Kis magyar szerzői jogtörténet #1

Ne gondoljon senki arra, hogy a magyar szerzői jog történeti fejlődéséről akarok bejegyzést írni. Írtam róla még egyetemistaként egy tanulmányt (melynek stílusa még kiforratlan, de sok hasznos információt tartalmaz). Nem. Itt most arra akarok utalni, hogy a karácsonyom egyik kellemes meglepetéseként édesapámtól kaptam egy kopottas, de rendkívül hasznos, 1916-os „Új Döntvénytár” kötetet. (Egészen pontosan az 1914-15-ös év döntvényeit taglaló XXI. kötet első felét. A Grill-féle Döntvénytárakról lásd itt.) Ebben, ha csak két oldalon keresztül is, de találtam négy szerzői jogi döntvényt, melyeket a szakma iránt „legelvetemültebben” érdeklődőknek ajándékként szánok.

Az ajándékot több részletben szeretném átnyújtani. Először is azért, mert mielőtt belevágnék a döntvények begépelésébe, érdemesnek látom jelezni (és ezzel kissé megnyújtom a jelenlegi posztot), hogy a kötet évszámából is következően a döntvények még hazánk legelső, 1884. évi szerzői jogi törvényének szabályaival állítható kapcsolatba. Mivel e törvény passzusait betéve nem ismerem, ezért nekem is utána kell olvasnom, hogy az egyes döntvények melyekhez kötődnek, azok pontosan mit mondtak. Másrészt arra is igyekszek majd törekedni, hogy néhány mondatban utaljak arra, vajon a döntvény, avagy épp a törvény mennyire tűnik időtállónak, vagyis a kérdéses megoldás ma is megállná-e a helyét, vagy sem. Be kell valljam, ez komoly kihívásnak tűnik, de minden tőlem telhetőt igyekszek majd megtenni.

Új Döntvénytár XXI. kötet, 711-es döntvény:

„Könyvkereskedővel szemben szerzői jog bitorlásának megállapítására az 1884:XVI. t-cz. 23. §-ában írt üzletszerű terjesztés szolgál, e §. szerint pedig ugy a büntetésnek, mint a kártérítés iránti felelősségnek csak szándékosság esetén van helye; szándékosság nélkül a könyvkereskedőnek csakis az elkobzást kell elszenvednie. (C. 1913. szept. 24. 4554/912. sz. a. VIII. p. t.)”

Hazánk első szerzői jogi törvényének vonatkozó szakasza a következőképp hangzik:
„23. § A ki a törvény tilalma ellenére többszörözött mű példányait, szándékosan üzletszerüleg áruba bocsátja, eladja, vagy más uton terjeszti, az általa okozott kárt a szerzőnek, vagy jogutódának megtériteni köteles, és a 19. §-ban megállapitott büntetéssel sujtatik.
Az üzletszerü terjesztésre szánt példányok a 21. § értelmében akkor is elkoboztatnak, ha a terjesztőre a szándékosság ki nem derül.”
A kérdéses törvényhely és a döntvény „szépsége” abban rejlik, hogy az Szjt. 1884-es szövegtervezete, összhangban a XIX. századi jogfejlődés korábbi állomásaival (v.ö.: a fent említett tanulmányommal), még egységesen szabályozta a szerzői jogok magánjogi és büntetőjogi eszközökkel való védelmét, következésképp a különböző típusú jogsértések e törvényben kerültek meghatározásra. Mint a döntvény szövegéből is kitűnik, a 23.§ a bitorlás klasszikus tényállását fogalmazza meg, egyúttal – hasonlóan a jelenleg is irányadó normához – csakis az elkövetés szándékos formáját rendelte büntetni. 
A törvényhely és a döntvény ugyancsak kiváló korképet ad, hiszen ebben az időszakban a bitorlás még fizikailag kézzel fogható műpéldányok értékesítését jelentette. Bár a film- és a hangfelvételek már technikailag terjedtek, ezeket az első Szjt. még nem védte, a rádiós és televíziós sugárzás lehetősége pedig még fel sem merült hazánkban, így ezek jogi védelme sem volt indokolt. (A történet romantikája, hogy az első rádiós sugárzásra a fenti döntvény megszületését követő évben, vagyis 1914-ben került sor.)
A fent hivatkozott források további fontos eleme szerint a gondatlan elkövetés esetén nem nyílt mód a pénzbüntetés alkalmazására, elkobzásra azonban igen. Ily módon ekkor még erősen vegyültek a magánjogi és büntetőjogi szankciók a törvényszövegben.

Annak megállapítására, hogy mikor beszélhetünk szándékosságról a könyvkereskedő kapcsán, az Új Döntvénytár két korábbi döntvényt ajánl az olvasó figyelmébe. Az első szövege a következők szerint hangzik:

„Szerzői jog bitorlása terheli a könyvkereskedőt, aki – jóllehet az eredeti műnek vele ugyanazon helyen lakó szerzőjétől meggyőződést szerezni módjában állhatott arról, hogy a neki bizományba adott versenymű az eredeti szerzői jog szempontjából nem ütközik-e a törvény tilalmába, ezt a gondosságot menthető ok nélkül, eszerint akarva elmulasztván, a kérdéses műnek bizományba vett példányait ennek daczára, tehát szándékosan és üzletszerűen árusitotta. C. 7059/905. (Uj Dtár I. 601. 1.; Magánjogi Dtár I. 76.) – V. ö. még C. 5893/905. (Uj Dtár I. 598. 1.)”

Ez utóbbi döntvény szerint tehát a szándékosságot kimeríti az ellenőrzésből fakadó gondos eljárás akaratlagos elmulasztása. Az Új Döntvénytár XXI. kötet, 712-es döntvénye pedig az alábbiak szerint szól:

„A szerzői jogról intézkedő törvénynek 23. §-ában statuált különleges bitorlási vétséget csak az követi el, aki az illető zenemű elárusítása vagy egyéb módon való terjesztése alkalmával, már előzőleg tudomással birt arról, hogy annak többszörözése a törvény tilalma ellenére történt és azt ennek daczára szándékosan árusitja vagy terjeszti. (C. 1913. decz. 3. 680. P. sz.)”

Rövidesen jelentkezek még egy elévüléssel és egy divattal kapcsolatos döntvénnyel. Azok is varázslatosak!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük