Cikkajánló #3.8 – Állami segélyezés és fájlcsere?

Az Ohio állambeli Toledo városának jogi karán dolgozik Llewellyn J. Gibbons, akit ugyan már hosszú évek óta ismerek, és több ízben is jókat beszélgettem vele, illetve gondolkodásra serkentő tanulmányait olvastam, azonban legutóbbi amerikai utam során kezembe nyomott egy olyan cikket, amelyről külön ajánlást kell készítenem. Gibbons arról értekezett hosszan, hogy vajon a nemzetközi segélyezés helyett jobb megoldást jelentene-e a fejlődő országok gazdaságának élénkítésére az engedély nélküli (sokak szavaival élve: „kalóz”) felhasználások tűrése, más szavakkal a jogérvényesítéssel történő felhagyás (és az állami segélyezés felszámolása).

Előzetesen szeretném leszögezni, amit Gibbons maga is jelzett tanulmányában: csak és kizárólag az amerikai perspektívára helyezte a hangsúlyt. Ennek következtében az USA segélyezéssel kapcsolatos politikáját is csak e szemszögből szemléli (és kritizálja). Nekem e ponton más gondolataim is támadtak, mint amiket a cikk szerzője megfogalmazott, azonban ebben a kérdésben nem vagyok szakember, így e kérdés vizsgálatától eltekintenék. Foglalkozzunk azonban a tanulmány szerzői (és szabadalmi) joggal kapcsolatos meglátásaival részletesebben.

A tanulmány egyik kiinduló kérdése az, hogy a szellemi tulajdon által védett kalózkodás valóban olyan mértékű károkat okoz-e a fejlett országok jogosultjainak, mint azt ők állítják. Gibbons szerint ugyanis egyértelműen téves a jogosulti retorika, olyannyira, hogy a fejlődő országok gazdasági fellendítésének – egyébként nemzetközi egyezményekben is rögzített – célja sokkal inkább elérhető volna a jogsértések tűrése (sőt, mi több támogatása) révén, semmint a nemzetközi segélyezés döcögős rendszere révén. Az iménti hipotézis ennek megfelelően legkevesebb két dologgal kíván foglalkozni: a „kalózkodás” hatásainak vizsgálata, valamint a nemzetközi segélyezés indokoltsága és működőképessége. E kettő közül azonban meglátásom szerint a tanulmány végül az előbbire helyezi a nagyobb hangsúlyt és utóbbit a „kalózkodással” kapcsolatos következtetések levonása után indokolatlannak, de legkevesebb működésképtelennek találja  Gibbons.
A tanulmány nem kevés időt és energiát szentel annak bemutatásával, hogy a jelen korban (nem csak általam, de épp a szerző által is indokolatlan szóhasználatnak tartott) kalózkodásként ismert jelenség az elmúlt évszázadokban több, jelenleg fejlett gazdasággal rendelkező országban mindennapos tevékenységet takart. Épp az Egyesült Államok esetén lehet példák hosszú sorával igazolni, hogy a szellemi tulajdon védelme mindaddig nem bizonyult preferenciának, amíg az amerikaiak inkább fogyasztók (illetve az óvilági alkotások másolói) voltak, semmint alkotók. Amint azonban a szerzői alkotások és hangsúlyozottan a szabadalmak száma jelentősen megugrott, s így a bennük rejlő üzleti érték is megnőtt, a szellemi tulajdonvédelem iránti igény is megerősödött. Ugyanez a jelenség napjainkban is megfigyelhető, azonban már nem az Egyesült Államok, hanem olyan fejlődő [illetve egyéb, gazdaságilag erős(ödő), de a szellemi tulajdon védelme terén még lépéshátrányban lévő] országokban, mint Kína, India, Oroszország vagy Brazília.A nagy különbség csupán annyi, hogy a díjazás nélküli felhasználások/szellemi tulajdon transzfer ma már kalózkodás, mert egyes országok, így különösen az említett Egyesült Államok, így hívja.

A tanulmány legfontosabb része lépésről-lépésre ad választ arra a kérdésre, hogy az engedély nélküli felhasználások tűrése a fejlődő országokban alkalmas(abb) eszköz-e ezen országok gazdaságának fellendítésére vagy sem. Egyrészt a szerző rögzíti, hogy a szerzői jog utilitarista célkitűzése nem más, mint az alkotó tevékenység honorálása annak érdekében, hogy újabb/több mű születhessen meg. Ugyanakkor Gibbons úgy látja, hogy a jelenlegi szerzői jogi szisztémákban a kizárólagos jogok túl sok indokolatlan pluszt biztosítanak a jogosultaknak, s túl sok veszteséget termelnek a gazdaság egészében. Ezzel szemben Gibbons állítása szerint a kalózkodás hatékony eszköze a gazdaság fellendítésének.

Ennek egyik oka az, hogy a jogosultaktól, illetve a fejlett országokból érkező technológia transzfer sosem a legjobb módszere a helyi igények kielégítésének. Egy példát is hoz a szerző. Hiába biztosítanak például a jogosultak fejlett szoftvereket a fejlődő országoknak, ha az ott elérhető hardveres környezetben a régi szoftverek működnek tökéletesen, az újak ellenben hardveres fejlesztéseket (plusz költségeket) igényelnek, amire az adott országban nincs keret. Egy másik körülményként Gibbons azt jelölte meg, hogy – ellentétben a jogosultak érvelésével – a fejlődő országokban a kalózkodás által okozott károk marginálisak, lényegesen kevesebbek a jogosulti retorika szerinti tételeknél. Egyrészt egy szegény országban a fejlett országokban alkalmazott árképzés alkalmatlan az értékesítési politika megalapozására (más szavakkal egy afrikai embernek nem lehet ugyanannyiért eladni egy filmet, mint egy amerikainak), következésképp a károkozás számításakor sem lehet a nyugati sztenderdeket a fejlődő országokra és azok állampolgáraira kiterjeszteni.
A fentiekben ismét csak egy vázlatos (több alfejezetet is a margóra toló) összegzés volt olvasható. A tanulmány a fentiekben megjelölt linkről letölthető. Olvasásra mindenképpen méltó iromány. A cikk bibliográfiai adatai a következők:

Llewellyn Joseph Gibbons: Do as I Say (Not as I Did): Putative Intellectual Property Lessons for Emerging Economies from the Not So Long Past of the Developed Nations, SMU Law Review, Summer 2011, p. 923-973.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük