Az első téma rögtön egy dogmatikai csavarként írható le. Nem a legjobbak közül. A Tvm. 15.§-a az Szjt. 38.§-át kiegészíti egy új (1a) bekezdéssel, egyidejűleg a Tvm. 27.§ a) pontja értelmében hatályát veszti az Szjt. 38.§ (1) bekezdés d) pontja, mely érdemben azonos kérdéssel foglalkozott eddig. Az eddigi szabályozás imígyen szólt:

„Ha az előadás jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja, és a közreműködők sem részesülnek díjazásban, a művek előadhatók a következő esetekben: (…)
d) nemzeti ünnepeken tartott ünnepségeken, (…).”

A legújabb rendelkezés ehhez képest az alábbiak szerint hangzik:

„Ha az előadás jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja, a művek előadhatók nemzeti ünnepeken tartott ünnepségeken.”

Ugye rémlik, mikor nemrég azt mondtam, hogy ezt a fantasztikus előírást a kormány terjesztette elő zárószavazás előtti módosító indítványként, s mint ilyen, érdemi vita részét nem képezte előzetesen. Látszik is rajta. Erről a kérdésről Grad-Gyenge Anikó kolléganőm egy kiváló „Első oldalon” fog véleményt formálni az Infokommunikáció és Jog című folyóirat következő számában (amint megjelenik, bemutatom a tartalmát), ezért én csak röviden mondanám el a saját véleményemet. (Mely persze érdemben egybecseng Anikóéval.)

A fentiekben aláhúzással kiemeltem a kieső rendelkezést. [Az új bekezdés beiktatása logikailag rendben van, hiszen ily módon az Szjt. 38.§ (1) bekezdés megmaradó összes többi esetében megmarad a díjazást kizáró klauzula.] Ezek szerint a kormányt az a cél motiválta, hogy továbbra is szabad felhasználás körében tartsa az olyan nemzeti ünnepeken tartott élő előadásokat, amelyeken a közreműködők díjazást kapnak. A 38.§ (2) bekezdésének utolsó mondata szerint:

„díjazásnak minősül a fellépéssel kapcsolatban ténylegesen felmerült és indokolt költségeket meghaladó térítés is.”

E ponton legalább két kifejezés összevetésére van szükség: ki a közreműködő, és a fellépéssel kapcsolatos térítés. Egy nyilvános előadás közreműködője a józan ész szabályai szerint az (vagy azok) a személy(ek), akik a nyilvános előadást megvalósítják (énekes, táncos, szavaló stb.). Közvetett értelemben a szerző is közreműködhet az előadásban, köszönhetően annak a ténynek, hogy valamit megírt. Ugyanakkor a szerző részére történő díjazás kizárt fogalmilag, amennyiben a fenti felhasználást szabadnak tituláljuk, annak ugyanis fogalmi előfeltétele az ingyenesség. Bárki más, aki közreműködik az eseményen (de nem az előadásban) megítélésem szerint nem tartozik e jogszabályhely hatálya alá (így a konferanszié, a hangosító stb.), az ő magatartásuk szerzői jogilag nem tekinthető relevánsnak (hiszen ők nem a műveket adják elő). Vagyis nem marad más, mint az, hogy az előadóművészek kaphassanak a jövőben díjazást (akár a költségeket meghaladó térítést is). Ugyanakkor, (1) ha ezt egybevetjük a törvényben marad jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás tilalmával, (2) továbbá a 38.§ (2) bekezdésének első két mondatával, mely érdemben a felhasználó számára tiltja meg a jövedelemszerzést/fokozást, (3) egy előadóművész értelemszerűen felhasználó (ő ad elő), akkor egyszerűen nem jön ki más, mint hogy fogalmilag a 38.§ (1a) bekezdés sántít, de legalábbis nem érthető, hogy a kormány (dogmatikailag) mit akart ezzel.

A további részkérdések vonatkozásában nem ékeskedek idegen tollal, mint említettem, mindenképpen bemutatom majd Grad-Gyenge Anikó „Első oldalas” szösszenetéről, amint publikussá válik.

E rendelkezés október 25-e óta hatályos.

Anno, amikor a T-11776 törvényjavaslat tartalmáról beszámoltam, említést tettem arról, hogy nem meglepő módon a törvényhozó az előadóművészeket megillető integritásvédelmi jogot is módosítani tervezi (Tvm. 17.§). Eszerint az Szjt. 75.§ (2) bekezdésében a „megcsorbítás” szót a „más visszaélés” kifejezés váltja fel. Amikor ugyanezt a módosítást az Szjt. 13.§ kapcsán elemeztem, jeleztem: megítélésem szerint ez túlzottan is szélessé tárja az integritásvédelem kapuit. Szerzői jogászként örülök, hogy a jogosultak erős védelmet kapnak, de ez a megközelítés alapjaiban téves. A „más visszaélés” ugyanis nem értelmezhető szigorúan a mű egységét védelmező kikötésként. Valójában egy engedély nélküli többszörözés is visszaélés, de ettől még a mű egysége nem csorbul. Anno elmondtam, csak bízni tudok abban, hogy a bíróságok az ésszerűség mentén fogják alkalmazni az Szjt. új 13.§-át. Remélem, hogy az új 75.§ (2) bekezdés esetén is ez lesz a helyzet.

E rendelkezés október 25-e óta hatályos.

Molnár Ferenc így határozta meg az einstand fogalmát Pál utcai fiúkban:

„Ez különleges pesti gyerekszó. Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szentjánoskenyér-magba – pesti nyelven: boxenlibe – játszani lát magánál gyöngébbet, s a játékot el akarja venni tőle, akkor azt mondja: einstand. Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak nyilvánítja a golyót, s aki ellenállni merészel, azzal szemben erőszakot fog használni. Az einstand tehát hadüzenet is. Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a kalózuralomnak rövid, de velős kijelentése.”

Mint azt ugyancsak jeleztem korábban, a Tvm. 18.§-a zárószavazás előtti egyéni képviselői indítványra került a tervezetbe. (Minősíti hazánk jogalkotási mechanizmusát, hogy egy ilyen horderejű kérdésben – mely százmilliókat jelent pénzben – egy szimpla képviselő az „agy”, nem valami rendes hivatalt viselő, felelős politikus.) A javaslat lényege nagyon egyszerűen annyi, hogy az Artisjus által beszedett üreshordozó- és reprográfiai díjak egészének 25 százalékát köteles átadni a Nemzeti Kulturális Alap részére [Szjt. új 89.§ (11a) bekezdés]. Ha erre nem kerül sor, akkor az NKA a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál felügyeleti intézkedést kezdeményezhet. Vagyis, ahogy arra próbáltam utalni korábban, az NKA ily módon „kultúr NAV-vá” avanzsál majd, amihez az SZTNH – sajnos – kénytelen lesz asszisztálni, még akkor is, hogy az SZTNH-nak hivatalból a szellemi tulajdonvédelemre, s nem az állam kultúrpolitikájára kellene fókuszálnia. 

Ami ráadásul igazán zavarba ejtő, hogy a Tvm. alapján érdemben továbbra is az Artisjus lesz kénytelen viselni a jogdíjak beszedésének a költségeit, a hasznokat azonban az NKA szedi majd. Meg kell hagyni, a jogszabály hangsúlyozza ugyanakkor, hogy

„az NKA az átvett összeget a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvényben foglalt támogatási célokra használja fel a 20.§ (4)-(5) ás 21.§ (6) bekezdésben meghatározott jogosulti csoportok javára.”

Félek azonban, hogy a jogosulti kör elvben változatlanul tartása ellenére a hatékonyabb felosztás (értsd: több jusson a jogosultaknak) nehezen képzelhető el.

Ez a rendelkezés ugyan csak 2014. január 1-jével lép hatályba, azonban már a 2013-as bevételekre irányadó lesz. (Ami elég furcsa, hiszen még a 2013-s költségvetés elkészítésekor az Artisjus ezzel nem számolhatott. Végső soron ez a hatály igencsak ellentétes a jogbiztonság elvével.)