Nem is oly rég az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárás keretében elfogadott döntése részletekbe menően foglalkozott a magáncélú többszörözés kérdéskörével. A Padawan–ügy az üreshordozók után fizetett díj problematikájára fókuszált. Európa több országában azonban a magáncélú többszörözésnek létezik még egy olyan módszere amely után, meghatározott módon, ugyancsak jogdíjat kell fizetni a jogosultak felé. Ez pedig a fénymásolás és az ehhez hasonló egyéb fotómechanikai többszörözések esete. És pontosan ez az, amiről az EUB-nak rövidesen döntenie kell a VG Wort v. Kyocera ügyben. 

Az alapügyek (merthogy 4 egyesített ügyről van szó, szám szerint C-457, 458, 459 és 460/11) Németországból érkeztek, és több fénymásolókat gyártó cég és a reprográfiai díjat beszedő és kezelő közös jogkezelő (VG Wort) közötti jogvitákból erednek. 

Az egyesített ügyekben januárban tette közzé indítványát Sharpston főtanácsnok. Az ügyekben a német bíróságok több kérdést is intéztek az EuB-hoz, ezek egyike az irányelv időbeli hatályával függ össze (vagyis hogy az irányelv nemzeti átültetésének határidejét megelőzőleg esedékessé vált jogdíjakra kell-e az irányelvet alkalmazni – Sharpston válasza: NEM); egy arra irányul, hogy megszűnik-e az igény a jogdíjra abban az esetben, ha a jogosultnak rendelkezésre áll valamilyen hatásos műszaki intézkedés (DRM), de nem kerül ténylegesen alkalmazásra  (Sharpston szerint NEM); egy további pedig arra keresi a választ, hogy a jogosultnak a többszörözésre adott kifejezett vagy hallgatólagos hozzájárulása kizárja-e a jogdíjra való jogot (Sharpston válasza: IGEN).

Ami számomra inkább izgalmas volt, az a 2. és 3. kérdés. Előbbi arra kereste a választ, hogy a reprográfiai díj szabályai alkalmazandóak-e arra az esetre is, ha szkenner-PC-nyomtató kombó segítségével valósul meg a többszörözés? Sharpston részletes analízisében a forrás- és a céltartalom formáját (analóg/digitális) vizsgálta. Ennek keretében (vö.: 71., 72. és 74 pontok) végül úgy érvelt a főtanácsnok, hogy

„Az eddigiek alapján arra az álláspontra jutottam, hogy az irányelv 5. cikke (2) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az az analógról analógra történő másolásra korlátozódik, kizárva ebből a körből a digitálisról analógra történő másolást. Ugyanakkor azt is figyelembe vettem, hogy az analógról analógra történő másolás fogalma nem lehet olyan szűk, hogy kizárja azokat a módszereket, amelyek közbenső digitális szakaszt foglalnak magukban – például amikor a beszkennelt dokumentumot a számítógép memóriájában tárolják el, vagy amikor a digitális fényképezéssel készített dokumentumot memóriakártya segítségével viszik át a számítógépre, mielőtt azt a hozzá kötött nyomtatóval kinyomtatják –, más szóval az analógról digitális útján analógra történő másolást. (…) Az analóg eredetiből készült digitális dokumentumok eltárolhatók a számítógépen, majd később kinyomtathatók olyan körülmények között is, amelyek messze esnek a reprográfiának tekinthető eljárásról, például amikor a beszkennelt eredetit valaki feltölti egy honlapra, majd azt egy másik személy később letölti a saját gépére. Ezek az esetek szerintem nem tartoznak bele az 5. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerinti meghatározásba, annak ellenére, hogy a folyamat egésze analógról digitálison át analógra történő másolásnak tekinthető. (…) Következésképpen, úgy tűnik, hogy az irányelv 5. cikke (2) bekezdésének a) pontja által megengedett kivétel vagy korlátozás alkalmazási köre, miközben magában foglalja azokat az eseteket, amikor az analógról analógra történő másolás egy digitális közbenső szakaszt igényel, úgy értelmezendő, hogy kizárja azokat az eseteket, amikor a folyamat egészét nem ugyanaz a személy végzi vagy az nem egyetlen műveletből áll.”

A 3. kérdés pedig arra irányult, hogy ha a fenti kombóval történő többszörözés esetén a jogdíjat meg kell fizetni (s Sharpston erre jutott), akkor azt ki fizesse ténylegesen meg. Az első másolatot készítő szkennert forgalomba helyező cégek, vagy a folyamatban részes PC és nyomtató gyártók is? Ennek megválaszolásakor látni kell, hogy a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (BGH) egy ítéletével az első variáció mellett tette le a voksát. Sharpston dodonai válasza ettől eltérést mutat. Megállapítása szerint (vö.:83. és 93. pontok):

„A VG Wort azon megközelítése tehát, miszerint a díjat el kellene osztani az eszközök között, első ránézésre nem tűnik összeegyeztethetetlennek az irányelvvel. Ugyanakkor első ránézésre az sem tűnik összeegyeztethetetlennek az irányelvvel, hogy a díjat kizárólag a láncolat egyik elemére róják ki. A dolog azonban ennél bonyolultabb, különösen akkor, ha – miként arra a Bundesgerichtshof is utalt – az egyenlő bánásmód elvét is szem előtt kell tartani. (…) Az általam fentebb vázolt nehézségekre való tekintettel úgy vélem, hogy a nemzeti bíróságnak kell alaposabban megvizsgálnia az UrhG által megállapított díjat annál, mint arra a jelen Bíróság a rendelkezésre álló információk alapján képes. Meg kell vizsgálnia, hogy hogyan számítják ki a díjat a fénymásolókra, és azt, hogy e számítás miként vihető át az olyan eszközök láncolatára, amelyek együtt az előbbihez mérhető másolatokat tudnak készíteni, önmagukban azonban erre nem képesek, és az eszközök mindegyike rendszerint más célra szolgál. A nemzeti bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy a díj alkalmazása az ilyen eszközök láncolatára vagy az azon belüli egyes eszközökre megfelelő egyensúlyt biztosít‑e a jogosultak és a felhasználók jogai és érdekei között. Az egyenlő bánásmód elvére való tekintettel, amely a Bundesgerichtshof fő aggálya, szerintem különösen az eszközök vásárlói szempontjából kellene meg vizsgálnia az egyenlő bánásmódra vonatkozó aspektust (ideértve az összehasonlítható funkciókkal rendelkező egyéb eszközöket is), és nem csupán az importőrök vagy a forgalmazók szempontjából, hiszen a díjat mint terhet végső soron a vásárlók fogják viselni.”

Innentől nézve is több hónap, talán több is, mint egy év, amíg pontot tesz az ügy végére a taláros testület, de nagyon kíváncsian várom, oktatási tananyaggá válhat az előzetes döntés.