Cikkajánló #2.6 – A fájlmegosztás – hazai és uniós szemmel
Ritka az olyan eset, amikor egy rendkívül friss cikkről rendkívül friss cikkajánlót lehet írni. Ezúttal mégis ez a helyzet, mivel Faludi Gábor és Gyenge Anikó kollégák „A fájlmegosztás – hazai és uniós szemmel” címen a napokban megjelent tanulmánya az interneten is elérhető.
A fájlcserélés témaköre egy ideje napirenden van, s szerencsére egyre több szakember nyilvánít véleményt róla. Faludi Gábor és Gyenge Anikó közös tanulmánya ebbe a sorba illeszkedik be, és megérdemli a figyelmet.
A szerzők írásukat három nagy fejezetre osztják. Ezek közül az első a „fájlcsere” szerzői jogi megítélésével foglalkozik. Ebben részletesen visszahalljuk a Szerzői Jogi Szakértő Testület által korábban a témába vágóan kiadott szakvélemény (SzJSzT-07/08/1) legfontosabb elemeit, különösen a releváns vagyoni jogok tárgyalását, illetve a büntetőjogi szabályok bemutatását. Talán kissé furcsán hat, hogy a tanulmány címével szemben a fejezet címe mégis a fájlcsere szót használja. Rögtön a fejezet elején hivatkoznak a szerzők is az SzJSzT azon érvére, hogy itt inkább fájlmegosztásról van szó, hiszen csere esetén a művek száma se nem nő, se nem csökken. Megosztásnál viszont a felhasználók rendelkezésére álló tartalmak száma nő. A címválasztás így csak részletkérdésnek tűnik. Némi pontosítás ellenben azon a ponton szükséges lenne, hogy míg a szakvéleményre is támaszkodva a tanulmány a „hubüzemeltetők” felelősségéről ír, hubok valójában csak a szakvélemény által is vizsgált Direct Connect (DC) alkalmazások esetén léteztek. Más P2P fájlcsere szolgáltatók más megjelölést használtak és részben más működéssel is bírtak. (Különösen igaz ez a torrent trackerek világában.)
A második fejezet a fájlmegosztásban (!) részt vevő személyeket megillető adatvédelem kérdését tárgyalja. Ennek keretében a szerzők részletesen kitérnek az elektronikus hírközlési és információs társadalmi szolgáltatást nyújtó szolgáltatókkal szemben érvényesíthető tájékoztatási igény kérdéskörére. Különleges hangsúlyt kap e ponton az uniós esetjog, a Promusicae, az LSG, illetve a rendkívül friss Sabam v. Scarlet ügyek ismertetése.
Végül a harmadik fejezet a jogi megoldás keresését tűzi ki célul, melyet – szerintem nagyon helyesen – befejezetlen történetnek titulálnak a szerzők. A gyakran tárgyalt három csapás rendszerek (főleg a francia HADOPI modell), illetve Frank La Rue különleges jelentéstevő ezzel kapcsolatban is készített jelentése mellett leginkább az alternatívákról olvashatunk e fejezetben. A kiindulópont szerint:
„A tényleges jogsértőket a polgári jogi jogérvényesítés [a lábjegyzet szerint: szerencsére] nem éri el, a fájlcserét lehetővé tevő személy/szolgáltató az egyes jogrendszerekben a közvetett jogsértési felelősség alapján vonható felelősségre.”
Az első állítás nem teljes mértékben igaz, mivel – főleg az Egyesült Államokban – rengeteg per indul a fájlcserélő magánszemélyekkel szemben. A fentiek fényében ráadásul kicsit meg is ijedtem, mert úgy tűnt, hogy a szerzők csak azt tartják szerencsésnek, ha a jelenség tömeges jellege miatt a polgári jogi jogérvényesítés nem éri el a felhasználókat. Féltem, hogy akkor az ultima ratio jelleggel bíró büntetőjognak milyen szerepet szánnak a kollégák, de megnyugtattak.
„Ha egy állam csak a kereskedelmi haszonszerzési célzatú cselekményeket rendeli büntetni, a büntetőszankció alkalmazása a fájlcserélő magánszeméllyel szemben nem kerülhet szóba. Emiatt a fájlmegosztás kérdésére elsősorban nem a fájlcserélők szankcionálásával kellene válaszolni, hanem a szerzői jogban tömegesen előforduló, és sem egyedileg, sem közös joggyakorlással nem engedélyezhető felhasználások jogosítására bevált technikákat volna célszerű alkalmazni.„
E ponton a szerzők az én doktori értekezésemre is hivatkoznak, mint amely a szabad felhasználás keretei között képzeli el a fájlcserélés megoldásának lehetőségét. Ugyan én ennyire kereken ezt sosem állítottam, ennek ellenére az az igazi pech, hogy messze van még a készülőben lévő új fájlcsere kötetem utolsó fejezete, mely a megoldások sorát számba véve állást fog foglalni, hogy szerintem melyik lehet a legjobbnak tűnő jogi megoldás a jelenségre. (Előre vetítem, hogy szerint nincs igazán jó jogi megoldás – ezért is hívom e kérdést „fájlcsere dilemmának”.) A szerzők egyébként felvillantják a szerintük legfontosabb (legreálisabbnak tűnő) jogi megoldás, a kötelező közös jogkezelés vagy díjigény bevezetésének lehetőségét, illetve azt, hogy ez összhangban állhat-e a három lépcsős teszt nemzetközi és nemzeti követelményeivel.
Ismét egy kötelezően elolvasandó anyagra lehet tehát lelni az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle hasábjain.