A filmszínészek magányossága

2012. június 24-én 25 fok volt Pekingben. Kellemesnek hangzik, optimizmusra ad okot. Mára 38 fokot ígérnek, ami messze nem annyira barátságos. Sőt.

Az időjárás persze semmilyen relevanciával nem bír egy szerzői jogi blogon. De ez a változás hasonlatos azzal, ahogyan az audiovizuális előadóművészek jogvédelmi helyzete változott az elmúlt tíz évben. Az optimizmusra okot adótól a reménytelenség irányába mozdulva.

Napra pontosan tíz éve fogadta el a Szellemi Tulajdon Világszervezete által rendezett diplomáciai konferencia az audiovizuális előadásokról szóló nemzetközi szerződést. Azt a szerződést, amelynek már elfogadásával is több mint fél évszázadot késlekedett a nemzetközi közösség (ld. az 1961-es Római Egyezményt, ami a hangfelvételekre koncentrált). Azt a szerződést, amit az EU és Magyarország is aláírt frissen, melegében. Azt a szerződést, amelynek szabályait sem az EU, sem Magyarország nem hajlandó tíz éve átültetni saját jogába.

Igaz, az EU legalább ígérget. Utoljára épp a Brexit megállapodásban fogadkozott, hogy „minden észszerű erőfeszítést megtesz” a Pekingi Szerződéshez való csatlakozáshoz. Ennek is másfél éve volt már. Azóta sem történt semmi. A magyar jogalkotó ehhez képest következetes abban, hogy nem ígérget. Egyszerűen úgy tesz, mintha a Pekingi Szerződés nem létezne, mintha az audiovizuális előadóművészek helyzete minden tekintetben megfelelő lenne. Mintha a nemzeti jog nem lenne alkalmas arra, hogy a Pekingi Szerződéshez való formális csatlakozás nélkül biztosítson jogokat a színészeknek.

Az elmúlt tíz év azonban nagyon sokba került a filmes előadóknak. A filmek tekintetében ugyanis az elmúlt tíz évben került sor mindarra, amire a hangfelvételi piacon egy évtizeddel korábban. Az elmúlt tíz év volt az, amikor eltűntek a fizikai hordozók és mindent letaroltak a streaming szolgáltatók. Az elmúlt tíz év volt az, amikor Magyarországon kiépült egy filmek százait kiszolgálni képes gyártói bázis.

Az EU és a magyar jog eközben épp zéró terjedelmű filmes nyilvánossághoz közvetítési jogot ad az előadóknak. Mintha rendben lenne, hogy miközben a filmek kódolt televíziós vetítése után a zeneszerző minden vetítés után kap jogdíjat, a színész semmilyen díjra nem jogosult. Mintha a színészek érdekérvényesítő képességét nem kellene megtámogatni az elképesztő erővel rendelkező stúdiókkal szemben. Mintha rendben lenne, hogy a filmekre komplett televíziós csatornákat, médiacégeket lehet úgy építeni, hogy a színészekkel a bevételt meg kellene osztani. Mintha rendben lenne, hogy a sajtókiadványok kiadói számára hamarabb kell szomszédos jogot biztosítani, mint a filmes színészeknek. Mintha rendben lenne, hogy a gyenge pozícióban lévők számára nem kell semmilyen támogatást biztosítani. (Igen, tudom, a világsztárok nem szorulnak sem jogi, sem anyagi támogatásra. Ez a bejegyzés azonban nem róluk, hanem mindenki másról szól.)

Itt lenne az ideje, hogy az EU, illetve Magyarország jogalkotója szembesüljön mulasztása árával. Az árral, amit a színészekkel fizettetnek meg.

(Kiemelt kép: Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus)