Hosszú évek folyamatos csatározása keretében Jammie Thomas-Rasset több ízben szembesülhetett hatalmas összegű kártérítés megfizetésének kötelezettségével. Elsőként az esküdtszék még „csak” 222.000 dollár megfizetését rendelte el, majd egy új tárgyalás lefolytatása során ez az összeg 1.920.000 dollárra emelkedett. A verdikt alkotmányellenességét rögzítő Davis bíró szerint dalonként elegendő a 2.250 dolláros kártérítés. Mintha egyik fülükön be, másikon ki, a harmadik esküdtszék 1.500.000 dolláros összesített kártérítés megfizetését írta elő. Davis bíró azonban konok ember, ismét megsemmisítette a verdiktet arra hivatkozással, hogy a túlzott mértékű kártérítés ütközik az Egyesült Államok Alkotmányának tisztességes eljárással kapcsolatos alapelvével. A döntést azonban a hanglemezipart képviselő RIAA megfellebbezte tavaly.

A rendkívül friss – lentebb beágyazott – fellebbviteli bírósági ítélet huszárvágással visszatért a legelső döntésben foglalt összeghez, s megállapította, hogy Davis bíró hibázott, amikor ezt a 222.000 dolláros kártérítést kiszabó verdiktet megsemmisítette. Az ügy ezzel most már nagyjából lezárult. Nem tartom valószínűnek, hogy ennél is feljebb jutna az ügy, nevezetesen a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságig, amely azonban jelenleg konzervatív többséggel bír, ami viszont nem biztos, hogy a hölgyre nézve kedvező tény.

[Update#1] Azoknak, akiket egyébként a lenti ítélet kifejezetten érdekel, de nincs idejük 18 oldalt átolvasni, íme egy nagyon rövid elemzés. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a fellebbviteli bírák vérszomjas gazemberek, megerősítem, ez nincs így. A három tagú tanácsnak (Murphy, Melloy, Colloton) ugyanis csak arról van joga dönteni, amit a felek indítványoznak. A tanács nevében az ítéletet megszövegező Colloton kiemelte, a felperes annak megállapítását kérte, hogy Davis bíró az első verdikt megsemmisítésekor hibázott, s ezért az első esküdtszék által kiszabott kártérítési összeg a jogos, valamint a jogosultak azt is indítványozták, hogy a bíróság mondja ki nyíltan, hogy a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel sértő a szerzői jogokat. Ez utóbbitól azonban a bírák nyíltan elzárkóztak, mivel egy ilyen jogkérdésben se eredendően nincs lehetősége a a fellebbviteli bíróságnak dönteni (erre az elsőfokú bírónak lett volna hatásköre), másrészt a kártérítés megállapítása végett is szükségtelen e kérdésről konklúzióra jutni. (Ebből pedig az következik, hogy ebben a – talán leghíresebb – fájlcsere perben erre már nem fogunk választ kapni.)

Az ítélet egy minden eddiginél precízebb összefoglalóját adja a teljes pertörténetnek. (Tanulmányozásra és oktatásra méltó a 4-9. oldal tartalma.) A felperesi kérelemről már ejtettem szót, az alperes ellenkérelme is érdekes első hallásra. Jammie Thomas-Rasset ugyanis nem ellenezte az első verdikt visszaállítását, azonban mindezt annak fejében, hogy a bíróság megállapítja, az az összeg is alkotmányellenes. A bíróság e taktikai manővereket a következőképp kommentálta: „this court reviews judgments, not decisions on issues”. Ennek megfelelően az egyetlen kérdés a bírák számára az, hogy a felperesek jogosultak-e a 222.000 dolláros kártérítésre, vagy sem. (Így én is ezzel foglalkozok most csak, az eltiltó végzés kérdésével, mely a 11-12. oldalon jelenik meg, nem – többek között azért sem, mert ez ellen Thomas-Rasset sem tiltakozott.)

A bírák érvelésükben hangsúlyozták, hogy az alperes érvelése annak megállapítására irányul, hogy a 9.250$-os dalonkénti kártérítési összeg túlzó s ezért alkotmányellenes. A tanács azonban úgy látta, hogy a törvény által megszabott törvényes kártérítés keretösszegei (minimum 750, szándékos jogsértés esetén maximum 150.000 dollár – JOGSÉRTÉSENKÉNT!) viszonylatában a 9.250$ az alsó véglethez közelít, valamint az összeg alkotmányosként történő elfogadását támogatja a törvényes kártérítés mögött meghúzódó közérdek, a jogsértések elkövetésére nyitva álló számtalan lehetőség ténye, illetve a szövetségi joghoz való egységes ragaszkodás igénye. (Ugyan e meglátások közül kissé szkeptikusan fogadom az elsőt, ugyanis a törvényes kártérítés nem a közérdeket, hanem a jogosultak magánérdekeit védi, ezzel együtt az érvelés tiszta és logikus. Csak ettől még nem biztos, hogy alapos. Tagadhatatlan, hogy a 9.250$ az alsó, semmint a felső határhoz áll közel, ettől az összeg még lehet túlzó és aránytalan. A bíróság mégsem így látja, és ezt a szerzői jogi törvény vonatkozó részeinek 1999-es módosításaira hivatkozással is hangsúlyozza. Az említett évben került sor ugyanis a törvényes kártérítés keretösszegének 50%-os emelésére (min. 500$-ról 750$ és max. 100.000$-ról 150.000$-ra nőttek a limitek). A bíróság szerint ezt a jogalkotó a „numberless opportunities for committing offense” fényében határozta el. Érdemes felidézni, hogy a fájlcserélés is 1999-ben jelent meg, és szinte kizárt, hogy a jogalkotó, melynek minden esetben hónapokra/évekre van szüksége egy jogszabály elfogadásához, e tényekre tekintettel hajtotta volna végre a módosítást.

Ezzel együtt továbbra is úgy gondolom, hogy odaveszett a csodalámpa, Jammie, innen már nincs visszaút.

A hír kapcsán lásd a TorrentFreak cikkét, a CNET írását vagy a PCWorld jegyzetét.