Mikor tekinthető egy fájlcserélő „ártatlan jogsértőnek” („innocent infringer”) az Egyesült Államok jogában? Elég-e fiatalnak és naivnak lenni? Vagy ez senkit sem érdekel? Nagyjából ezekre a kérdésekre kaphatunk választ a Maverick Recording v. Whitney Harper ügyből.

Forrás: Music Think Thank

Több hónapos elmaradásaim egyikének pótlásaként a mai napon a Harper ügyet ismertetem részletesen. Azt az ügyet, mely – a híres Grokster ügy mellett – a másodikként jutott a fájlcsere témakörében az Egyesült Államok Szövetségi Legfelsőbb Bíróságáig. Azt az ügyet, mely ennek ellenére messze nem kapott akkora figyelmet, mint a Tenenbaum saga vagy Jammie Thomas-Rassett kálváriája. Talán azért sem, mert a mellékelt fotón látható fiatal Whitney Harperről nem több bőrt akart lenyúzni a Maverick Recording Company (és az UMG, az Arista, a Warner Brothers és a Sony BMG), hanem megelégedett volna a törvényes kártérítés minimumával (750$ jogsértésenként).

A tényekről és az első fokú ítéletről

A legtöbb fájlcsere perhez hasonlóan Harper esete is hosszú évek tartós pereskedése után zárult le tavaly. Még 2004-et írtak, amikor Harper a Limewire segítségével legkevesebb 544 dalt töltött le személyi számítógépére. A 2008-ban (!) kezdődő elsőfokú tárgyaláson a felperesek ezek közül 37 dal szerzői jogainak megsértése miatt támadták Harpert. A körzeti bíróság ítéletében ugyan elmarasztalta a hölgyet, de a 750 dolláros törvényes kártérítési minimumot az USA szerzői jogi törvényének egy sajátos „kiskapuját” használva 200 dollárra csökkentette (persze dalonként). E kiskaput az 504(c)(2) szakasz azon rendelkezése adja, miszerint a bíróság diszkrecionális jogkörében minimum 200 dollárra csökkentheti a törvényes kártérítés mértékét, ha a jogsértő nem tudott róla, vagy ésszerűen nem hihette, hogy cselekménye jogsértést eredményez. Habár jobban tette volna, ha fizet, Harper mégis inkább fellebbezett, akárcsak a felperesek.

A másodfokú ítéletről

Harper négy érvet sorakoztatott fel fellebbezésében, melyek azonban egytől-egyik elvéreztek. Elsőként azt hangsúlyozta a fiatal lány, hogy a felperesek által bemutatott bizonyítékok (főleg a lány számítógépének merevlemezét megvizsgáló szakértői véleményében foglaltak) nem elegendőek ahhoz, hogy a 37 dal szerzői jogainak megsértését igazolják. A bíróság arra hivatkozással vetette el ezt a védekezést, hogy a felperes megbízásából eljáró, s a jogsértéseket 2004-ben észlelő MediaSentry által készített pillanatképek kellően bizonyítják azt, hogy a dalok Harper gépén voltak, s mivel Harper nem tudta igazolni, hogy e példányokat jogszerűen másolta számítógépére, ezért azok „többszörözése” egyértelmű jogsértést jelent.

(Apró megjegyzés: az Atlantic v. Howell ügyben a bíróság inadekvát bizonyítéknak találta azt, hogy a felperes a maga által kezdeményezett letöltésekkel igyekszik bizonyítani, hogy az alperes terjesztette a jogvédett műveket. A fentiekben jól láthatóan a felperesek amellett érveltek – sikerrel – hogy már az engedély nélküli letöltés/többszörözés is igazolható a felperes által begyűjtött adatokkal.)

Harper második érve szerint a szerzői jogi felelőssége sem állapítható meg, mivel ő a hangfelvételek hozzáférhetővé tételével nem sértette a jogosultak terjesztéshez fűződő jogát. E ponton tökéletesen igazat kell adnom a bíróságnak abban, hogy elutasította ezt az érvelést, mivel a vagyoni jogok az Egyesült Államokban is külön-külön vizsgálandók a felelősség elemzésekor. Vagyis ha a többszörözés joga sérül, akkor nincs jelentősége alaphelyzetben annak, hogy a terjesztés joga is sérül-e, vagy sem (noha a kártérítés mértéke szempontjából fontos lehet).

A harmadik kérdés kiemelt jelentőséggel bírhatott volna – de sajnos egy „technikai jellegű” hiba miatt elúszott annak a kérdésnek a megvitatása, hogy vajon sérti-e az alperes „due process” jogát a törvényes kártérítés összege. A technikai jellegű hiba az alábbi volt: másodfokon csak annak vizsgálatára hivatott a bíróság, amely kérdésről az elsőfokú bíróság érdemben tárgyalt és döntött. A fellebbviteli fórum szerint azonban Harper első fokon nem hozta fel a törvényes kártérítés alkotmányosságával kapcsolatos kifogását. Más kérdés, hogy szerintem ez az érv nem állta volna meg a helyét. A Tenenbaum és a Thomas-Rasset ügyekben a bíróságok 3*750$ összeget is alkotmányosnak találtak, utóbbi esetén elsősorban azért, mert az alperes hazudott a bíróságnak. Ezzel szemben egy „egyszerű” fájlcsere perben a ténylegesen legalacsonyabb összeg (750$) kiszabása jogsértésenként nem tűnik túlzottnak. (Tagadhatatlan, hogy ha ezt beszorozzuk 37 dallal, az úgy már elég sok.)

Végül a negyedik érvelés az, amely a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságig jutott. A fentebb már említett „ártatlan jogsértő” tételt ugyan a körzeti bíróság alkalmazta, azonban a fellebbviteli bíróság hibásnak találta ezt az érvelést, és kijelentette: az 504(c)(2) szakasznak korlátot szab a törvény 402(d) szakasza. Utóbbi szerint az „ártatlan jogsértő” érvelést (és a törvényes kártérítés csökkentésének lehetőségét) nem lehet figyelembe venni, ha a jogsértőnek hozzáférése volt azon nyilvánosságra hozott hangfelvételekhez, melyeken a jogosultak a törvény által megkövetelt formai kellékeket (a ℗ szimbólum, a kiadás éve és a szerzői jogosult neve) feltüntették. A bíróság helyt adott annak a felperesi érvelésnek, miszerint elég, hogy az alperes néhány CD-hez hozzáférjen, s a 402(d) máris alkalmazhatóvá válik. A bíróság egyúttal elutasította Harper azon védekezését, miszerint ő fiatal és naiv volt, s nem sejtette, hogy a letöltés automatikusan jogsértést eredményez, mivel – szól a bírósági érvelés – a tudati oldal vagy a szándék nem befolyásolja a 402(d) alkalmazását.

A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság előtt

Amilyen lassan indult be az eljárás, olyan gyorsan zárta rövidre a kérdést a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság. A fenti fellebbviteli döntés 2010. februárjából származik, a Legfelsőbb Bíróság pedig 2010. november végén elutasította Harper certiorari iránti kérelmét (aminek ha helyt adott volna a tanács, akkor az ügyet a 9 fős bíróság tanácsban tárgyalt volna meg). Bár nem egyedülálló, de az egyik főbíró, Alito, különvéleményt fogalmazott meg a certiorarit elutasító végzés mellett. Szerinte ugyanis ad 1) a 402(d) szakasz rendelkezése, amely kizárja az „ártatlan jogsértő” védekezés alkalmazását, 1988-ban, a Berni Uniós Egyezményhez való csatlakozás alkalmával lett törvénybe iktatva. Ebből következik, hogy jóval (11 évvel) a fájlcsere megjelenése előttről származik. Alito teleologikus értelmezése szerint tehát a törvényhozónak nem lehetett célja az online felhasználásokat is a 402.§ alá vonni. Ad 2) a fellebbviteli fórum egyáltalán nem adott tájékoztatást arra nézve, hogy egy fájlcserélőnek mit kellene volna tennie ahhoz, hogy védelmet szerezzen a 402.§ jogfosztó előírásaival szemben. Alito végül jelzi, hogy persze ez csak elvi gondolatmenet: jelenleg nincs a fellebbviteli bíróságok esetjogában összeütközés, amint azonban lenne, indokoltnak tartaná a 402(d) és az 504(c)(2) szakaszok kapcsolatának alapos elemzését.

Konklúzió

Az ügy tehát relatíve egyszerűen véget ért. Harper örülhet, hogy „csak” 750$-t kell fizetnie dalonként, a jogosultak ezzel elégedettek is. Jó lett volna, ha a due process érvelést tovább finomították volna a bíróságok. Másrészt persze nem ártana, ha idővel tisztábban látnánk, valóban elég-e, ha a jogosult feltünteti a szükséges formai kellékeket a hanglemezen, vagy ténylegesen meg is kell vennie, esetleg bizonyíthatóan látnia kell a jogsértőnek e lemezt ahhoz, hogy elveszítse az „ártatlan jogsértő” klauzula kedvezményeit. Idővel talán ezekre a kérdésekre választ kaphatunk.