Az előző posztomban már megénekeltem, hogy volt nekünk egy Blogshop-unk hó elején, amelyen volt szerencsém előadni tényleg csak dióhéjban az éppen futó kutatásom eddigi eredményeit, amelyet az IKIKK (egészen „röviden”: Interdiszciplináris Kutatásfejlesztési és Innovációs Kiválósági Központ (IKIKK) Humán és Társadalomtudományi Klaszter, IKT és Társadalomtudományi Kihívások Kompetencia Központ Digitális nyilvánosság jogi, politikai aspektusai Kutatócsoport) keretében követek el. A téma rendkívül érdekes, hiszen olyan diszciplínák ötvözete, amelyek igen közel állnak az érdeklődési körömhöz, nevezetetesen a földrajzhoz és a jogtudományhoz, és egy egészen picit a történelemhez is. Ebben a posztban röviden (vagy legalábbis törekedni fogok erre…) kifejtem, hogy miről is beszéltem a hatodik blogshop során, és mi fán terem a jogi fölrajz és a copyright kolonializmus.
A földrajz meglehetősen távol esik a jogtudománytól, hiszen alapvetően egy teljesen eltérő területre esik, nevezetesen a természettudományok körébe. Van azonban egy jogtudományi kutatási módszer, amelynek személy szerint meggyőződéses híve vagyok, nevezetesen a Law-in-Context módszer, amely a jogi normák, a jogszabályok, az egyes jogterületek és a jogrendszerek tágabb kontextusát vizsgálja, amelybe lényegében bármi beletartozhat, amely valamilyen befolyást gyakorol a jogfejlődésre. Első gondolatként rögtön a gazdaság, a politika, a technológia juthat eszünkbe, ha a jogot alakító külső tényezőkre gondolunk. Ezek körét bővíti ki a földrajz, amely olyan alapvető determináns a jog világában, amely meghatározza a joghatóság, a területi hatály kérdését, csak hogy két fontos tényezőt említsek. A jogrendszerek egymással kölcsönhatásban álló szabályrendszerek, amelyek történeti fejlődés eredményei, amelyet ugyancsak földrajzi keretrendszerben kell értelmezni. Nem véletlen, hogy gyarmatosítás, mint történelmi folyamat, eljuttatta az Európán kívüli területekre is az öreg kontinensen kialakult jogrendszereket, nevezetesen az angolszász és a kontinentális jogrendszert és azok vívmányait. E tény egy másik elemzési módszert juttat eszünkbe, az összehasonlító módszert, amely kettő vagy több ország vagy esetleg együttműködő országok által létrehozott nemzetközi szervezet jogát hasonlítja össze, hogy megtalálja a párhuzamos szabályok funkcióit, hasonlóságait és különbségeit. A jogi földrajz tehát egy olyan segédeszköz a jogtudományt művelők kezében, amely a földrajz, a tér, a terület, a hely sajátosságain keresztül elemzi a jogi normákat és azok kialakulását, hatását a társadalomra és gazdaságra.
Ha két konkrét példát szeretnénk említeni a földrajz meghatározó szerepére, elég, ha egy pillantást vetünk az alábbi két térképre. Az egyik a Velencei Köztársaság birtokait és kereskedelmi hálózatát, a másik pedig a Duna-völgy országait ábrázolja. Mindkét esetben a földrajz meghatározó tényező az árucsereforgalomban, az eszmék, technológiák és jogintézmények áramlásában.
A szerzői jogban a földrajz ugyancsak alapvető fontosságú determináns, hiszen az európai szerzői jog territoriálisan tagolt, amely ugyanakkor ellentétes az európai egységes piac megteremtésének szándékával, ahol az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabadon áramlnaka. A szerzői jog területi jellege pedig szoros összefüggéseket mutat a tulajdonjog területi aspektusaival, különösen az ingatlan tulajdonjogával. A tulajdonjog és a szellemi alkotások joga pedig minden modern, piaci alapú kapitalizmust megteremteni igyekvő állam nemzetgazdaságának alapja. Az ellentmondás, amelyet a kutatás is feszeget tehát az, hogy az alapvetően territoriális jellegű szerzői jog és az uniós egységes piac milyen kölcsönhatásban vannak egymással egy olyan korban, amikor a tartalomfogyasztást kiemelkedő mértékben meghatározza az internet.
Az internet maga is térként funkcionál, amely a tartalomszolgáltatás új dimenzióját teremtette meg. Egyrészről határtalan, hiszen országhatárokon átnyúló módon köti össze a végfelhasználók millióit, miközben maga egyre inkább mutatja a területi tagozódás jeleit, elég ha csak a platform-óriások honosságát vizsgáljuk. Ha pedig az általuk követett szerződéses gyakorlat mélyére ásunk, akkor további érdekességekre figyelhetünk fel, amely felveti az internet- vagy digitális-kollonializmus kérdését.
A kezdeti időkben az internet hasonlított a vadnyugatra, ahol úttörő (pioneer) vállalkozások, üzleti modellek fedezték fel és lakták be a kinyíló és egyre bővülő digitális, virtuális teret. Ezek a vállalkozások javarészt jogellenes formában működtek, ám lassan megjelentek az első olyan digitális vállalkozások is, amelyek jogosított tartalmakat tettek a nyilvánosság számára hozzáférhetővé. Ezek a technológiai vállalkozások két évtized alatt olyan mamutvállalatokká nőtték ki magukat, amelyek az internetes, digitális teret belakva jól körülhatárolható határokat húztak, amelynek határköveit többek között szerződéses gyakorlatuk jelöli ki. A szerződéses gyakorlaton túl persze normatív eszközök is kijelölik a platformgazdaság és a tartalomfogyasztás határait, ám ezen szabályok elfogadása akár a nemzetközi, akár regionális (pl. EU), akár tagállami szinten a tradicionálistól eltérő mintázatot követtek. Az innováció és a kreatív rombolás a piacok esetében korábban is jelen volt, de a kommercializációt mindig gyorsan követte a szabályozás. Az internet esetében azonban a kommercializációt vagy csak lassan követte a szabályozás, vagy ha követte is, az nem volt megfelelően hatékony. A jogalkotói szerepkört első körben a tartalomipari szereplők között létrejött magánjogi jogügyletek határozták meg, amelyek során a jogosultak felhasználási engedélyt adtak, cserébe pedig számíthattak a megfelelő díjazásra. A szerződéses eszközöktől némileg lemaradva persze kialakultak a normatív keretek is (pl. WCT/WPPT, Elker-irányelv, InfoSoc-irányelv), de a piacot mégis az oligopóliumként működő platformszolgáltatók határozzák meg. Vagyis egy viszonylag kisszámú szereplő kihasználva a domináns pozícióból fakadó előnyöket szépen lassan a saját szája íze szerint alakította a tartalomfogyasztás technológiai és magánjogi kereteit. Ez megjelenik a végfelhasználói szerződésekben is, amelyekből a jelen kutatás szempontjából a legérdekesebb jelenség az, hogy az észak-amerikai honosságú platformszolgáltatók olyan szerződéses klauzulákat alkalmaznak, amelyek egyfajta fordított irányú kolonializmusként is felfoghatók. Olyan, az európai szerzői jogi rendszerekben idegen elemek kezdtek megjelenni, mint például a fair use-doktrína a felhasználói tartalmak jogszerűségének megítélése tekintetében. Hasonló jelenségek megfigyelhetők például azokban a szabadkereskedelmi megállapodásokban is, amelyeket az EU köt harmadik országokkal.
Itt tart tehát egyelőre ez a kutatás, amelyben azt igyekszem majd bizonyítani, hogy a nagy technológiai óriások a piaci dominanciájukat kihasználva saját maguk alakítják a tartalomfogyasztás kereteit, ideértve a szerződéses gyakorlatot is, amelyben megjelennek az uniós szerzői joghoz képest rendszeridegen elemek is. Ahogy halad előre a tanulmány, igyekszem majd e témában újabb újdonságokkal jelentkezni.
