.

Ezek után megvizsgálta azt, hogy a közös jogkezelő szervezetek tevékenysége szolgáltatásnak minősül-e. A főtanácsnok leszögezte, hogy ezen szervezetek tevékenységét „mindig úgy tekintették, hogy azok a Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonaatkozó szabályai hatálya alá tartoznak” (58. pont). Az ilyen szervezetek a jogosultaknak és a felhasználóknak is nyújtanak szolgáltatásokat, és annak ellenére, hogy nyereségszerzésre nem törekszenek, működésük szükség szerint díjazást igényel a személyi és adminisztratív költségek fedezése miatt.

A szolgáltatásnyújtás uniós harmonizációját rendező irányelvet ugyanakkor a főtanácsnok nem tekintette alkalmazhatónak a közös jogkezelők tevékenységére, de ez a tény nem jelenti azt, hogy az EUMSZ szolgáltatásnyújtásra vonatkozó általánosabb rendelkezései ne lennének alkalmazhatóak a közös jogkezelők tevékenyégére.

Ennek megfelelően azt kell megvizsgálni, hogy a területi monopóliumok szükségesek-e a jogdíjak tisztességes és hatékony beszedése és kezelése céljának biztosítására, valamint nem lépik túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket. A főtanácsnok ennek fényében először röviden összefoglalta a közös jogkezelő szervezetek működését, majd a területi monopólium fenntartása mellett és ellen szóló érveket (71-75. pontok). Azzal kapcsolatban azonban, hogy az ilyen monopóliumok szükségesek és arányosak-e, a főtanácsnok álláspontja szerint egyik fél sem hozott fel döntő érveket. Mert amíg „a törvényes területi monopóliumok eltörlése mellett meggyőző érvek hangzottak el a Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozására vonatkozó tilalma tiszteletben tartásának érdekében, nem került bizonyításra, hogy mind az ilyen szabadság, mind a díjak tisztességes és hatékony beszedése, valamint kezelése – a zeneművek rögzített rádió- és televíziókészülékek útján történő nyilvánossághoz közvetítése tekintetében – megvalósítható uniós szintű szabályozási keret nélkül” (81. pont).Vagyis a főtanácsnok is kiemelte az irányelv elfogadásának szükségességét.

Végkövetkeztetésében a főtanácsnok kiemelte, hogy a közös jogkezelő szervezeteknek nyújtott törvényes monopóliumok a Szerződésekkel összeegyeztethető célt követnek.