Márciusban, Sharpston főtanácsnok indítványának apropóján már említést tettem a VG Wort v. Kyocera ügyben, az Európai Unió Bírósága előtt zajló előzetes döntéshozatali eljárásról. Nem is oly rég az EUB 2013. június 27-én meghozta a döntését, mellyel a VG Wortnak kedvezett, és kimondta: egy nyomtató és egy számítógép összekapcsolása is megalapozhatja a reprográfiai díj megfizetését, ha a készülékek jogvédett tartalmak többszörözésére szolgálnak.
Az alapügy tényeiről ezúttal nem írnék, a fenti linkekről hasznos adatokhoz lehet jutni. Sokkal inkább az EUB végső konklúziójáról szeretnék beszélni. Mint márciusban említettem, több kérdést intéztek a luxemburgi bírósághoz a német fórumok, melyek egy része az InfoSoc-irányelv időbeli hatályával, másik része a hatásos műszaki intézkedések alkalmazásának a reprográfiai díj fizetésére gyakorolt hatásával függött össze. Az ügyben ezek a kérdések sem jelentéktelenek, engem e ponton mégis csak a központi kérdés izgat igazán, melyre a bejegyzés fenti felvezetőjében is utaltam. Sharpston főtanácsnok indítványa szerint IGEN: a jogvédett tartalmak többszörözésére alkalmas szkenner-PC-nyomtató kombó esetén fennáll a jogdíjfizetési kényszer, ennek részleteiről azonban nem uniós szerveknek, hanem a német jogalkotónak kell döntenie. Az EUB tanácsa – melynek ismét Malenovsky bíró volt az előadója, aki rengeteg friss szerzői jogi ügyet vitt az elmúlt években – egyetértve Sharpstonnal megerősítette a jogdíjfizetés szükségessét a fenti szituációban.
A tanács mindenekelőtt igyekezett az InfoSoc-irányelvnek a reprográfiai díjra vonatkozó rendelkezéseinek a keretét helyesen kijelölni. Ez a rendelkezés [a tagállamok kivételeket vagy korlátozásokat állapíthatnak meg a többszörözés joga alól a „papíron vagy hasonló hordozón történő, valamely fotómechanikai vagy ehhez hasonló hatású eljárással végzett többszörözés tekintetében – a kották kivételével –, feltéve hogy a jogosultak méltányos díjazásban részesülnek”, lásd: 5. cikk (2) bekezdés a) pont] egyaránt kiterjesztő módon határozza meg a felhasználás módszerét és a másolt példány hordozóját. Ennek fényében nem vitatott, hogy a szkennelés a fénymásolással egyenértékűnek tekintendő és a fenti passzus hatálya alá tartozik, mivel ennek segítségével a másolt példány analóg megjelenítése elérhető (vö. az ítélet 68. pontjával). Ennek fényében érthető, hogy a szkennerek után miért kell egyes országokban reprogfáriai jogdíjat fizetni. A kérdés tehát az, hogy az ily módon létrehozott másolat, majd ezt követően ennek nyomtató segítségével történő duplikálása ugyancsak a fenti norma alá illeszthető magatartás-e.
Az EUB egy helyütt (70. pont) úgy érvelt:
„Amennyiben ez az eredmény biztosított, a műveletek száma vagy a szóban forgó többszörözés folyamata során alkalmazott módszer vagy módszerek jellege kevésbé számít, már amennyiben ezen egységes folyamat nem elkülöníthető különböző elemei és szakaszai ugyanazon személy felügyelete mellett valósulnak meg, és közülük mindegyik a műnek vagy más, jogi védelem alatt álló teljesítménynek papírra vagy ahhoz hasonló hordozóra történő másolására irányul.”
Megint (72. pont) másutt pedig így:
„Ebből az következik, hogy a 2001/29 irányelv 5. cikke (2) bekezdése a) pontjával – a jelen ítélet 70. pontjában tett pontosításokra figyelemmel – nem ellentétes az, ha az e rendelkezés szövegében említett folyamat során különféle készülékeket használnak, ideértve a digitális célra szánt készülékeket is.”
Következésképp semmi akadálya nincs annak, hogy a tagállamok (természetesen ténylegesen a közös jogkezelők) jogdíjfizetést írjanak elő bármely olyan, akár digitális készülék vonatkozásában, amely alkalmas arra, hogy a fotómechanikai eljáráshoz hasonló másolatot készítsen, amely utóbb papírra vagy bármely más hordozón, analóg formában érzékelhetővé tehető.
Ezzel a megközelítéssel elvi szinten azonban problémáim vannak. A fenti megszövegezés alapján egy fényképezőgép is alkalmas lehet a reprográfiával egyenértékű másolat készítésére, és a kérdéses fénykép is nyomtatható akadály nélkül papírra vagy más hasonló hordozóra (pl. speciális fényképpapírra). Ez a fajta megközelítés azonban meglátásom szerint az irányelv céljaival nem egyeztethető össze. A bíróságnak indokolt lett volna, meglátásom szerint, a fentieknél lényegesen precízebb választ adnia, hogy bizonyosra vehessük, értelmezése kiterjed-e az általam említett esetre vagy sem.
Az EUB ezt követően azzal is foglalkozott, hogy kit terhel a jogdíj megfizetésének felelőssége. Malenovsky bíró utalt arra, hogy az irányelv célja az volt, hogy a tagállamokat olyan méltányos díjazás bevezetésére kötelezzék, amely a szerzőket a műveik többszörözésével okozott hátrány kárpótlására irányul. Ennek megfelelően a jogdíjat a hátrányt okozó személynek a feladata megfizetni – legalábbis elvben (75. pont). Az „okozók” (tehát a személy, aki részére a másolat készül) fellelése és a jogdíj beszedése azonban gyakorlati akadályokba ütközik (többek között a reprográfiai díj kezelése épp ezért tartozik közös jogkezelés hatálya alá), hisz napi pár millió másolat után képtelenség a jogdíjak beszedését emberi erővel bírni. Ezért a tagállamok szabadon dönthetnek úgy, hogy a díj megfizetését olyan személyre/cégre hárítja, akitől az hatékonyan beszedhető (77. pont). A mindennapokban épp ezért szokás a gyártótól, importőrtől vagy terjesztőtől a jogdíjat követelni.
Végül, az alapügy központi kérdésére a bíróság konkrét választ adott:
„Amennyiben a szóban forgó másolatokat egyetlen folyamat során végzik el, készülékek láncolata segítségével, a tagállamok a másolatkészítés korábbi szakaszaira is visszamehetnek, és adott esetben olyan rendszert is bevezethetnek, amelyben a méltányos díjazást az e láncolat részét képező, e folyamatot önálló módon lehetővé nem tevő készülékekkel rendelkező személyek fizetik meg, amennyiben e személyek át tudják hárítani e díjat az ügyfeleikre. Ugyanakkor az ilyen egységes folyamat következtében a jogosultak által elszenvedett hátrány ellentételezéseként járó méltányos díjazás teljes összege nem térhet el lényegesen az egyetlen eszköz segítségével végzett többszörözésre meghatározott díjtól.”
Az EUB tehát úgy ítélte meg, hogy a szkenner-PC-nyomtató kombó esetén mindhárom készülék gyártójára terhelhető a jogdíj egy hányada, a hármójuk által fizetendő díj azonban nem lehet lényegesen több annál az összegnél, mint amennyit egy készülékkel megvalósított másolatkészítésért fizetni kellene (vagyis nem köteles mindhárom gyártó az alapösszeget megfizetni, mert az gyakorlatilag háromszoros díjfizetés lenne egyetlen másolatra nézve). A következménye a bírósági döntésben foglaltaknak természetesen az lehet (amennyiben a német jogdíjszisztéma ennek megfelelően módosulna a jövőben), hogy a szkennerek eddigi gyártói kevesebbet fizetnek majd. Azonban a PC és a nyomtató üzemben tartói szintén kötelesek lesznek valamennyi olyan készülék után fizetni, ami alkalmas a reprográfiával egyenértékű másolat készítésére és annak analóg hordozón történő reprodukálására.
Még két észrevétel: a Bíróság kifejezetten hangsúlyozta, hogy az 5. cikk (2) bekezdés a) pontja alól ki kell venni azokt a többszörözéseket, amelyek kizárólag digitális formában készülnek, vagyis nem papírhoz hasonló hordozóra. (Vö.: 67. pont, ahol a tanács a főtanácsnok indítványára is utal.) Ez pedig azt jelenti, hogy ha a PC-hez csak szkenner van kötve, és a másolat nem nyomtatható, akkor az üzembentartó nem lesz köteles jogdíjat fizetni. Ugyancsak úgy fest, hogy ha a részfolyamatok (digitális másolás, tárolás és nyomtatás) nem azonos személy felügyelete alatt történik, akkor ugyancsak nem követelhető a nyomtató üzemben tartójától jogdíj a papír alapú többszörözés után. (Vö.: a fent idézett 70. ponttal.)
A jogeset vonatkozásában lásd a Kluwer Copyright Blog bejegyzését is.