Quo vadis, fair use?

A fair use doktrína az Egyesült Államok szerzői jogának egyik sarokköve. Bár e teszt felhasználói kivételként értékelhető (s így csak másodlagos lehet a jogosulti oldal törvényes érdekei mögött), mégis az amerikai kreatív ipar működésének egy vezérfonala, mivel lehetőséget teremt jogvédett tartalmakon alapuló, másodlagos, transzformatív kifejezések elkészítésére oly módon, hogy az ne vezessen szerzői jogsértésre. A teszt legújabb próbája a Warhol v. Goldsmith ügy, amelyben fényképészeti alkotás művészi felhasználásáról kellett az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának döntenie.

Először is mindenki tekintse meg Andy Warhol híressé vált sorozatát (a narancssárga – második sor, balról a második – kép ikonikus borító is lett a Vanity Fair lapon, miután Prince 2016-ban elhunyt; épp amiatt áll a bál, hogy EZT a képet licencelte a lap, és nem Goldsmith eredeti fotóját, továbbá meg sem említették Goldsmith-t a lapban), amely az alapul szolgáló portréfotóból készült jól kivehető „warholi” stílusban. (Talán sokan ismerik még az ezeknél is korszakosabb Marilyn Monroe vagy Elvis Presley vagy Warhol önarckép színes verzióját is.) Warhol verziója a fekete-fehér verzióval ellentétben színes (sajátos ábrázolását adva Prince színes egyéniségének), különböző változatokból áll és kizárólag a zenész fejét tartalmazza (szemben a felső testes – így például a ruházatra is figyelmet fordító – portréfotóval). A kérdés az, hogy ez beilleszthető-e a fair use teszt keretei közé.

Az egész jogvitát nehéz lenne tömören összefoglalni, de lényegében azt kell tudni, hogy első fokon a bíróság transzformatív felhasználásnak találta Warhol sorozatát, s erre – a fair use teszt első faktorába sorolt körülményre – tekintettel megállapította a fair use-t. Másodfokon azonban a Second Circuit (amely sok más mellett a Google Books ügyben hozott döntést pár éve a fair use tesztről, akkor még Pierre Leval tanácselnök vezetésével) pontosan fordítva látta az esetet, és úgy találta, hogy ez a felhasználás távol esik az átalakító jellegtől. Sőt, itt jön egy komoly kritikus pont, a bíróság szerint nem is kell azt vizsgálni, hogy mi volt az eredeti alkotó tényleges célja vagy motivációja („to ascertain the intent behind or meaning of the works at issue”).

Ez a gondolat súlyos teher a teszt életére nézve. Egyrészt a már említett Leval bíró 1990-ben írt egy tanulmányt a Harvard Law Review-ba „Towards a Fair Use Standard” címmel (itt elérhető, ja, és a mai napig 2075 hivatkozást sorol csak a Google erre – el lehet képzelni, hányan idézték még ezt a művet…, többek között én is párszor…), amely világosan megfogalmazta, hogy (1) a fair use teszt sava-borsa az első faktor („a felhasználás célja és jellege”), azon belül a haszonszerzési célzat és a transzformatív jelleg vizsgálata dominál, és utóbbi tromfolja az előbbit, ha megállapítható; (2) ugyanakkor a másik három faktort is vizsgálni kell a döntés meghozatalakor, és azok – különösen a piaci hatásokat vizsgáló negyedik faktor – felülírhatják a transzformatív jelleg kérdését. E két tézis együttesen alkothat(na) egy olyan sztenderdet, amit a bírók, ha nehézségek árán is, de követhetnének bármely felmerülő esetben. Alig néhány évvel Leval cikkének megjelenése után a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság meghozta ítéletét a Campbell v. Acuff-Rose ügyben, amelynek tárgyát egy – egyébként samplingelési technikával megalkotott – zenei paródia képezte. Akkor a bíróság – nagyon ritkának számító – 9-0-s, egyhangú döntéssel – elsődlegesen a 2 Live Crew hip-hop dalának transzformatív jellege ÉS az elenyésző (sőt a stílusbeli különbségekre és a két érintett mű között eltelt közel 3 évtized időtávlatára is tekintettel gyakorlatilag nem is érzékelhető) negatív piaci hatásokra is figyelemmel – megállapította a fair use-t.

Pontosan ezt az egyensúlyi helyzetet látszik megkérdőjelezni a Second Circuit kritikus hangvételű ítélete. Ha a Legfelsőbb Bíróság – amelyben az 1994-es tanácsból mára egyedül Thomas bíró maradt (ő akkor nagyon „kezdő” volt még, most pedig már a jelek szerint messze nem ő viszi a prímet) – egyetértene a transzformativitást és végső soron az első faktort részben kiüresítő fellebbviteli bírósági döntéssel (amely ily módon az első faktorból a kereskedelmi célra és a negyedik faktor szerinti kereskedelmi hatásokra redukálná a fókuszt), akkor a fair use teszt megszűnne annak lenni, aminek a jelenkor eddig ismerte.

A Warhol ügy tehát ezért annyira fontos sokaknak. És persze azért is, mert nehéz lenne átlátni, milyen hatásai lehetnének annak, ha kettéválna a fair use teszt egy „limitáltabb művészeti fair use-ra” (mint a jelen esetben) és egy „megengedőbb technológiai fair use-ra” (mint ahogy a tavaly elbírált Google v. Oracle döntés vagy a Google Books vagy számos korábbi internetes fair use ügy mutatja).

Abban nincs semmi meglepő, hogy amicus curiae leginkább a fotós szervezetek és szerzők köréből érkezett Goldsmith oldalán, valamint a dokumentumfilmesek és a jogtudomány képviselőitől Warhol oldalán. Talán kicsit meglepően a demokrata kormány is a felperesi oldal mellett tette le a voksát egy amicus curiae-ben. Mi várható tehát? Nehéz lenne megtippelni, több okból is. Egyrészt a Legfelsőbb Bíróság jelenleg republikánus elnökök által kinevezett bírákból álló többséggel rendelkezik; igaz, szerzői jogi ügyekben ennek lényegesen kevesebb a súlya, ahogy azt alább is láthatjuk még. A bírák valamennyien tettek fel érdemi kérdéseket, azonban számomra úgy tűnik, hogy a legaktívabbak mégis a demokrata kinevezésű bírók voltak (Jackson, Sotomayor és Kagan), mellettük, a rendre a mérleg nyelveként működő, Roberts főbíró, valamint a Kavanough bírók voltak. Alito bíró kevesebbet beszélt, de igencsak hűen visszhangozta a Second Circuit véleményét, mikor azt mondta, hogy a bírák nem túl jó műkritikusok – amivel kicsit megfricskázta Roberts főbírót és Kagan bírót is, akik kifejezetten új jelentésűnek tartják Warhol műveit. Másrészt – legalábbis én nem látom egyelőre – nem ismert, ki lesz az ítélet megszövegezője. Bár a pontos folyamatokra nem látok rá, legjobb tudomásom szerint ilyenkor a bírák közül az írhatja az ítéletet, aki maga mellé tudja állítani a többséget (tehát legalább 4 másik bírót – mivel jelenleg kilenc bíró ül a tanácsban, és az alapul fekvő ügyet egyikük sem tárgyalta alsóbb fokon korábbi bírói hivatala alatt, így nem kérheti egyikük sem a kimentését, vagyis „döntetlen” – equally divided court – nem jöhet ki). Nem vagyok biztos abban, hogy ez a láthatóan nagyon kritikus Sotomayor (D) vagy Alito (R), esetleg a megengedőbb Kagan (D) vagy Roberts (R) főbíró lesz-e. (Mint látható, mindkét oldalon vannak kritikusabb és megengedőbb hangok.)

Várjuk a fejleményeket. Most azt látjuk, hogy a 2022. október 12-ei meghallgatás átirata itt érhető el, ítélet pedig 2023 júniusában várható.

A fejleményekről lásd: The Atlantic, Reuters, New York Times, Bloomberg, Copyright Lately, Artnews, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Harvard Law Today, … (folyamatosan gyűjtöm).