A második konferencia nap már lényegesen több IP érdekességet hordozott magában. Tekintettel arra, hogy a sajátommal együtt három panelt is végig követtem, a mai bejegyzés csak a legérdekesebb információkat fogja tartalmazni (és az enyém most ide nem tartozik).

A saját szekciómban egyébként végig hallgattam egy érdekes előadást az in-tranzit gyógyszerek határokon való lefoglalásának európai gyakorlatáról – amerikai szemmel. Mindezt a GATT és a TRIPS egyezmények esetleges ütközésének elemzésével fűszerezve, kiegészítve a folyamatban lévő ACTA felemlegetésével. Ja, ha már annyit emlegettük az ACTÁ-t, „imádtam” az előadó megfogalmazását: „the pressure was enough strong to leak some text”. Ezek szerint mi érezzük rosszul magunkat, hogy éltünk információhoz jutás alapelvünkkel? Nem rossz.

Panelem másik előadója (Jacquelin Lipton) a domain nevek jelenlegi helyzetéről és jövőbeli kilátásairól beszélt. Határozottan érdekesek voltak azok a fejtegetések, amely szerint mivel egy konkrét domain névből csupán ténylegesen egy lehet, ezért megjelenése ellenére ez tulajdonképpen hasonlóan kezelhető, mint az ingatlan tulajdon. (Állítólag a kaliforniai szabályok szerint így is kezelik!)

A harmadik előadó pedig az USA szövetségi fellebbviteli bíróságainak visszaható hatályú, illetve hatású ítéleteiről beszélt szabadalmi jogi témában. Meglátása szerint rengeteg olyan ítélet születik mostanában az USA-ban, ami a szabadalmi eljárásokkal kapcsolatos eddigi szokásokkal (precedensekkel) teljesen szembe megy, ezzel megbonyolítva a folyamatban lévő bejelentések elbírálását is. Hát ehhez annyira nem értek, de ettől még érdekes volt.

A későbbi panelek munkájából két nagyon érdekes előadásról számolok be. A svájci Christoph-Beat Graber rendkívül témámba vágó előadást tartott az internetes felhasználások változásával megfigyelhető alkotmányos kérdésekről, beleértve például a Web 2.0 hatását a szólásszabadság alapjogának alakulására, a netes semlegesség követelményének erősítésének követelményéről, ide értve a network management (tartalom és sávszélesség egyaránt) átláthatóságának szükségességéről. Szerencsére az úrtól megkaptam a névjegykártyáját, úgyhogy azt hiszem még lesznek kérdéseim hozzá.

A másik rendkívül érdekes előadást egy amerikai úr (John Tehranian) tartotta, akivel két éve Montréalban egy szekcióban voltunk. Ő már ott is egy fél Háború és békét hadart el, most szerintem az egészet képes lett volna felmondani a rendelkezésére álló 20 percben. Ennek ellenére hihetetlen, hogy rendkívül érthető volt minden szava. Na de a lényeg: előadásában az amerikai szerzői jogi regisztrációs rendszerről osztotta meg tapasztalatait. Meglátásai a következőképp foglalhatók össze: a kiinduló pont az, hogy bár a Berni Uniós Egyezmény szerint a kötelező regisztráció nem lehet feltétele a szerzői jog érvényességének, azonban annak érvényesítéséhez az USA-ban (vagyis jogsértés esetén per indításához!) kötelező a regisztráció. Nos, eddig terjedt az én tudásom, ami ezután jön, az nekem is teljesen új (még ha a végkövetkeztetést szerintem minden IP ismerő érzi és látja). A regisztráció kapcsán ugyanis kétféle esetkör létezik: a) már a jogsértés előtt megtörténik a regisztráció; b) csak a jogsértés után kerül sor a regisztrációra. Az első esetkörben a jogaiban sértett fél a tényleges kárának és a másik fél által elért profit megtérítését kérheti, vagy a végső döntést megelőzően bármely pillanatban kérheti a törvényben garantált „tól/ig” kártérítési összeget, illetve harmadikként ügyvédei költségét is a másik félre terhelheti. Amennyiben a regisztrációra csak a jogsértés után kerül sor, kizárólag az aktuális kár megtérítése kérhető.

Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szerzői jogosultak, ha jót akarnak maguknak (a két esetkör között óriási a különbség, az ügyvédi költségek ugyanis mindig hatalmasak, a tényleges kár pedig sok esetben lényegesen alatta maradhat az egészen jóindulatú statutory damages kerethez képest), inkább regisztrálják a műveiket, nehogy jogsértés esetén nagyon rosszul járjanak.

A konklúzió pedig az, hogy ez a rendszer a nagy halaknak kedvez és nem az egyszeri alkotóknak. Konkrét példaként a fényképészek helyzete hangzott el. Hasonlóan bármely más mű bejegyzéséhez, egy fénykép regisztrálása is 35$-ba kerül, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az összes fénykép levédését. A nagy halak (kiadók, filmstúdiók) persze könnyen kifizetik ezt az összeget, bebiztosítva maguknak a busás kártérítés összegét jogsértés esetén.

Harmadik nap következik…