Személyes élményeink Leonardo da Vinci művészetéről

Amikor belekezdtünk a Leonardo sorozatunkba, nem csak a szakmai érdeklődés vezetett minket, de a művész és az ő művészete előtti tisztelgés is. E tisztelgésnek fizikai megtestesüléseként értékelhető, hogy amikor csak tehettük, kerestük is Leonardo da Vincit és alkotásait 2018-ban és 2019-ben. Mezei Péter és Fodor Klaudia személyes élményei Leonardo/reneszánsz kiállításokról.

Mezei Péter élményei

Hölgy hermelinnel (Krakkó, Nemzeti Múzeum)

S lőn világosság. Akár mondhatnám azt is, miként éltem meg, hogy 2018. szeptember végén ellátogattam Krakkóba, egy nyári egyetemi előadást megtartani. (Ott az még nyári egyetem szeptemberben.) Krakkóban található ugyanis a lengyel Nemzeti Múzeum, amelynek nem épp külleme, sokkal inkább tartalma miatt lehet érdekes bárki számára. Kiváló lengyel történelmi kiállítások mellett azonban kiemelt helyet kap a gyűjtemény egyik (talán legértékesebb) darabja: Leonardo „Hölgy hermelinnel” (vagy „Hermelines hölgy”) című festménye. A különleges történelmi/művészettörténeti krimibe illő módon (rejtélyes vásárlások, eltűnés/meglelés) végül a Múzeumhoz került darab gyönyörű – személyes kedvencem. (Még mielőtt bárki azt hinné, hogy a Mona Lisa a csúcs.) Kifinomult, a Leonardóra jellemző stílus mintadarabja – és befejezett. Eszmei értéke pedig a Leonardo sorozatunk kapcsán kiemelkedő. A festmény előtt állva jött az ötlet, hogy 2019-et szánja a blog is Leonardo emlékévnek.

Mechanikus dob (Sucriére Múzeum, Lyon)

Alig telt el néhány hét, és érlelődő sorozat-ötletem még egy lökést (a döntőt) kapta, méghozzá Lyonban. Rendszeres előadásaim helyszíneként már elég jól ismerem a várost, ám ekkor egy reklámra lettem figyelmes az utcán: a Sucriére Múzeum (egy régi ipartelep/kikötő helyén) Leonardo kiállításnak adott otthont. Több se kellett, valamelyik órám után kisétáltam a helyszínre, és megtekintettem a reneszánsz mester találmányainak méretarányos másolataiból álló gyűjteményt. Mindenféle építészeti, városrendezési, hadászati tervek és tárgyak, illetve érdekes életrajzi adalékok mellett számos olyan tárgy is elhelyezésre került, amelyek a „kreatív iparral”, a szerzői joggal is összefüggésbe hozhatók voltak (így például a képen is látható mechanikus dob; ennek több változata volt kiállítva), különösen az előadó-művészettel. (Festmények tehát itt nem voltak láthatók, de tervek/rajzok igen.) Itt ért össze az a koncepció, ami mentén végül is megvalósult az idei emlékév-sorozatunk. Szerencsére sok-sok blogger örömmel csatlakozott a kezdeményezéshez.

Gyakorlatilag egy évig ezt követően „papírból” gyűjtöttem az információkat Leonardóról (ezekről a forrásokról szól majd utolsó, decemberi írásunk). Azonban alig néhány hete eljutottam Párizsba (2019. október közepén), ahol egy jó előre megváltott Louvre belépővel és erősen célirányos közlekedéssel meglátogattam az olasz reneszánsz remekeit. Raffaello, Tiziano, Fra Angelico és számos más kiváló festő képe mellett két da Vincit is láttam: a Bacchusszá átformált Keresztelő Szent Jánost (nagyon érdekes kép, bár élőben látva az egyik legfurcsább hibát láttam da Vinci képen: a szereplő lábának ujjai durván aránytalanok) és persze a Mona Lisát. Sajnos a másik három, Louvre által őrzött festményt nem láthattam, pedig közülük a La belle ferronnière vetekszik a Hermelines hölggyel. Ennek oka, hogy épp egy hétre rá, hogy ott jártam, nagyszabású da Vinci kiállítást nyitott a Louvre, hatalmas mennyiségű forrásműt felvonultatva, és az említett három kép eddigre már lekerült az ideiglenes tárlat helyszínére. Visszatérve a Giocondához: érdekes élmény volt a hangyabolyban lépkedni a Mona Lisához, amely bár csodálatos – szintén –, mégis – vagy épp e miatt a hajcihő miatt? – úgy éreztem, hogy túl van lihegve (mondhatnám, hogy hype-olva) a festmény. Mindenesetre elmondhatom: láttam. Megérte!

Andrea del Verrocchio: Colleoni lovas szobra (Velence)

Végül egy apró ráadás. Azért azt nem mondtam, hogy 2019. októberig nem láttam reneszánsz alkotásokat. Augusztusban – nyaralási célokból – eljutottam Velencébe. A Leonardóról szerzett rengeteg adatból nem volt túl bonyolult kihámozni azt az információt, miszerint itt lelte halálát Leonardo mestere (szinte pótapája, akinél közel másfél évtizedig élt/tanult/alkotott), Andrea del Verrocchio, a város egyik legismertebb hadvezéréről, Colleoniról készített lovasszobrának készítése során. (Az acél öntése során átmelegedett a teste, majd a hideg levegőn tüdőgyulladást kapott, amiből nem épült fel.) Így az egyébként is gyönyörű Velence felfedezése során „természetesen” a Colleoni szoborhoz is elvitt az utunk. És persze a Dózse-palotába is, ami a velencei reneszánsz fantasztikus alkotásainak tárháza. Da Vincinek érdemi nyoma itt ugyan nincs (néhány hetet töltött itt első milánói ciklusa után, az éppen a törökkel háborúra készülő köztársaságnak pedig csupán hadi tanácsokat adott hajólékelésről, búvárkodásról), de a listáról Verrocchio miatt nem maradhatott le Velence.

Fodor Klaudia élményei

Az egyik legjobb barátnőm Milánóban él, ezért az észak-olasz város visszatérő vendége vagyok. Milánó nem csak a divatban erős: kirándulásaim központi eleme a múzeumok, más kulturális események, rendezvének látogatása. Mivel Leonardo da Vinci élete egy meghatározó részét ebben a városban töltötte, ezért értelem szerint a „leonardós” látnivalókat is sorra vettem már.

Da Vinci 1482-ben nyerte el az állást a milánói udvar művészeként és mérnökeként. Ludovico Sforza herceg szolgálatában alkotott, aki műkedvelőként, bőkezű mecénásként, és a fejlődést szorgalmazó városvezetőként felvirágoztatta a várost. Művészek, festők, zenészek garmadáját foglalkoztatta, fényes ünnepségeket rendezett, a város védelmi és műszaki berendezéseit fejlesztette, folytatta a milánói székesegyház építését, kiszélesítette a város főútjait.

Ebből a korszakból származik Leonardo „Zenész képmása” című alkotása, ami a milánói Pinacoteca Ambrosianában található. A kiállításra idén júliusban látogattam el.

Az 1486-87-re datálható „Zenész képmása” a Sforza-udvar egyik muzsikusát ábrázolja. Ez Leonardo egyetlen férfit ábrázoló portréja. Fotó: Fodor Klaudia

A rejtélyeket szerető közönség igyekezett többletjelentést belelátni a képbe, például a kézben tartott kottába. Leonardóra jellemző volt, hogy műveit nem fejezte be, mert újabb megbízásba kezdett. E festményen a mellény és a zeneszerszámot tartó kéz befejezetlen, a zenész arca viszont rendkívül kifejező.

A Biblioteca Ambrosiana Milánó történelmi könyvtára, aminek képtár részlegében található több nagyszabású alkotás, így Raffaello Santinak Az athéni iskola című művéhez készített teljes részletességű rajza (a kész freskó a Vatikán Segnatura termének falán található), Caravaggio egy csendélete (látogatásom idején épp másol volt kiállítva) vagy éppen a Zenész képmása. A könyvárban és a tárlaton órákat tudtak bolyongani, és igyekeztem inspirációt gyűjteni a reneszánszhoz kapcsolódó cikkemhez. A Zenész képmását egy könyvárteremben, zárt vitrin mögött lehet megcsodálni, méretét tekintve nagyjából a Mona Lisa-hoz hasonló nagyságú.

A Mona Lisát még 2005-ben láttam Párizsban. A Milánóban látható Zenész képmása előtt nem kígyózott a látogatók sora úgy, mint a Louvre-ban. Fotó: Fodor Klaudia

A Sforza-családtól származott Leonardo több megbízása. A család építtette a Santa Maria delle Grazie dominikánus kolostort és templomot, Ludovico herceg pedig elhatározta, hogy a templom a Sforza-család temetkezési helyéül fog szolgálni. A herceg 1495-ben kérte fel Leonardo da Vincit a kolostor freskójának megfestésére, ami 1498-ra készült el.

A kolostorfalra festett freskó Leonardo da Vinci talán leghíresebb, legtöbbet értelmezett, és a filmművészetben leggyakrabban felbukkanó műve: az Utolsó vacsora.

Az Utolsó vacsorára nem egyszerű és nem olcsó jegyet szerezni, nekem is csak a többedik látogatásom alkalmával jött össze.

A kolostor terme nem különösebben impozáns, de az alacsony, egyszerű helyiség egész falát beborító festmény ma is erőt sugároz. Fotó: Szekér Zsuzsanna

„Miután Jézus ezt mondta, nagyon nyugtalan lett, és így szólt: „Igazán mondom nektek: egyikőtök el fog árulni engem!”

A tanítványok zavarban voltak, és tanácstalanul néztek egymásra, mert nem tudták, melyikükről beszél. Egyikük, akit Jézus különösen szeretett, éppen Jézus mellett foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg Jézustól, kiről beszélt az előbb. Ekkor az a tanítvány közelebb hajolt Jézushoz, és megkérdezte tőle: „Uram, melyikünk az?” [János 13:21-25]

A festmény elragadóan ragadja meg azt a pillanatot, amikor a tanítványok egymásra pillantanak, és döbbenten találgatják, ki lehet közülük Jézus elárulója.

A kompozíció zsúfolt, és mégis kiegyensúlyozott, az apostolok hátrahőkölnek, ami fokozza Krisztus magányát. Igyekeztem – a lehetőségekhez képest – közelről megvizsgálni az arcokat, amiket Leonardo egyenként, tanulmány mélységben dolgozott ki. A hírt temperamentumukhoz képest mindegyik tanítvány máshogy fogadja: a meglepettségen túl túl a tanítványok személyisége, érzései, félelmeik is teljes összetettségükben tükröződnek az arcukon. Az alakok beazonosítása nem minden esetben egyértelmű, az alakok vélt vagy valós motivációi találgatások sorát indította meg, a közönség pedig a képen túlmutatóan titkos üzeneteket vélt felfedezni. Egy népszerű kriminek (Da Vinci kód) köszönhetően lett ismert az a teória, hogy Jézus balján nem János, hanem egy nő, Mária Magdolna található, és ketten együtt egy nagy M betűt formálnak. De az is lehet, hogy ez csak Dan Brown elmélete, mindenesetre engem megfogott.

Sajnos az idő megviselte az Utolsó vacsorát.

Mivel Leonardo nem az akkor szokásos freskótechnikát alkalmazta, hanem áttért az olajfestésre, a kép még a festő életében elkezdett tönkremenni a falon. A 17. század elejére annyira rossz állapotba került, hogy a városvezetés attól tartott, teljesen tönkre fog menni.

Szerencsére ezt időben felismerték, és intézkedtek a megőrzése érdekében. Felkérték a kor elismert festőjét, Andrea (Vespino) Bianchit, hogy készítse el a festmény tökéletes másolatát, hogy ilyen módon fennmaradjon a remekmű az utókornak.

Az Utolsó vacsora „másolata” is a milánói Pinacoteca Ambrosianában található.

A másolaton Vespino az alakok törzsét festette meg csupán, és elhagyta a fölöttük és alattuk húzódó széles teret, ami mélységet adott az eredetinek. Vespino nem csak a kész freskót tanulmányozta részletesen, hanem Leonardo előkészítő rajzait is annak érdekében, hogy az eredeti pontos mását alkothassa meg.  A freskót nagyjából olyan magasságban állították ki, mint ahol az eredeti található, a múzeum egyik termében az ajtó felett. Interaktív magyarázat segíti az eredeti és a másolat értelmezését.

Az Utolsó vacsora másolatát a 17. század elején Andrea (Vespino) Bianchi készítette, a milánói Pinacoteca Ambrosianában lehet megtekinteni. Fotó: Fodor Klaudia

Az eredeti mű, ha rossz állapotban is, mégis szerencsésen átvészelte az évszázadokat. A II. világháborúban egészben túlélte az angol bombázásokat, majd 1952-ben sikerrel restaurálták. Bár az eredeti freskónak így is csupán töredéke maradt fenn, érdemes megcsodálni a képzőművészet egyik legtöbbet hivatkozott alkotását.

Da Vinci milánói évei alatt festette meg a Sziklás Madonnát, amivel kapcsolatban évekig jogvitában állt a megbízójával. A szerződésszegés és a jogvita izgalmas körülményeit a korábbi cikkemben részletesen leírtam. A táblakép, valamint annak évekkel később elkészült második verziója nem Milánóban, hanem Párizsban és Londonban található.

Zsenialitása vitathatatlan, azonban da Vinci nem volt produktív festő, festményei száma mindössze néhány tízre tehető. Izgalmas kihívás, hogy ezeket a világ különböző pontján lehet fellelni. Mindenkit arra buzdítok, hogy ha ilyen helyen jár, Leonardót semmiképp se hagyja ki.

Forrás:
Michael Levey: A festészet rövid története. Giotto-Cézanne. Corvina Kiadó, Budapest, 1974
https://www.ambrosiana.it/en

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük