Pornográfia és szerzői jog

Mezei Péter még februárban számolt be arról az amerikai esetről, amelyben Liuxia Wong felszólít levelet kapott az egyik felnőtt filmeket gyártó produkciós irodától, a Hard Drive Productions Studios-tól. Ebben arról tájékoztatták. hogy meghatározott összegű elégtétel megfizetése esetén nem indítanak ellene pert pornográf tartalom fájlcsere útján történő megosztása miatt. Wong egyrészt vitatta hogy ilyet elkövetett volna, másrészt szerinte a pornófilm nem minősül szerzői műnek. Ezzel kapcsolatban Péter bejegyzésében kifejtette: „Az Egyesült Államokban, akárcsak hazánkban, valójában nincs erkölcsi vagy minőségi követelményekhez kötve a jogvédelem. Így akár egy felnőtt film is jogvédett tartalomhoz vezethet.” Ezzel magam részéről egyetértek, mégis érdemes közelebbről megvizsgálni a kérdést.
Ann Bartow 2011-ben megjelent Copyright Law and the Commoditization of Sex című írása például a szerzői jog történeti fejlődésére is kitérve vonja kétségbe a pornográf művek szerzői jogi védelmének elméleti megalapozhatóságát. A tanulmány absztraktjából az olvasható ki, hogy Bartow elsősorban az USA alkotmányos kereteit kéri számon az ilyen alkotásokon, véleménye szerint ugyanis ezek nem szolgálják a fejlődést (progress) és hasznos művészetnek (useful arts) sem tekinthetőek, mivel (és véleményem szerint az okfejtés ezen része érdekes) az alkotás vagy a terjesztés folyamata során különféle csoportok jogai sérülnek. Itt alapvetően a jelenséget általában körülvevő jogsértésekre utal (például egyes erőszakos cselekmények, gyermekpornográfia), amelyek a szerzői művek jogi és így gazdasági háttérbe szorítása folytán vélhetően visszaesnének. Nekem az absztraktból nem derült ki, miért gondolja Bartow, hogy ez nem cenzúra, vélhetően a teljes tanulmány (amely egyébként szabadon olvasható) választ ad erre, én jelen írásomban inkább a vonatkozó eseteket vizsgálom.
A tudomány mellett ugyanis a bíróságok is kénytelenek voltak foglalkozni a kérdéssel. A techdirt elnevezésű oldal a jogesetek közül mérföldkőként említi a Mitchell BrothersFilm Group v. Cinema Adult Theater ügyben hozott 1979-es bírósági döntést, amely előtt (szerintük) a szerzői jogi védelem nem vonatkozott a pornográf alkotásokra. Ebben az ügyben a bíróság megállapította, hogy a szerzői jogi törvénynek sem a szellemisége, sem pedig kifejezett rendelkezései nem tiltják az obszcén tartalmak védelmét. Így az ügyben érintett filmalkotást is szerzői műnek minősítették, elutasítva az alperes „tisztátlan kezek” („unclean hands”) érvelését. (Ez az érvelés lényegében azt jelenti, hogy a felperes keresetének alapja valamely saját, korábbi, erkölcstelen magatartása, ezért nem „méltó” a törvényen alapulú kártérítéstől eltérő, „equity”-n alapulú igények érvényesítésére. Az eltérő jogi gyökerektől eltekintve némi áthallás figyelhető meg a magyar Polgári Törvénykönyv 4. §-ban megjelenő szabállyal: „Saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. Aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a másik fél felróható magatartására hivatkozhat.”)
A döntés „mérföldkő” jellegét némileg árnyalja, hogy hivatalosan forgalmazott pornófilmekről (nem erotikus filmekről) csak a 70-es évek eleje óta beszélhetünk, tehát előtte nyilván fel sem merülhetett a pornófilmek szerzői jogi megítélése, csak más obszcén tartalmú műtípusoké. Az egyik első ilyen film az 1972-es Deep Throat, amely nemcsak címe miatt váltott ki felháborodást. A benne megjelenő vizuális obszcenitás miatt eljárást indítottak a filmet forgalmazó Mature Enterprises-zal szemben, ennek eredményeként a forgalmazót megbírságolták, a filmet pedig több államban betiltották. (A korabeli reakciók és az ügy leírása is érdekes, ehelyütt azonban csak az eljáró bíró véleményét idézném, aki szerint a film „a sötétség és hitványság ünnepe…a dekadencia legmélyebb bugyra”, Sodoma és Gomorra látképe a tisztítótűz előttről.) 
Emellett maga az ítélet 28. pontja is kitér arra, hogy a korábbi pornográf művek esetében az obszcenitás tesztjét (obscenity test) alkalmazták, amely szerint önmagában az obszcén jelleg nem jelentette, hogy a mű teljesen haszontalan lenne, azt kellett ugyanis vizsgálni, hogy az híján van-e valamiféle tudományos, irodalmi, művészi, vagy politikai tartalomnak. (Utóbb erről áttértek a Memoirs-tesztre, amely értelmében a művet csak akkor lehetett obszcénnak tekinteni, ha az a társadalomban bevett értékeket teljesen nélkülözte.)
Az 1972-es ítélet után az 1982-es Jartech Inc. v. Clancy ügyben hozott ítéletben megjelent a fenti tesztek relativizálása  és annak egyértelmű megfogalmazása, hogy az ilyen jellegű alkotásokat is védi a szerzői jog. 
Érdekességként megjegyzem, hogy a magyar jogirodalomból a kérdés kapcsán számomra Fényes Samunak a Magyar Jogászegylet 1906-os, szerzői jogi törvényről rendezett vitáján elhangzó felszólalása jutott eszembe, amelyben Fényes megjegyezte, hogy nincsen olyan fórum, amely meghatározná, mi minősül obszcénnak, továbbá kiemelte, hogy Magyarországon kiemelkedően magas a pornográf munkák száma, ennek oka az volt, hogy a három éves védelmi idő hamar letelt, utána pedig a mű szabad prédává vált. (Lásd: Nótári Tamás: A magyar szerzői jog fejlődése. Lectum Kiadó, Szeged. 2010. 71.) A fenti felszólás annak tükrében érthető, hogy a hároméves szabály az akkor hatályos 1884. évi XVI. törvénycikk 7. § 3. pontján alapult, azaz kifejezetten a fordítások ellen védte az eredeti szerzőt (és csak akkor, ha az a fordítás jogát fenntartotta). Mivel a törvényt a kor igényeihez mérten az irodalmi művekre modellezték, így a fordítás jogának megnyílása tulajdonképpen valóban a piac elárasztását eredményezhette, amely a fent említett “túlkínálathoz” vezetett.
A pornográf alkotások szerzői jogi megítélése után egy kapcsolódó brit fájlcsere ügyet ismertetek a közelmúltból. A Golden Eye (International) Ltd. és 13 másik felperes pornóipari vállalat adatközlésre kötelező végzés kibocsátását kérték (ún. Norwich Pharmacal order) a Telefonica UK Limited (O2) ellen, mivel annak előfizetőik állítólag P2P alapú fájlmegosztó rendszereken keresztül szerzői jogi jogsértéseket követtek el. A Golden Eye és társai azért kívánták megszerezni az általuk azonosított IP címekhez tartozó személyes adatokat, hogy később felszólító leveleket küldhessenek ki, amelyben meghatározott elégtétel fizetése ellenében eltekintenek a későbbi igényérvényesítéstől. (Ennek USA-ban is alkalmazott gyakorlata tehát Európában is ismert, vélhetően azért találják ezt praktikus eszköznek, mert a művek jellege miatt többen inkább befizetik a kért összegeket, minthogy ilyen ügyben felvállalják a pereskedést.)
Az ügy egyik érdekessége, hogy maga az O2 nem tagadta meg az adatközlést, ők ugyanis készséggel megállapodtak a felperesekkel abban, hogy nevenként és címenként 2.20 fontért és összességében 2,500 fontos (költségekre vonatkozó) biztosítékért kiadják a kért adatokat. Az ügybe azonban beavatkozóként belépett az előfizetők érdekeit képviselő Consumer Focus. Innentől pedig valójában a később kiküldendő felszólítások tartalma került az ügy középpontjába. Ennek előzménye a „spekulatív követelések” (speculative invoicing) fájlcsere ügyekben alkalmazott gyakorlata volt (lásd például az ACS: Law ellen indult eljárást), vagyis hogy egyes ügyvédi irodák úgy küldtek ki tömeges felszólításokat, hogy azok jogalapja és összegszerűsége is erősen kérdéses volt, továbbá a megjelölt követelések nagy része valójában bújtatott kárigény volt, amelyet az irodák ügyvédi költségnek álcáztak. (Ennek mára egész koherens európai gyakorlata kezd körvonalazódni, lásd például a német Abmahnung kérdéskört és az UrhG kapcsolódó módosítását)
Végezetül a Golden Eye ügyre visszatérve, a tervezett felszólítások 700 fontos elégtétel megfizetésének lehetőségét tartalmazták. A Consumer Focus úgy vélte, hogy a felszólítások “spekulatív követeléseket” tartalmaznak, ugyanis több ezer levelet küldenének ki kisebb súlyú szerzői jogsértésekkel kapcsolatban úgy, hogy nem bizonyosodtak meg róla, az adott előfizető követte-e el a jogsértéseket. Továbbá ezek az összegek nem állnak arányban az okozott károkkal és költségekkel. (A felszólítások a Consumer Focus véleménye szerint hasonlóak voltak az ACS:Law által kiküldöttekhez.) A bíróság végül úgy határozott, hogy a követelések összegét egyénenként eltérően kell megszabni a felszólításokban, biztosítva annak lehetőségét, hogy az előfizető bizonyíthassa, nem követett el jogsértést.
Nem bírálva ehelyütt a pornográf alkotások szerzői műnek minősítését, megjegyezném, hogy – bár a szerzői jogi védernyő egyre szélesebbre nyílik – egy ponton túl illene számonkérni, hogy a védelem eredője a magasrendű szellemi tevékenység, és az alkotáshoz fűződő kölönféle gazdasági érdekek védelmének legkésőbb azon a ponton megálljt kéne parancsolni, ahol a minőség és társadalmi hasznosság helyét a gagyi tömegtermék (vagyis az értékek helyébe lévő mértéktelen értéktelenség) veszi át.

8 thoughts on “Pornográfia és szerzői jog”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük