Egy kis könnyed előadóművészet… első rész
Végy egy csipet alkotókedvet; 1 db irodalmi művet/művészeti alkotást/folklór megnyilvánulást. A fentieket dolgozd össze, úgy, hogy a szerephez egyenletesen hozzádolgozod a teljes szíved és elkötelezettségedet, és addig gyakorlod, ameddig a bőröddé nem válik. Ezután gyűjts hozzá közönséget és máris kész…
Szerzői jogi mese
Történt egyszer ebben a galaxisban és azon belül is ezen a Föld elnevezésű bolygón, hogy megszületett az első alkotás. Az alkotás eleinte jól érezte magát, mindene megvolt: formája, eleje és vége és mindvégig ott volt vele az ő szerzője. Egy idő után azonban ennél többre vágyott, így a szerző arra gondolt, hogy a mű többé ne legyen egyedül. Ekkor megmutatta más embereknek, akik megtanulták előadták a többieknek. Emezek lelkesen tapsoltak, majd hazamentek. A történet az évezredek folytán számos ember milliárddal egészült ki, akik hol szerzőkké, hol közönséggé, hol pedig előadóművésszé változtatták a művek hatására az embereket. Azonban sajnos megjelent a pénz, az idő és a jogászok. Utóbbiaknak e fenti történet sajnos csak későn jutott a fülébe. Mert az emberek, az idő és persze a pénz már régóta ismerték a szerzőt, műveiket és azokat, akik ezekkel furcsa, de tetszetős dolgokat műveltek, például énekeltek, táncoltak, szavaltak, zenéltek, és még sok egyéb elképesztőbbnél elképesztőbb egyéb dolgot csináltak, vagyis valamilyen módon próbálták a szerzőket és az ő alkotásaikat összekötni a közönséggel. A jogászok a megoldást csak 1960-ban találták meg, mert a jognak a gramofon, a televízió és a rádió, később pedig az internet kellett, hogy helyére tegye az előadóművészeket az ő sajátos rendszerében. A következő két blog bejegyzésben arról lesz szó, hogy hogyan és miképpen történt és ki mindenki került az előadóművészek hálójába.
A szomszédságról
A jog rendszerében, azon belül is a polgári jogon belül elkülönült helyet foglal el és csak egy nagyobb egység, a szellemi alkotások jogán belül, annak részeként értelmezhető az előadóművészeket megillető jog. E halmazon belül a következő kategóriák találhatóak: az előadóművészek, a hangfelvétel előállítók, a rádió és televízió szervezetek, illetőleg újabban a filmelőállítók – őket egy külön gyűjtőfogalom: a szomszédos jogok fogja össze – és az adatbázis előállítók.
A szomszédos jogi elnevezés magáért beszél, vagyis inkább arról, hogy egy már meglévő – a könyvnyomtatás hatására megszületett – jogon belül, hogyan próbálták meg elhelyezni a fenti kategóriákat, különösen az előadóművészeket. A jó szomszédi viszonyt úgy építették ki, hogy az hasonlatos jogokkal és kötelezettségekkel bírjon, mint a szerzői jogban, az iszonyt pedig úgy próbálták áthidalni, hogy egyúttal rögtön leszögezték, hogy az őket megillető jogok: „ nem érintik és semmilyen módon nem befolyásolják az irodalmi és a művészeti művekre vonatkozó szerzői jogi védelmét. Ebből következően egy rendelkezése sem értelmezhető az ilyen védelem sérelmére.”
Ez az érvelés abból az 1961-ből az ún. Római Egyezményből származik, mely legelőször foglalkozott a szomszédos jogok, ezen belül is az előadóművészek jogával, formába öntve és létrehozva kategóriájukat, azzal, hogy hasonlatossá tette a szerzői joghoz egyúttal meg is különböztette az előadóművészeket, mint hiányzó kapocs, akik a szellemi alkotás a létrehozó alkotó és a közönség között találhatóak. Az előadóművész a közvetítő. Ő az, aki tolmácsolja zenével, tánccal, szóval vagy bármely egyéb módon az irodalmi vagy művészeti alkotásokat, avagy a folklór kifejeződéseit. Egy meglehetősen vegyes összetételű „világról” beszélhetünk, akkor is, ha a négy területet egymással hasonlítjuk össze, illetve akkor is, ha csak az előadóművészek közötti különbségekre – világsztároktól az egyszerű előadókig – gondolunk. Egy egészen fiatal terület, aminek újabb és újabb fejlődési fázisainak lehetünk szemtanúi, mely a hatvanas években való első megjelenése után a nemzetközi porondon, majd ennek hatására a nemzeti, illetve „hazai” regionális EU jogban is, azt a célt hivatott szolgálni, hogy megvédje e közvetítőket.
Mitől és kitől? Nos, elsősorban a közvetítő eszközök hatásától, mint a televízió, rádió, internet, és elsősorban a tőlünk, közönségtől, illetve a közösségietlen felhasználásoktól kellett kifejleszteni a védelmüket. Hiszen ezen eszközök hatására a megjelenő „rögzítés” az egyszeri és megismételhetetlen „élő” élményt, a művészi teljesítmény megismételhetőségét, azaz többszörözését tette lehetővé térből (sugárzás) és időből (hangfelvételre rögzítés) kilépve. A védelem kiépülésének alapját, tehát a kultúra iparosodása jelentette. A megoldás a védelemre pedig hasonlatos a szerzőket megillető védelemhez, ahol egyéni és eredeti jelleget alkotókat, létrehozókat illeti meg. A szerzői joghoz kapcsolódó szomszédos jogi jogosultak közül leghasonlatosabb előadóművészek esetében is, valami hasonló létezik kimondatlanul, hiszen attól természete miatt tér csak el. Éppen ezért esetükben nem alkotásokról, hanem „teljesítményekről” van szó. Az előadás megszületéséig, a szerep kiforrásáig, a mű színpadi megjelenéséig ugyanúgy szükséges ez az egyéni és eredeti jelleg, ami megkülönböztet egyes színpadon megjelenő személyeket másoktól. Azonban nem mindenkit illet meg ez a védelem, még ha első látásra úgy is tűnne.
A következő részben kifejtésre kerül, hogy kit és milyen alapon lehet a hatályos törvényi rendelkezések és a kialakított gyakorlat alapján előadóművésznek tekinteni.
2 thoughts on “Egy kis könnyed előadóművészet… első rész”